Tóth Csilla: néhány szó a lelkiismerethez

Már elnézést, de mért kell
pont az én bőröm magának,
eddig jól meg voltunk egymás nélkül is,
itt nem férünk el többen, lássa be,
a fülemen folyjak ki,vagy a számon,
szűkös itt, nem érzek mást,
csak hogy fulladok, ha látom.

nem tudom mi ez, talán,
hogy nem vagyunk hasonszőrűek,
nálunk nincs olyan,
hogy sok jó ember kis helyen is elfér,
hisz maga nem ember, lássa be,
mi más nyelvet beszélünk,
mutogat, bökdös, pont mint egy majom,
menjen haza vagy legalább
húzza meg magát, amíg megnyugtatóan
elsimítjuk ezt,
ha beengedem, csak egy pillanatra is,
nyakamra hozza a pereputtyait,
empátia, jóság, tolerancia, istenem,
vagy maga a szeretet, édenszemű
kivert, szutykos kis kölykei, lerágják rólam
a húsomat, kiesznek magamból,
akkor majd mi lesz,
hová menjek talán hajléktalan legyek?
nekem családom is van, hát értse meg,
azt nem lehet, nem engedhetem,
én megfelelően kulturált vagyok.

ami sok az sok, álljanak tovább,
szó nélkül, csendesen,
vagy kénytelen leszek kiugrani
a bőrömből, feltépni magam és
és figyelmeztetés nélkül
gránátot dobni
magunk közé.

Charles Bukowski: no leaders, please

invent yourself and then reinvent yourself,
don’t swim in the same slough.
invent yourself and then reinvent yourself
and
stay out of the clutches of mediocrity.

invent yourself and then reinvent yourself,
change your tone and shape so often that they can
never
categorize you.

reinvigorate yourself and
accept what is
but only on the terms that you have invented
and reinvented.

be self-taught.

and reinvent your life because you must;
it is your life and
its history
and the present
belong only to
you.

Aimee Nezhukumatathil: Are All the Break-Ups in Your Poems Real?

If by real you mean as real as a shark tooth stuck
in your heel, the wetness of a finished lollipop stick,
the surprise of a thumbtack in your purse—
then Yes, every last page is true, every nuance,
bit, and bite. Wait. I have made them up—all of them—
and when I say I am married, it means I married
all of them, a whole neighborhood of past loves.
Can you imagine the number of bouquets, how many
slices of cake? Even now, my husbands plan a great meal
for us—one chops up some parsley, one stirs a bubbling pot
on the stove. One changes the baby, and one sleeps
in a fat chair. One flips through the newspaper, another
whistles while he shaves in the shower, and every single
one of them wonders what time I am coming home.

Terék Anna: külFÖLD

a Puskinban sírtam először
pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember.
hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba.
már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nő nem nézett a
szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem
a tekinteteket
pesten.
szerettem volna, ha bárki
megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek:
itt még
vendég sem vagyok,
hanem csak
társadalmi probléma
vagy egy
nemzeti zűrzavar tartozéka.
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei.
tűrni kell. (?/!)

a villamoson,
ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez,
itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen
egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik
a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne
nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességből
a nők után. pesten
furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.


és én egy ideig hittem, hogy
vajdasági lányként
inkább vagyok érdekes,
mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.


egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt.
megkérdezte, milyen volt élni a
háborúban,
s én meséltem neki
a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról.
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte:
te is öltél bosnyákot?


az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat,
mert annak ellenére,
hogy a nevem
ékezet nélkül Terek
az útlevelemben,
én mégis
Teréket mondok.
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják,
de attól én még
ékezettel vagyok,
úgy ejtem.
azt mondták, rendőrt
kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,
hogy ilyen elnézőek
velem.
mellettem egy
amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát,
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből
nem is lett baj.


aztán sírtam én szinte mindenütt pesten:
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben.
a tekintetek mindig elsiklottak
mellettem, ebben a városban
nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet
kitekinteni, menekülni
kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.

aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak.
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?


nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és
káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy
szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet
is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik,
hogy alig van a pesti élethez
pénzem, hogy dolgozni
a munkanélküliségbe fogok
jönni haza.
de rólam üvölt, ha
testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem.

már nem tudok belesimulni
a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat
a sár is visszadobja.
már nem ismerem a főtér
minden négyzetméterét,
már nem tudom,
hány dinárba kerül
egy vekni kenyér,
egy liter tej.
itthon nem tudok örülni
a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak
egymást verik az utcán.

már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok
hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra
több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is
olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.

nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e,
hogy kellenék neki.
nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.

