2017. július 21., péntek

Anna Kamieńska: Conscience

You are alone with yourself
It’s not true
A whole court is with you
A prosecutor and a counsel for the defense
They quarrel about you
Guilty not guilty
Guilty says the prosecutor
You admit he is right
It’s natural
But the counsel for the defense
Talks quite sensibly too
The head turns from side to side
And only you don’t know
What to think of yourself
Always sentence yourself to death
And grant a reprieve
Finally you get bored
With the game of conscience
Sleep
In the morning God
Will give you back your soul
Freshly mended and laundered
Let’s just hope
You won’t get somebody else’s

-- translated by  Grazyna Drabik & David Curzon

2017. július 20., csütörtök

Leonard Gasparini: The Photograph of My Grandfather Reading Dante

Every evening
He would sit for hours
In his old wooden rocking chair,
With a glass of homemade red wine,
The Divina Commedia in his lap,
And a snuffbox on the table beside him.

Under a floorlamp whose orange lampshade
Haloed his balding head,
My mother's father, Luigi,
Would immerse himself in profundities.

And while the rest of my family played
Briscola or listened to the radio,
I would watch my grandfather reading
Dante sotto voce. He was once
Photographed without
Even knowing it.

2017. július 19., szerda

Áfra János: Nem készül

házak szürkülnek el,
ha pislogok, és azért sem
nézek rá, mert rám néz,
nem leszek senkinek az idéző-
jele, most is csak magunkat
zárjuk le, aztán felállunk és nem
tekintünk körül, érzelmesen
karol, könyörtelenül, mégsem
talál bennem elég ölelésre,
szívószálban lassulna így a lélek,
szemekben olvad ennyi nem,
azt mondja, nem úgy érti,
miközben az sem tiszta még,
az úgyot én hogy értsem,
de jövőre, ha majd kevesebbet
félek, lehet, hogy ki fogunk esni
egymásból, el kell magunkat
különítenem, mert ami nem
múlik el, az nincsen.

2017. július 18., kedd

Kim Addonizio: The Moment

The way my mother bent to her car door, fumbling the keys,
taking forever it seemed
to find the right one, line it up with the lock and feebly push it in
and turn,
the way she opened the door so slowly, bending a bit more, easing
herself finally into the leather seat - She'd hurt her ribs, she
explained, but it wasn't injury
that I saw, not the temporary setback that's followed by healing,
the body's tenacious renewal;
I saw for the first time old age, decline, the inevitable easing
toward death. Once in the car, though,
settled behind the wheel, backing out and heading for the steady
traffic on the highway,
she was herself again, my mother as I'd always known her: getting
older, to be sure,
in her seventies now, but still vital, still the athlete she'd been all
her life; jogging, golf,
tennis especially - the sport she'd excelled at, racking up
championships - they were as natural
to her as breath. All my life she'd been the definition of grace, of a
serenely unshakable confidence
in the body; impossible ever to imagine her helpless, frail, confined
to walker or wheelchair.
She was humming now as she drove, that momentary fumbling
erased, no trace of it.
No acknowledgment of pain, of the ache she must be feeling
in her side. My mother
refused all that, she would go on refusing it. She peered ahead at
the busy road, the past all but forgotten -
somewhere behind us griefs, losses, terrible knowledge, but ahead
of us a day we'd spend together,
we were going there now, while there was still time, non of it was
going to be wasted.

2017. július 17., hétfő

Kemény Lili: Jelentés a türannosznak

Arcadiában, a galantéria
és kecsesség idilli földjén
fölállítottuk az első
traktorgyárat.

Atlantiszban, a bölcsesség
és a mágia ősi városában
beindítottuk az első
szappanoperát.

Betlehemből, az egyes számú
tiltott zónából folyton szökést
kísérelnek meg a… csak tudnánk,
hogy kicsodák!

2017. július 15., szombat

Jávor László: Miattad éltem millió évig

A szemeid olyanok mint az anyámé
Ha homlokomon megpihennek
A szádat is a szádat is
Ilyennek álmodtam ilyennek
Miattad éltem millió évig
Mint moszat a tenger alatt
Gyíkok és polipok másztak át rajtam
Megérte megtaláltalak
Miattad ébredek minden reggel
Miattad nézek a tükörbe
Miattad szeretem a madarakat
Miattad szeretem önmagamat
Miattad veszek lélegzetet
És gyermeket ölbe
Miattad éltem millió évig
Mint moszat a tenger alatt
Hogy öled gejzíres katlanában
Megöljön egy pillanat

2017. július 14., péntek

Emily Dickinson: To Make a Prairie

To make a prairie it takes a clover and one bee,
one clover, and a bee.
And revery.
The revery alone will do,
if bees are few.

