2016. január 30., szombat

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

2016. január 29., péntek

May Sarton: New Year Resolve

The time has come
To stop allowing the clutter
To clutter my mind
Like dirty snow,
Shove it off and find
Clear time, clear water.

Time for a change,
Let silence in like a cat
Who has sat at my door
Neither wild nor strange
Hoping for food from my store
And shivering on the mat.

Let silence in.
She will rarely speak or mew,
She will sleep on my bed
And all I have ever been
Either false or true
Will live again in my head.

For it is now or not
As old age silts the stream,
To shove away the clutter,
To untie every knot,
To take the time to dream,
To come back to still water.

2016. január 28., csütörtök

Gregory Orr: Let's remake the world

Let's remake the world with words.
Not frivolously, nor
To hide from what we fear,
But with a purpose.

As Wordsworth said, remove
"The dust of custom" so things
Shine again, each object arrayed
In its robe of original light.

And then we'll see the world
As if for the first time.
As once we gazed at the beloved
Who was gazing at us.

2016. január 27., szerda

Erdős Virág: Van egy ország

    egy népszavazás margójára

van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
van egy város
ahol élek
ahány test épp
ahány lélek
lom is
utcára tett
fájdalom is
itt egy kiságy
ja de
ott egy ülve
öreg szekrény
arcokat be-
bontott ajtó
kilincs nélkül
bilincs nélkül
áll a posztos
mint a nádszál
bokáig le-
itt egy szép könyv
ott egy labda
ez még bor de
ez már
nem az összes
csak a nagyja
aki tűri
aki hagyja
aki tűrte
aki hagyta
nem az összes
csak a nagyja
vasárnap volt
ahogy mindig
ahogy illik
csupa dolgos
derék polgár
egy se ruszin
egy se
olyan szépek
hogy az csuhaj
egyik bérlő
álmukban sem
nem engedték
elindultak a mi-
kukákat se
kutyákat se
mise után
be is
pöri volt tán
isler is
jóllakott az
isten is
nem az összes
csak a nagyja
aki tűrte
aki hagyta
aki tűri
aki hagyja
nem az összes
csak a nagyja
rajtam is múlt
rajtam múlt
tegnap kezdő-
dött a múlt                    
vége van
borzalom és
béke van
semmi ágán
van egy ország
nevezd nevén
ma még bölcső
ma már

2016. január 26., kedd

2016. január 25., hétfő

Robert Bly: On the Oregon Coast

(For William Stafford)

The waves come - the large fourth wave
Looming up, thinking, crashing down - all
Roll in so prominently that I become small
And write this in a cramped script, hard to read.

Well, all this fury, prominent or not
Is also hard to read, and the ducks don't help,
Settling down in furry water, shaking
Themselves, and then forgetting it within a minute.

Remembering the fury, it is up to us, even
Though we feel small compared to the loose
Ocean, to keep sailing and not land,
And figure out what to say to our children.

2016. január 23., szombat

Michelangelo Buonarroti: Az én szemeim

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Rónay György fordítása)

2016. január 22., péntek

Jeffrey Harrison: Temple

Not a place of worship exactly
but one I like to go back to
and where, you could say, I take
sanctuary: this smooth area
above the ear and around the corner
from your forehead, where your hair
is as silky as milkweed.
The way to feel its featheriness best
is with the lips. Though you
are going gray, right there
your hair is as soft as a girl’s,
the two of us briefly young again
when I kiss your temple.

2016. január 21., csütörtök

Joyce Sutphen: The Come Back

He was eighty-seven, and one day he
made a wrong step on an icy sidewalk

and he fell, breaking his hip. It was just
past dawn, and he’d gone out to put some wood

in the furnace that heated the house. Down
on his hands and knees, he crawled across

the yard but couldn’t climb the steps or yell
loud enough to wake the sleepers sleeping

in their warm rooms, so he pounded against
the side of the house, and they found him there.

