Andrássy Réka: Összefonódva

A kocsimban ültem, kint esett az eső, mindenen szürke árnyék.
Indulnom kellett volna, de mintha még valamire várnék,
úgy ültem ott, mozdulatlan, az eső halkan dobolt a tetőn,
s én átadtam magam a pillanatnak, csak voltam megengedőn.
Kint a lakótelep egyforma kockái, dobozba zárt életek,
magunkba vagyunk legjobban bezárva, gondoltam, de lehet, hogy tévedek,
aztán hirtelen időtlenné nőtt a pillanat, néha mostanában megesik,
végtelenbe tágul a tér azokban, kik a választ legbelül keresik.
Hát így ültem ott, megadva magam, történjen bármi,
jó így ebben a kitágult téridőben semmire se várni,
mikor egy néni tipegett el előttem, sárga esernyője alá bújva,
kilátszott kabátja alól vasalt ruhájának ujja,
hullámos, fehér haja szépen összefogva,
ahogy az élet a dolgokat szálanként összefonja
- s végül rá kell jönnünk, hogy mind egyek vagyunk
s hogy semmire nem megyünk egyedül, magunk -,
szóval ment a néni s egyszer csak pont előttem megtorpant, mint ki lát
maga előtt valami mások által láthatatlan akadályt.
Nézte a semmit, de lehet csak én voltam vak akkor,
vagy vele űzött tréfát a részvétlen agg kor,
mindenesetre megállt, a pillanatba fagyva,
valamit motyogott, aztán legyintett, hagyva
maga mögött mit el kell hagyni, hogy haladni lehessen,
tanulni kell lépni és hogy az ember élni szeressen,
azt is tanulni kell mindig, gyakorolni élni szeretni,
főleg annak, kit nem tanított meg rá se anyja, se apja, se Istene, se senki...
Aztán a pillanat kiengedett s a néni, mint ki álomból ébred felocsúdva,
megigazította haját és elindult újra.
Sárga esernyőjét még sokáig néztem,
kis bicegő napocska a betonszürkeségben,
és átjárt a létezésnek valami sodró, fenséges mámora,
hogy bár mögöttem múltam süppedő lábnyoma,
mindig léphetek előre, van saját Napom és Holdam,
egyszerre vagyok az, kivé válok s az is, aki voltam.
Így ültem még hosszú percekig, hálás szívvel köszönve mindent.
Aztán elindultam én is, de megőriztem itt bent
a szívem tájékán mit megtanultam.
Tudom, hogy jelenemben ott van a múltam,
de nem vagyok már szomorú foglya,
a megértés a szálakat végül összefonja.
Pont ahogy a néni fehér hajában az ezüst szálak összekapaszkodnak szépen,
pont úgy fonódik jelenné a múlt és minden értem történik. Értem!