2017. július 13., csütörtök

Andrea Gibson: Gravity

We wear our traumas
the way the guillotine
wears gravity.
Our lovers' necks
are so soft.

2017. július 12., szerda

Charles Bukowski: Nehéz nekik

néhány egyetemi tanár
úgy véli, nyers, durva, nyilvánvaló,
ismétlésekbe bocsátkozó és trágár vagyok
és ez gyakran igaz,
néha szándékosan
de nem kellene evvel
törődniük,
vannak barátaik,
társaik, hasonmásaik
akik nekik tetsző
verseket írnak.
de miért tőrnek
ellenem
kritikus esszéikkel
ez az amit furcsának
találok.
bár én sem szeretem az ő
írásaikat,
színtelenek,
erőltetettek, elcsépeltek
egy századdal lemaradtak a
kortól
de
én nem kritizálom
őket
csak abbahagytam olvasásukat
nem gyűlölöm őket,
nem érdekel hány könyvük
jelenik meg és, hogy ki olvassa
vagy nem olvassa
őket.
ők mégis nagyon aggódnak
létezésem és
hatalmas olvasótáborom miatt,
és majdnem hisztérikusan
elkeseredettek
hogy néhány helyen
komoly befolyással rendelkező,
egyéni írónak
tartanak.
Próbálok erről nem tudomást venni, ők
miért nem?
Ha helyet akarnak maguknak az
irodalom történetben,
rendben van, az övéké lehet.
én beleszarok.
én csak a saját munkámat
akarom
elvégezni.
ezt választom
a következő sorra öszpontosítok és az
utána következőre.
amit ők csinálnak és hogy kik ők
és mit akarnak
mit mondanak, mit
írnak
engem nem érdekel
és, szerencsétlenségükre
más
élőt, haldoklót vagy most
születőt is alig, ha
ha.

-- ismeretlen fordító (sehogyse találom, ki volt)

2017. július 11., kedd

Mark O'Brien: Love Poem to No-One in Particular

let me touch you with my words
for my hands lie limp as empty gloves
let my words stroke your hair
slide down your back
and tickle your belly
for my hands, light and free flying as bricks
ignore my wishes and stubbornly refuse to carry out my quietest desires
let my words enter your mind
bearing torches
admit them willingly into your being
so they may caress you gently
within

2017. július 10., hétfő

Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

--Zsille Gábor fordítása

2017. július 8., szombat

Borbély Szilárd: A számítógép este

Vannak azok a pillanatok este amikor
az ember fáradt már bármit csinálni.
Csak ül csendben. Még nem álmos, de
nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,
elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint
az élet: csupán a testen hagy nyomot.
A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv

viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki
kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok
vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon,

hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél
elaludni. Mint a gyerek este, kifogást
keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.

2017. július 7., péntek

Eavan Boland: The Necessity for Irony

On Sundays,
when the rain held off,
after lunch or later,
I would go with my twelve year old
daughter into town,
and put down the time
at junk sales, antique fairs.

There I would
lean over tables,
absorbed by
lace, wooden frames,
glass. My daughter stood
at the other end of the room,
her flame-colored hair
obvious whenever—
which was not often—

I turned around.
I turned around.
She was gone.
Grown. No longer ready
to come with me, whenever
a dry Sunday
held out its promises
of small histories. Endings.

When I was young
I studied styles: their use
and origin. Which age
was known for which
ornament: and was always drawn
to a lyric speech, a civil tone.
But never thought
I would have the need,
as I do now, for a darker one:

Spirit of irony,
my caustic author
of the past, of memory,—

and of its pain, which returns
hurts, stings—reproach me now,
remind me
that I was in those rooms,
with my child,
with my back turned to her,
searching—oh irony!—
for beautiful things.

2017. július 6., csütörtök

Billy Collins: The Country

I wondered about you
when you told me never to leave
a box of wooden, strike-anywhere matches
lying around the house because the mice

might get into them and start a fire.
But your face was absolutely straight
when you twisted the lid down on the round tin
where the matches, you said, are always stowed.