William Shakespeare: Sonnet 116: Let me not to the marriage of true minds

Let me not to the marriage of true minds
Admit impediments. Love is not love
Which alters when it alteration finds,
Or bends with the remover to remove.
O no, it is an ever-fixèd mark
That looks on tempests and is never shaken;
It is the star to every wand’ring bark,
Whose worth’s unknown, although his height be taken.
Love’s not Time’s fool, though rosy lips and cheeks
Within his bending sickle’s compass come;
Love alters not with his brief hours and weeks,
But bears it out even to the edge of doom.
If this be error and upon me proved,
I never writ, nor no man ever loved.

Kántor Péter: Találni szavakat

Egy szó kéne, amitől megolvad a jég,
és megreped a fagy búrája.
De hát honnan vegyen
egy ilyen jégolvasztó szót?
Odakint tombol a hőség.
Messziről behallatszik:
gutaütéses labda pattog,
mielőtt beleolvadna az aszfaltba.
Idebent dermesztő fagy.
Csikorognak a térdei.
Vörös, begyulladt szemmel
lassan csúszkál a jégen.
Úgy keresgél magában,
mint egy fiókos szekrényben:
huzigálja ki a fiókokat
sorban egymás után.
Sehol, sehol egy szó,
amitől megolvadna a jég!
Felemeli a fejét, és mosolyog,
mert a mosolygás melegít.
Addig fog mosolyogni,
amíg teljesen ki nem hűl.
Vagy amíg nem talál mégis egy szót,
egyetlen árva kis szót.
Mert talán egyetlen szó is elég.
Nem, egy szó nem elég, annál több kell.
De ha már van egy szó,
könnyebb találni hozzá egy másikat.
És ha sikerül találni szavakat,
akkor jó, akkor kirakja magát,
mint egy Rubik-kockát, amit külön neki
talált ki a világ, hogy rakja ki.

Tamás Dénes: Ugyanazt

negyvenegy évesen
ülök egy domb aljában
hátamat egy tölgyfának vetve
nézem a domb hajlatát
az égen úszó felhőket
azt a néhány fát
a fodrozódó füveket virágokat

mit látok

először rémülettel
utána megnyugvással
tölt el a gondolat:
húsz év múlva is
ugyanazt fogom látni
mint most

Robert Phillips: Famous Last Words

for Dana Gioia

“It has all been very interesting!”
     declared Lady Mary Wortley Montague.
Examining his sickroom, Oscar Wilde railed,
     “Either that wallpaper goes, or I do.”
Told the angels were waiting for him,
     Ethan Allen quipped, “Let ’em wait.”
“I am so very happy,” Gerard Manley Hopkins cooed.
     Goethe pleaded for “More light, more light.”

Madame de Pompadour cried out to God,
     “Wait a minute!” rouged her cheeks red.
“I suppose I am turning into a god?”
     The dying Emperor Vespasian said.
Henry James, succumbing to a massive stroke,
     “So it has come … The Distinguished Thing.”
Pancho Villa pleaded, “Don’t let it end
     like this. Tell ’em I said something.”

Gertrude to Alice B.: “What is the answer?”
     [Silence] “In that case, what is the question?”
“If this is dying, I don’t think much of it,”
     Muttered Lytton Strachey. When undone,
Julius Caesar managed, “Et tu, Brute?”
     Edmund Kean: “Dying is easy. Comedy is hard.”
Chekhov: “It’s been so long since I’ve had champagne.”
     Goethe: “More light, more light,” then departed.