After that, it was just a matter of repair,
repair. The ice melted; the days grew warm

and green. He learned to walk again, to lift
each foot as in a dance—each step a gift.

2016. január 20., szerda

Weöres Sándor: Én is

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.
Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

2016. január 19., kedd

Tony Gloeggler: Anyway

After we dropped dirt
on my father’s coffin
the long line of cars
drove back to the house.
We stood in circles,
took turns sitting
at the kitchen counter
and ate cold cuts.
My mother introduced me
to all her work friends
as her son, the poet.
One young woman knew
it wasn’t the time or place,
but always wondered why
people wrote poetry. I told her
I hoped to become rich
and famous, fall in and out
of love with multitudes of smart,
beautiful, mixed-up women.
She shook her head, said
maybe I should leave you alone
so you can go somewhere
and write. I didn’t follow
her, didn’t apologize for acting
like an asshole. I walked
upstairs, opened the door
to my old room, looked
for my bed and desk, my stacks
of albums. I wanted to blast
“Darkness on the Edge
of Town,” start writing
in a new notebook. I wanted
my father to pound his fist
on the door, yell turn
that goddamn shit down,
stick his head inside and ask
what are you doing anyway?
I wanted to hand him
my notebook, watch him
sit in his chair, turn on
the lamp and read, slowly,
his forefinger underlining
all the words, his lips
whispering every syllable.

2016. január 18., hétfő

Taylor Mali: Magnifies an Object Ten Times

is what it clearly said
on the handle of the magnifying glass
my father received on his fifth birthday.
He took it as a warning; the birthday gift
would only work its magic ten times
and no more, becoming, after that,
just a small round window with no miracle,
toy giant’s monocle, a circle of simple glass.

And so he went about his days with curious thrift,
weighing how much he needed to see any part
of the world up close, observing as best he could
with his own eyes first, thinking, Do I need to see
that dead bug big? That dandelion, that blade
of grass, that wriggling moth in the spider’s web?
I can imagine most of nature’s gifts and crimes.
Best not to waste one of my ten precious times.

He lost count of how many miracles he’d left,
and for weeks after half-expected the magic of the glass
to simply stop. And I have asked him to tell me
of the thrilling moment he realized, or was told,
“ten times” in this context simply meant tenfold
and not ten instances, but he cannot remember.
Likewise the joy that must have come with such
a limitless epiphany. But what he does recall
and says most he misses still is the way the magic
made him see the world the rest of the time,
not through the glass, but all the time
he thought that magic would not last.

2016. január 16., szombat

Szergej Jeszenyin: Ég veled, barátom

Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2016. január 15., péntek

Stephen Dunn: Traveling

If you travel alone, hitchhiking,
sleeping in woods,
make a cathedral of the moonlight
that reaches you, and lie down in it.
Shake a box of nails
at the night sounds
for there is comfort in your own noise.
And say out loud:
somebody at sunrise be distraught
for love of me,
somebody at sunset call my name.
There will soon be company.
But if the moon clouds over
you have to live with disapproval.
You are a traveler,
you know the open, hostile smiles
of those stuck in their lives.
Make a fire.
If the Devil sits down, offer companionship,
tell her you’ve always admired
her magnificent, false moves.
Then recite the list
of what you’ve learned to do without.
It is stronger than prayer.

Sue Ellen Thompson: Leaning In

Sometimes, in the middle of a crowded store on a Saturday
afternoon, my husband will rest his hand
on my neck, or on the soft flesh belted at my waist,
and pull me to him. I understand

his question: Why are we so fortunate
when all around us, friends are falling prey
to divorce and illness? It seems intemperate
to celebrate in a more conspicuous way

so we just stand there, leaning in
to one another, until that moment
of sheer blessedness dissolves and our skin,
which has been touching, cools and relents,

settling back into our separate skeletons
as we head toward Housewares to resume our errands.