Who could sleep that night?
Who could whisk away the thought
of the one unlikely mouse
padding along a cold water pipe

behind the floral wallpaper
gripping a single wooden match
between the needles of his teeth?
Who could not see him rounding a corner,

the blue tip scratching against a rough-hewn beam,
the sudden flare, and the creature
for one bright, shining moment
suddenly thrust ahead of his time—

now a fire-starter, now a torchbearer
in a forgotten ritual, little brown druid
illuminating some ancient night.
Who could fail to notice,

lit up in the blazing insulation,
the tiny looks of wonderment on the faces
of his fellow mice, onetime inhabitants
of what once was your house in the country?

2017. július 5., szerda

Bertók László: Kert

(1)
Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.

(2)
Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.

(3)
Kőben a szellem,
ágaskodik a semmi
a semmi ellen.

(4)
A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.

(5)
Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.

(6)
Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?

(7)
Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.

(8)
Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.

(9)
Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.

2017. július 4., kedd

Linda Pastan: I Am Learning to Abandon the World

I am learning to abandon the world
before it can abandon me.
Already I have given up the moon
and snow, closing my shades
against the claims of white.
And the world has taken
my father, my friends.
I have given up melodic lines of hills,
moving to a flat, tuneless landscape.
And every night I give my body up
limb by limb, working upwards
across bone, towards the heart.
But morning comes with small
reprieves of coffee and birdsong.
A tree outside the window
which was simply shadow moments ago
takes back its branches twig
by leafy twig.
And as I take my body back
the sun lays its warm muzzle on my lap
as if to make amends.

2017. július 3., hétfő

Rónay György: Ars poetica

Csak tartani a tollat mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.

2017. július 1., szombat

Csapó Angéla: négysorosok

1.

Ma béke van. Nincs is kedvem
szóval karcolni szét.
Vagyok a világban, mint a sejt a testben,
s közben fölöttem tintát old az ég.

2.

A japánbirs megint elvirágzott.
Az almafa fehérlik most, épp, mint tavaly.
Nincsen rés sehol sem. Amit érzek,
nem tűri semmi meg sehol.

2017. június 30., péntek

Elinor Wylie: Pretty Words

Poets make pets of pretty, docile words:
I love smooth words, like gold-enamelled fish
Which circle slowly with a silken swish,
And tender ones, like downy-feathered birds:
Words shy and dappled, deep-eyed deer in herds,
Come to my hand, and playful if I wish,
Or purring softly at a silver dish,
Blue Persian kittens fed on cream and curds.
I love bright words, words up and singing early;
Words that are luminous in the dark, and sing;
Warm lazy words, white cattle under trees;
I love words opalescent, cool, and pearly,
Like midsummer moths, and honied words like bees,
Gilded and sticky, with a little sting.

2017. június 29., csütörtök

Susan Browne: In the Art Gallery

The painting of flowers
next to the painting of flames,
and I remember that time, years ago,
when the psychiatrist said, "You feel too much,
you are too sensitive, take these,"
giving me a bottle of pills.  I took them
to the beach, watched light become flame
on the water, and along the ragged cliffs,
small flowers like blue stars,
the world a painting
I couldn't live in.
I opened the bottle, then put it down,
pills spilling on the sand.
Waves carried the flames
and didn't mind the burning,
the arising from and disappearing
into the vastness.  I swam,
let the waves take me,
then treaded water, looking at the sky,
a silver tray full
of the most beautiful nothing.
I swam back, the water was black,
I could sink beyond caring,
but I wanted to live,
to be there
with the beauty and the burning
and let it be too much.

2017. június 28., szerda

Villányi László: Akkor

Ha csak akkor látlak először, s csak
annyit, hogyan guggolsz le a kiskutyához,
aki megállt előtted, s felkínálta magát;
ha csak kezedet látom, a simogatást,
amilyen gyengédséggel játszanak ujjaid
a kutya testén, megszeretlek már akkor is.

2017. június 27., kedd

Linda Gregg: Kept Burning and Distant

You return when you feel like it,
like rain.  And like rain you are tender,
with the rain's inept tenderness.
A passion so general I could be anywhere.
You carry me out into the wet air.
You lay me down on the leaves
and the strong thing is not the sex
but waking up alone under the trees after.

2017. június 26., hétfő

Agnieszka Osiecka: A félelem

A félelemben
mintha otthon lennék.
Ismerek minden kapcsolót,
mélyedést,
zugot.
Hallom a felvonót.
Telefonom is van.
Csupán a kijárati ajtó
nincs sehol.