Edgar Albert Guest: Plant A Garden

If your purse no longer bulges
and you’ve lost your golden treasure,
If at times you think you’re lonely
and have hungry grown for pleasure,
Don’t sit by your hearth and grumble,
don’t let mind and spirit harden.
If it’s thrills of joy you wish for
get to work and plant a garden!

If it’s drama that you sigh for,
plant a garden and you’ll get it
You will know the thrill of battle
fighting foes that will beset it
If you long for entertainment and
for pageantry most glowing,
Plant a garden and this summer spend
your time with green things growing.

If it’s comradeship you sight for,
learn the fellowship of daisies.
You will come to know your neighbor
by the blossoms that he raises;
If you’d get away from boredom
and find new delights to look for,
Learn the joy of budding pansies
which you’ve kept a special nook for.

If you ever think of dying
and you fear to wake tomorrow
Plant a garden! It will cure you
of your melancholy sorrow
Once you’ve learned to know peonies,
petunias, and roses,
You will find every morning
some new happiness discloses.

Lackó Edit: Átégetve

Lakik nálam egy macska
egy ideje.
Sosem voltunk jó barátságban,
persze én se erőltettem.
Tegnap mégis dorombolni kezdett.
Vagy most hazudik, vagy eddig.

Thomas Merton: In Silence

Be still.
Listen to the stones of the wall.
Be silent, they try
To speak your

Name.
Listen
To the living walls.
Who are you?
Who
Are you? Whose
Silence are you?

Who (be quiet)
Are you (as these stones
Are quiet). Do not
Think of what you are
Still less of
What you may one day be.
Rather
Be what you are (but who?) be
The unthinkable one
You do not know.

O be still, while
You are still alive,
And all things live around you
Speaking (I do not hear)
To your own being,
Speaking by the Unknown
That is in you and in themselves.

“I will try, like them
To be my own silence:
And this is difficult. The whole
World is secretly on fire. The stones
Burn, even the stones
They burn me. How can a man be still or
Listen to all things burning? How can he dare
To sit with them
When all their silence
Is on fire?”

Mogyorósi László> Mint akinél nincsenek otthon

A lány, aki szakított velem,
néha még átjön,
olyanok vagyunk,
mint akinél nincsenek otthon,
jóllakatja éhséggel hiányát,
tápot ad a remény
színes tollazatú papagájának,
aki a nevén kívül más szót nem ismer,
átjön a lány, illatozik, és megöntözi a virágokat,
megöntözi a húsomban nyíló sebeket jóddal,
pompázzanak a vágy vörösében,
nagyon fáj,
szeretném kisírni magamat a vállán,
de ő arra kér, meséljek viccet neki,
mert szeret nevetni,
és ezért szeretem, ha nevet,
ragaszkodik lepusztult lakásom tájaihoz,
mégis egy idegennél
lesz otthon ezután.

Kiss Judit Ágnes: Sebhelyek

Már így ismerte meg. Ezekkel a
hegekkel. Keskeny csík a homlokán:
egy gyerekkori baleset nyoma.
A műtéti heg apró cipzárjával
a bal csuklón. A szilánkos töréshez
a csípőcsontból vett pótlást az orvos,
ha éjjelente egymáshoz simulnak,
ezt a bőr alatt feszülő hiányt
tapogatják végig az ujjai.

Amaz sem láthatja őt már soha
a mellén futó vékony vágás nélkül,
a térdét sem a nagy esés előtt,
mikor az épp sarjadzó sebszövetből
még előtörtek apró kavicsok.

Testükre róva múltjuk, bűneik.
Rossz nézni is. De ki tudhatja mégis:
nélkülük egymásnak volnának-e?
Vagy léteznének-e egyáltalán?

Jane Hirshfield: Optimism

More and more I have come to admire resilience.
Not the simple resistance of a pillow, whose foam
returns over and over to the same shape, but the sinuous
tenacity of a tree: finding the light newly blocked on one side,
it turns in another. A blind intelligence, true.
But out of such persistence arose turtles, rivers,
mitochondria, figs -- all this resinous, unretractable earth.