2016. január 14., csütörtök

Jacqueline Berger: The Conductor

There’s no mention, of course, in the program
that the conductor has Parkinson’s.
He enters the stage, stands for a moment
facing the audience,
his hands by his sides, tapping air.
Then he holds them together, an act of gratitude
—we are gathered, we can do this—
and of firmness, each hand forcing
the other to be still.
His expression, darkly bemused,
the good news/bad news:
I’ve lived long enough to lose so much.
Or maybe he’s staving off our sympathy,
don’t clap because of this.
Then he turns his back to us, begins his work.
Mendelssohn’s Scottish Symphony.
No baton, and from behind
his body is jerky as a boy’s,
jumpy with excitement.
His hands shake when they scoop
the sections of the orchestra,
as though pulling a weighted net
from the sea. Still, I wonder if this work
is easier than taking on the ordinary
objects of a day—
buttons, keys, and pens.
I am an old man
he must think when he looks
in the mirror,
briefly naked before trading
the bathrobe for the tie and tails.
And when he turns to us again
after the last movement, he looks both
old and young, his face washed
of the expression in the program photograph,
clearly taken years before,
one eyebrow slightly raised,
his smile more satisfied than happy.
Now he shows us his innocence,
if innocence is what the face
unconstructed can be called.
What else can he do,
while his fingers tap their useless code,
while the audience, in rows, rises from their seats,
still clapping, what can he do
but show us who he is,
a man standing too close to the edge,
edge no one can call him back from.

2016. január 13., szerda

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

2016. január 12., kedd

Hal Sirowitz: What Followed Your Birth

You might not like being reminded
of your birthday, Father said,
but your mother & I do. Your
birth was a happy occasion.
What followed was both good
& bad. That was to be expected,
but what we didn’t expect was
that you’d be the last of your friends
to get a job, which you still haven’t
gotten yet. It just took you longer
to get started. You had to go back
to school. That wouldn’t have been so bad
if you were learning something, but
after all these years to still not know
what you want for a present doesn’t
speak well for education.

2016. január 11., hétfő

Matthew Rohrer: There Is Absolutely Nothing Lonelier

There is absolutely nothing lonelier
than the little Mars rover
never shutting down, digging up
rocks, so far away from Bond street
in a light rain. I wonder
if he makes little beeps? If so
he is lonelier still. He fires a laser
into the dust. He coughs. A shiny
thing in the sand turns out to be his.

2016. január 9., szombat

Birtalan Ferenc: Reggel a fákra

Ágbogas égen csillagok,
álmot lesnek.

Éjlova nyergén tolvaj jár.

Barna kalapján szélforgó.

Reggel a fákra zúzmara ül.
Táncol a tél.
Fagy hegedül.

2016. január 8., péntek

Faith Shearin: Spelling Bee

In the spelling bee my daughter wore a good
brown dress and kept her hands folded.
There were twelve children speaking

into a microphone that was taller than
they were. Each time it was her turn
I could barely look. It wasn’t that I wanted

her to win but I hoped she would be
happy with herself. The words were too hard
for me; I would have missed chemical,

thermos, and dessert. Each time she spelled
one correctly my heart became a bird.
She once fluttered so restlessly beneath

my skin and, on the morning of her arrival,
her little red hands held nothing.
Her life since has been a surprise: she can

sew; she can draw; she can read. She hates
raisins but loves science. All the parents
must feel this, watching from the cheap

folding chairs. Somewhere inside them
love took shape and now
it stands at the microphone, spelling.

2016. január 7., csütörtök

James Davis May: Nostos

We had not quite been arguing
that night—but talking, discussing
how I answer any mood of yours
that falls below cheery contentment
with a litany of solutions,
as if trying to help you find
the right word for a crossword puzzle.
Sometimes the heart wants to be sad
and say so and be heard, you said,
or seemed to be saying,
as we followed our dogs out the door
into the yard, the carport light
startling awake at our presence
and then nodding off again.
You’ll remember that it was late,
our neighbors hours into sleep,
so we spoke softly even as we began
to really argue, this time
about who locked the door
on our way out. You’ll remember
that we gave up our prosecutions
when we realized one of us
had to hold the brittle ladder
while the other climbed to the window
we thought might be unlocked.
Part cat burglar, part narcissistic voyeur,
I paused after unfolding myself
into the room, observing
what we were when we weren’t there.
The television, mid-conversation,
prattling on without us; my beer still cold,
unmoved. You’ll remember
how the tails behind you wagged,
how happy we were to have back
what we had. I remember
I felt so heroic giving that to you
by just opening the door, which
I can tell you now, I’m certain I shut.