--Dabi István fordítása

2017. június 24., szombat

Dékány Dávid: Szinkópa

Csak két hónapja ismerlek,
de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál,
abból egy évszak is kijönne.
Ezt egyszer hajnalban, részegen,
egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked,
először felkiáltójellel a végén,
de azt töröltem inkább,
nehogy felébresszen.

2017. június 23., péntek

Ella Wheeler Wilcox: Worth While

It is easy enough to be pleasant,
When life flows by like a song,
But the man worth while is one who will smile,
When everything goes dead wrong.

For the test of the heart is trouble,
And it always comes with the years,
And the smile that is worth the praises of earth
Is the smile that shines through tears.

It is easy enough to be prudent,
When nothing tempts you to stray,
When without or within no voice of sin
Is luring your soul away;

But it's only a negative virtue
Until it is tried by fire,
And the life that is worth the honor of earth
Is the one that resists desire.

By the cynic, the sad, the fallen,
Who had no strength for the strife,
The world's highway is cumbered to-day;
They make up the sum of life.

But the virtue that conquers passion,
And the sorrow that hides in a smile,
It is these that are worth the homage on earth
For we find them but once in a while.

2017. június 22., csütörtök

Ted Kooser: A Rainy Morning

A young woman in a wheelchair,
wearing a black nylon poncho spattered with rain,
is pushing herself through the morning.
You have seen how pianists
sometimes bend forward to strike the keys,
then lift their hands, draw back to rest,
then lean again to strike just as the chord fades.
Such is the way this woman
strikes at the wheels, then lifts her long white fingers,
letting them float, then bends again to strike
just as the chair slows, as if into a silence.
So expertly she plays the chords
of this difficult music she has mastered,
her wet face beautiful in its concentration,
while the wind turns the pages of rain.

2017. június 21., szerda

Kiss Judit Ágnes: Kárpedíem

Az a tény, hogy
megöregszel,
nem ijeszt, ha
belegondolsz?
Csupa ránc lesz
bababőröd,
napozáskor
ki akarná
olajokkal
kenegetni?

Nyakad ívét
se leled majd,
ki se látszik
a tokából.
Derekad meg
ha a hájból
igyekeznél
kikutatni,
feladod, mert
belefáradsz.

Ne habozz hát,
ne hivatkozz
az erényre,
gyere, vetkőzz,
hogy a tested
simogassa,
vegye kézbe,
akinek kell.
Hiszen elszáll,
ami szép volt
s mi marad meg?
Csak az emlék.

2017. június 20., kedd

Rebecca Baggett: Testimony

(for my daughters)
 
I want to tell you that the world
is still beautiful.
I tell you that despite
children raped on city streets,
shot down in school rooms,
despite the slow poisons seeping
from old and hidden sins
into our air, soil, water,
despite the thinning film
that encloses our aching world.
Despite my own terror and despair.
 
I want you to know that spring
is no small thing, that
the tender grasses curling
like a baby's fine hairs around
your fingers are a recurring
miracle. I want to tell you
that the river rocks shine
like God, that the crisp
voices of the orange and gold
October leaves are laughing at death,
 
I want to remind you to look
beneath the grass, to note
the fragile hieroglyphs
of ant, snail, beetle. I want
you to understand that you
are no more and no less necessary
than the brown recluse, the ruby-
throated hummingbird, the humpback
whale, the profligate mimosa.
I want to say, like Neruda,
that I am waiting for
"a great and common tenderness",
that I still believe
we are capable of attention,
that anyone who notices the world
must want to save it.

2017. június 19., hétfő

Jászberényi Sándor: Minden rendben

A négyes-hatos villamosra vártam.
Hallgattam: az éjjel elterült lazán,
s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban,
hogy fagyni kezdett és elkékült a szám.
A villamos meg csak nem akart jönni.
"Nem baj" - gondoltam. "Nincs vonaljegyem.
Nem vár senki. Nincs mivel törődni -
Esetleges, mi történhet velem."
A körút mellett minden bérlakásban
az összes alvó fogcsikorgatott,
s összeadta szépen önmagában,
hogy álmából levesbe aznap mit rakott.
Gyalog sétáltam egészen hazáig.
Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem,
figyeltem szedált országom, hogy ásít,
majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.