C. K. Williams: The Dance

A middle-aged woman, quite plain, to be polite about it, and
somewhat stout, to be more courteous still,
but when she and the rather good-looking, much younger man
she's with get up to dance,
her forearm descends with such delicate lightness, such restrained
but confident ardor athwart his shoulder,
drawing him to her with such a firm, compelling warmth, and
moving him with effortless grace
into the union she's instantly established with the not at all
rhythmically solid music in this second-rate cafe,

that something in the rest of us, some doubt about ourselves, some
sad conjecture, seems to be allayed,
nothing that we'd ever thought of as a real lack, nothing not to be
admired or be repentant for,
but something to which we've never adequately given credence,
which might have consoling implications about how we
misbelieve ourselves, and so the world,
that world beyond us which so often disappoints, but which
sometimes shows us, lovely, what we are.

Murányi Zita: Boldogság

megkérdeztem apát mi az hogy boldogság
mindenkinek más mondta de örül ha együtt
a család fél óra múlva anyára kiabált hogy hova tette
a szürke zokniját aztán öcsinek mondta hogy most
már jó lesz ha elteszi az útból a dzsiádzsóját elég fájdalmasan
ordított mert a nadrágjával egy tűbe gabalyodott
amit nagyi felejtett ott amikor megstoppolta a ruhadarabot
megkérdeztem apát hogy most is boldog-e
vagy szokott-e arra gondolni hogy lecseréli a családot
mint a kiskutyát amikor a kezébe harapott
azt mondta ilyen butaságra nem is gondolhatok és megint
olyan szépen mosolygott amíg arcára feszítette a boldogságot.

Richard Eberhart: The Eclipse

I stood out in the open cold
To see the essence of the eclipse
Which was its perfect darkness.

I stood in the cold on the porch
And could not think of anything so perfect
As man's hope of light in the face of darkness.

Kiss András: Külön szobákban

„nálunk nincs egy hangos
szó sem” szorítja ökölbe
magát az apában maradt
kurvaanyád meglazítja
nyakkendőjét s szorít
egyet gyermeke néma érfalán
a szavak szűkülésével
tágul a köztük lévő
mozdulatlanság
az utolsó mondatok mindig
külön szobákban záródnak le

Tamás Dénes: Összeomlik

szeretem érezni
ahogyan az évek során
összegyűjtött tudásom
először akadozni kezd
utána meg összeomlik
egy fa látványától

David Whyte: Everything Is Waiting For You

(After Derek Mahon)

Your great mistake is to act the drama
as if you were alone.  As if life
were a progressive and cunning crime
with no witness to the tiny hidden
transgressions.  To feel abandoned is to deny
the intimacy of your surroundings.  Surely,
even you, at times, have felt the grand array;
the swelling presence, and the chorus, crowding
out your solo voice.  You must note
the way the soap dish enables you,
or the window latch grants you freedom.
Alertness is the hidden discipline of familiarity.
The stairs are your mentor of things
to come, the doors have always been there
to frighten you and invite you,
and the tiny speaker in the phone
is your dream-ladder to divinity.

Put down the weight of your aloneness and ease into
the conversation.  The kettle is singing
even as it pours you a drink, the cooking pots
have left their arrogant aloofness and
seen the good in you at last.  All the birds
and creatures of the world are unutterably
themselves.  Everything is waiting for you.

Dennis Trudell: A Few Minutes

A white horse in a bright meadow,
a man in prison thinks with eyes closed,
but can’t envision it. And can’t. “Please,”
he murmurs. Yesterday he was able
to glimpse a woman in bra and panties
after thinking those words. Yet she
was middle-aged and overweight; he
couldn’t replace her with another. No
young woman or white horse wants to
come here, fool. Asshole. He stares at
his palms, trying to envision something
out there they once touched. Rungs
of a ladder … Except they rise up
toward nothing but a metallic gray sky
with the ground far, far below,
and he feels the rungs are months he
has spent here and will.
He tries to bring
the woman to mind again—but sees
only her brief shadow. He doesn’t
believe in God, but decides that he
has to reach for something or go mad.
He covers both eyes, murmurs, “Help
me. Nothing else can.” These words
die inches from his mouth, and the man
lowers his hands and considers rushing
his skull toward a wall of his cell.
Why the hell not? He feels his body
tense to do that when suddenly the wall
becomes a young woman, naked and
smiling, on a white horse. Moments
later it is a gray wall again, blurred
through his tears—and the quivering
man shuffles there to caress it.