2016. január 6., szerda

Jónás Tamás: Az utolsó ritmustanulmány

lassan-lassan fekete szemében
eltévedtek az okosok a fák.
hosszasan álltam a tüze közelében,
nem szóltam rá soha se ha fájt.
hol vagyok én? kesze-kusza hajam őszben.
ihletemet nem fűti család.
elment, én voltam, aki elűztem.
ő csalt, s végül is én a csalárd.
trombita nem harsant, nem tört a dió.
nem repedeznek a pocsolyajegek.
majd kósza tavasz jön, a testben a barna folyó.
tervezem: elfeledek.

2016. január 5., kedd

Athena Kildegaard: Untitled

I thought, when I was twenty, that when I turned
fifty, I’d be immune to love’s vicissitudes,
and here I am at fifty, indoors, peeling the skin
of a beet, my fingers bloody seeming, and I’m
watching you outside with our grown daughter,
her back’s to me, she could be me, something
about how she leans forward from her shoulders.
All those years ago, what was it we argued about
so fiercely I crossed the Michigan Avenue bridge,
the Wrigley Building white and tranquil behind us,
but we couldn’t let it go, couldn’t walk away, we
hollered across the traffic. Even now I can feel
my spine lengthen, my shoulders square back,
a little ferocity hardening me. I finish the beets
and lean toward the screen, as if to hear what you
and she say to one another, how you work it out.

2016. január 4., hétfő

Jim Daniels: Ode to the Reel Mower

When you stop pushing 
it stops exactly there
absorbing the grace
of cut-grass silence.
It always starts. It never runs
out of gas. It does not
shoot your eye out
with a rock or glass shard.
It runs on dew and pollen
and sweat. It has never
woken one sleeping person.
It is never new and improved.
Grass falls gentle
onto itself like pages
of a favorite book.
If the blades need sharpening
a 150-year-old man with a large stone
in a damp basement will send up
faint sparks, accept no payment.
At night it trims
the moon's beard.

A reel mower:

2016. január 2., szombat

Romhányi József: A róka és a holló (téma és variációk)

Róka és a holló,
Megírta Aesopus
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
Majd megtoldom néhány variációval.

A téma

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved "Holló", oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

Első variáció

A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra ódon módon:
- Ó rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az esetről,
hogy sajt a fára azért nem esett föl.

Második variáció

Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztadőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzza csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt! - morgott - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajt lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.

Harmadik variáció

Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett az idők változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod?
- Nincs - felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot,
viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
- Sajttal! - szólt a róka. - Így kell a fenének!...

Negyedik variáció

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

Ötödik variáció

Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, várt odafenn a harsfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket...

2016. január 1., péntek

D. Nurske: Every Great Novel Ends in Sleep

Since we cannot meet in this world
we agree to meet in Anna Karenina, page 18
in the Garnett translation. While Vronsky
arrives in Krasnoe and hands the footman his hat,
while Tolstoy fusses over plausible details–
moldy arras? leaky samovar? snuffling stallion?
deafening crickets?–we slip into the boathouse
to undo pearl buttons with a shaky hand. Soon
startled swifts volley–will they hurt themselves
against the low rafters?–and a bittern cries.
Or are there loons in Russia? Are there butterflies
with eyes on their wings, this deep in the past?
All we can do is lie still and tremble.
We listen to the pulse like children
intent on a conch. We sense a licked finger
touching the page at the upper-right corner,
twilight buckles between us, and we turn,
since we cannot meet in this world.