Az én hazám nem hordoz pluszjelentést,
de megmondja, hogy súlyom hány kiló,
hogy nem vagyok eléggé jó keresztény,
és nem vagyok eléggé jó zsidó.
Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb -
Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét.
Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek,
és én vagyok már minden csőcselék.
Az utcán, hogyha bárki szembejönne,
amit szeretne, azt tehet velem,
bevett dolog, hogy így jutunk mi többre -
akárki megkap áfamentesen.
Hazaérek. Minden növényem él még.
A bérlakás szelíden rám köszön.
A boldogságot nézem még a tévén -
Van tiszta ágyam, van néhány söröm.

2017. június 17., szombat

Tandori Dezső: Egyetlen

Ha már kibírod
egyetlen emberrel: az
már csak magad légy.

Csak kettőn múlik
minden némaság. Sosem
egyetlen szájon.

2017. június 16., péntek

James Henry Leigh Hunt: Abou Ben Adhem

Abou Ben Adhem (may his tribe increase!)
Awoke one night from a deep dream of peace,
And saw, within the moonlight of his room,
Making it rich, and like a lily in bloom,
An angel writing in a book of gold:-
Exceeding peace had made Ben Adhem bold,
And to the presence in the room he said,
'What writest thou?' - The vision raised its head,
And with a look made of all sweet accord,
Answered 'The names of those who love the Lord.'
'And is mine one?' said Abou. 'Nay, not so,'
Replied the angel. Abou spoke more low,
But cheerly still; and said 'I pray thee then,
Write me as one that loves his fellow-men.'
The angel wrote, and vanished. The next night
It came again with a great wakening light,
And showed the names who love of God had blessed,
And lo! Ben Adhem's name led all the rest.

2017. június 15., csütörtök

Denise Levertov: The Fountain

Don't say, don't say there is no water
to solace the dryness at our hearts.
I have seen

the fountain springing out of the rock wall
and you drinking there. And I too
before your eyes

found footholds and climbed
to drink the cool water.

The woman of that place, shading her eyes,
frowned as she watched-but not because
she grudged the water,

only because she was waiting
to see we drank our fill and were
refreshed.

Don't say, don't say there is no water.
That fountain is there among its scalloped
green and gray stones,

it is still there and always there
with its quiet song and strange power
to spring in us,

up and out through the rock.

2017. június 14., szerda

Vér Georgina Mirtill: óvóhely

emlékszem egyszer éjszaka hátat
fordítottál álmodban és én csak néztem
ahogy félelmeid tarajos hegycsúcsokként
emelkednek a gerinced mentén akkor
értettem meg igazán hogy a közösen
eltöltött időben nem mindig csupán az én
perifériáimra utazunk hogy benned is addig
ismeretlen helyeket fedezünk fel minden
alkalommal hogy azzal a paneltetők közötti
csókkal egymásba nyitottunk vészkijáratot
és hogy ennyi év után is lerombolhatatlan
óvóhelyed vagyok

2017. június 13., kedd

Maggie Anderson: Heart Labor

When I work too hard and then lie down,
even my sleep is sad and all worn out.
You want me to name the specific sorrows?
They do not matter.  You have your own.
Most of the people in the world
go out to work, day after day,
with their voices chained in their throats.
I am swimming a narrow, swift river.
Upstream, the clouds have already darkened
and deep blue holes I cannot see
churn up under the smooth flat rocks.
The Greeks have a word, paropono,
for the complaint without answer,
for how the heart labors, while
all the time our faces appear calm
enough to float through in the moonlight.

2017. június 12., hétfő

Tony Hoagland: Migration

This year Marie drives back and forth
from the hospital room of her dying friend
to the office of the adoption agency.

I bet sometimes she doesn't know
what threshold she is waiting at --

the hand of her sick friend, hot with fever;
the theoretical baby just a lot of paperwork so far.

But next year she might be standing by a grave,
wearing black with a splash of
banana vomit on it,

the little girl just starting to say Sesame Street
and Cappuccino latte grande Mommy.
The future ours for a while to hold, with its heaviness --

and hope moving from one location to another
like the holy ghost that it is.

2017. június 10., szombat

Dékány Dávid: Banánzöld

Kihangosítottalak, a telefon az arcomon,
alapvetően nincs igazad, de nem szólok közbe,
részeg vagy, kábé egy hónapja nem beszéltünk,
és most igazából mindegy is, mit mondasz,
csak ne tedd le,
mert tudni akarom, hogy épségben hazaérsz.
A banánzöld talpú cipődben vagy, hallom,
minden lépésednél nyikorog,
akár az elhasznált ablaktörlő lapátok,
és ettől még az eső illatát is érzem,
mint amikor megálltunk annál a benzinkútnál.