Pethes Mária: Naplórészletek (3)

uram szólítsd fel a szomorúság hivatalait
amik a nyugalom és a szerelem ellen
munkálkodnak hagyják abba a felszólító
levelek küldözgetését hogy az életünkből
ennyi meg ennyi remény befizetésével
tartozunk

Zara Brandt (age 14): Wings

Never give up your wings
In favor of lesser things,
Or let the promise of an hour
Betray you with its fleeting power.
Beyond the fragile day or year
Or the dying moment now and here
The weary hours that drag so long,
Your wings will never guide you wrong.
From the vantage of the sky,
Your dreams, your wings, will never die;
And they will guide you through the clouds
Above the shadows, above the shrouds
That haunt the paths of those beings
Who, in neglect, gave up their wings.

Kemény Lili: Déd-Európa

Az éjfélkor induló villamos
kísérteties öregek találkozóhelye,
az otthonuk alá mélygarázst ástak,
kihagyják őket az összenézésekből,
a korszak nagy összenézéseiből.
Szöknek, és mind ismerik egymást,
fel- s alá siklanak a rakparton,
hajnalig égni kezd a szemük és a gyomruk,
hat napja nem alszanak.
Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá
őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony.

Most elmorog fölöttük egy repülő,
Nyugatra tart, mint minden repülő,
régi jóslatok szövegét húzza maga után,
Európa öregjei ülnek rajta, tarokkoznak,
szöknek mindnyájan, méreg van náluk,
mert öngyilkosok akarnak lenni,
de aztán nem lesznek azok.
Kedves nemzedékem, rosszul fogalmazok.
Csak annyit kéne mondanom: higgyétek el,
előlünk szöknek, és kit érdekel,
van-e rá okuk, mi, és ki szerint;
mégiscsak ők a dédszüleink!

Nézzünk szembe a tényekkel,
végülis maholnap fölnövünk.

A csecsemő még gonosz és bűnös teremtmény,
önző, mint a napfelkelte, és tudna ölni is.
Az öreg már ártatlan, mert leélt egy hosszú életet.
Mi piszkosak vagyunk és egészségesek,
mint a déli verőfény, mint egy felvillanó
vaku.

„Itt két percen belül fénykép készül,
kérjük, hagyják el a tájat.”

Nagy Kata: A boldog mitokondrium

Az utolsó sebről a var észrevétlenül
szakadt le én sehova innen mozdulni
nem tudok, hasam nő csak egyre,
és hajnalra megszülöm azt a szőke kisfiút,
aki csak az álom játszóterén mászókázott.

Valaki zsinóron lógatja be a holdat, az utolsó
utáni éjszakánkon.
De nem is a hold az,
Csak a szemközti üres telken álló daru
fényreklámja. Az a távoli csillag épp összeomlik,
ott a kapszuladíszes ház fölött, mégis, alig látnád
hunyorgását.

Átutazók, átutazóban: a matrac nem nyikorog,
ha egyedül fekszem rajta, de harminchét fokkal hidegebb.
Ezt tudod, sose mondtam, de mintha a szerelem fokban
mérhető volna, intenzív anyag, sejtszervecske:
maga a boldog mitokondrium.

Mary Oliver: Mysteries, Yes

Truly, we live with mysteries too marvelous
to be understood.

How grass can be nourishing in the
mouths of the lambs.
How rivers and stones are forever
in allegiance with gravity
while we ourselves dream of rising.
How two hands touch and the bonds
will never be broken.
How people come, from delight or the
scars of damage,
to the comfort of a poem.

Let me keep my distance, always, from those
who think they have the answers.

Let me keep company always with those who say
"Look!" and laugh in astonishment,
and bow their heads.

Vera Pavlova: 71 (Self-Portrait in Profile)

I
am
the one
who wakes up
on your
left.