És tudom, hogy még mindig ott van
az ágyad fölött kifeszítve a zászló,
amit március 8-án éjjel találtunk az utcán,
és amiről azóta sem derült ki,
hogy melyik országé, de álmodban
sokszor még ma is az uralkodói vagyunk.

Tudom, hogy rám gondolsz,
amikor a víz csak annyira sekély,
hogy a lábad még épp leér az iszapig.
Amikor szavannán élő állatokat látsz
lufiból hajtogatva, vagy egy héliumos palackot.

És rám gondolsz, ha belélegzel egy hópelyhet,
vagy amíg eső után átpakolod a csigákat
a járda túloldalára, a sövény biztonságába.

Előttem védetlen vagy, mint egy tárgy,
amit az éjszakai tengerparton
vagy egy koncert utáni, üres stadionban találok.

Mert tudom, hogy azóta senki sem használhatja
a csészét, amit egy elegáns kávézóból loptunk -
abból én ittam mindig, ha nálatok voltam.

Tudom, nemrég valaki másnak
megmutattad az első verset, amit rólad írtam
mert szerinted pontosan olyan, mint ti ketten,
aztán eszedbe jutott az a reggel, amiről szól,
eszedbe jutottam én,
és azóta hiába keres, nem állsz vele szóba.

Tudom, hogy szeretsz.
És hogy a nálad, sőt rajtad hagyott
pulóveremben jársz futni a parkba,
hajnalban, ha nem tudsz aludni.

És még ma is vitákat nyersz a mondattal,
hogy Volo sine brassica purpurea!,
mert latin szállóigének hiszik,
néha ráadásul Catullusnak hazudod,
pedig mi fordítottuk le, és igazából azt jelenti,
hogy Lilakáposzta nélkül kérem!
- azt mindig utáltad a gyrosban.

Közben hazaértél,
felismerem a kapu nyitásának hangját,
aztán a lépteidet a második emeletre,
most meg a villanykapcsolót.
Végig nem figyeltem, hogy miről beszélsz,
pedig ha rajtad múlik, még órákon át folytatod,
mert azóta sem mondtad le a díjcsomagot,
amivel akár napokig beszélhetnénk ingyen.
De nem fogunk.
Mert most leteszem.

2017. június 9., péntek

Trevor Hewett: The patchwork woman

Mid-afternoon, in fading Autumn light:
lank-haired, green-shoed, in a flesh-coloured plastic mac,
red skirt and gingham shirt, the patchwork woman
drifts past me to the crossing on my right.
A skirl of brakes attracts my eye. She stands
half way across the road, stock-still. Her hands
hang at her sides, her face is calm but her eyes
betray her. There, in a navy blue sedan,
throttle revving, sits a modern man:
mid-thirties, wearing matching suit and tie
and haircut. Angry, staring, hurried, late,
he grips the wheel and mutters liquid hate.
The car strains like the pole car on the grid
but still she stands and, with a frightened smile,
mouths “Thank you” and then shuffles on her way,
not seeing what her gratitude just did -
for he has melted and is smiling too.
His eyes pursue her as she wanders through
the shoppers in her pink, distinctive mac;
never looking back.

2017. június 8., csütörtök

Edna St Vincent Millay: I think I should have loved you presently (Sonnet IX)

I think I should have loved you presently,
And given in earnest words I flung in jest;
And lifted honest eyes for you to see,
And caught your hand against my cheek and breast;
And all my pretty follies flung aside
That won you to me, and beneath your gaze,
Naked of reticence and shorn of pride,
Spread like a chart my little wicked ways.
I, that had been to you, had you remained,
But one more waking from a recurrent dream,
Cherish no less the certain stakes I gained,
And walk your memory’s halls, austere, supreme,
A ghost in marble of a girl you knew
Who would have loved you in a day or two.

2017. június 7., szerda

Majláth Ákos: Érintő

Úgy képzeltem,
koncentrikus körök leszünk.
Te a kisebb, én aki átölel.
Valahogy mégis
rajtam kívül estél.
Épp, hogy egy
közös érintőnk van,
de az pont elég.
Majd rajta keresztül húzok
origóból origóig
egy vektort.
Irányok és normák nélkül,
centrális egyenest.
Nálam van a kezdőpontod,
szólj rám, ha megtaláltad,
hol végződödöm.

2017. június 6., kedd

Hal Sirowitz: Reusing Words

Don’t think you know everything,
Father said, just because you’re good
with words. They aren’t everything.
I try to say the smallest amount possible.
Instead of using them indiscriminately
I try to conserve them. I’m the only one
in this household who recycles them. I
say the same thing over & over again,
like “Who forgot to turn out the lights?
Who forgot to clean up after themselves
in the bathroom?” Since you don’t listen
I never have to think of other things to say.

2017. június 5., hétfő

Tóth Krisztina: Altató

Ezüst cipőben jár a Hold
Kigyúl a légi lámpabolt
Ott fönn lakik mind aki volt
Kék függönyön sok égi folt

Aki volt annak ott van ágya
Ágya fejénél ég a lámpa
Feje alatt a párna felhő
Mikor fény gyúl az árnya megnő

Itt lenn is árnyékok a fák
Aki elalszik messze lát
Aki ott fönn van messze néz
Csurog le ránk a lámpaméz

2017. június 3., szombat

Dékány Dávid: hat haiku

észre se vegyél.
nem akarok zavarni,
csak jöttem menni.

*

nézem: karomon
hangya mászik – keresgél,
és észre sem vesz.

*

esernyőd alatt
vacogva várjuk a buszt -
bár sose jönne!

*

most, hogy eszembe
jutottál, nem is tudom,
mire gondoljak…

*

bízd az időre.
ne erősködj – ne próbálj
békét szítani.

*

mielőtt elmész,
hunyd be magad mögött jól
a szemeimet.

2017. június 2., péntek

Laura Kasischke: Things That Have Changed Since You Died

We can talk to one another on telephones
in banks, in cars, in line. No more
sitting on the floor
attached to a cord
while everybody listens.
No more
standing outside the booth
in the cold, fingering
an adulterous dime. We

send each other mail without stamps.
Watch television without antennas.
Wear seatbelts, smoke less, and never
on a bus, never
in the lobby while we’re waiting
for the lawyer to call on us.

Nowhere now, a typewriter ribbon.
Quaintly the record album’s scratch and spin.
Our groceries, scanned.
Pump our own gas.
Take off our shoes
before boarding our plane.
Those towers: Gone. And Pluto’s
no longer a planet:
Forget it.
I could go on

and on, but you’re still dead
and nothing’s any different.

2017. június 1., csütörtök

Wendell Berry: A Spiritual Journey

And the world cannot be discovered by a journey of miles,
no matter how long,
but only by a spiritual journey,
a journey of one inch,
very arduous and humbling and joyful,
by which we arrive at the ground at our feet,
and learn to be at home.

2017. május 31., szerda

Gyukics Gábor: körhinta

a vége ha megvan
idővel az eleje is megérkezik
közben sok minden elmarad
észre sem veszed amint eltűnik
a céllövöldés
a törökméz- a tűzifa- és a sárgabélűdinnye-árus
és az
akit nem akartál
elveszíteni

2017. május 30., kedd

Trevor Hewett: Sceptic

It is comforting, of course, after a death
to receive the skilled words of a priest. This one
shines with the serenity of clear purpose
and of certainty.
Something composes him, elevates him to
levels of knowing that I should not question.
He draws upon deep reservoirs of wisdom
that must, surely, be
beyond his experience, at twenty-six.
I’ll grant that he’s a decent, virtuous man,
but his sure, complete and perfect certainty
is what troubles me.
His rejection of all possibilities,
except the truth he holds, is illogical
and, in other circumstances, might be dubbed
pathological.

2017. május 29., hétfő

Simon Márton: Ősz

És akkor kimásztál az ágyból az éjszaka közepén,
a pizsamádon csillagok, a hátad mögött pótléknak kevés,
tapétának sok posztereken boldog, izzadt emberek,
és elindultál kifelé az utcalámpa hideg fényénél kettévágott,
a szétdobált, hallgató játékokkal teli semmin,
ki a fekete folyosóra, ott csendben felhúztad az első kezedbe
akadó cipőd, csak az ajtón kilépve vetted észre,
hogy az ünneplős az, és a kihalt, szürke kerten át a süket diófa alatt,
a kutyaólt megkerülve egyenesen a telek végében
álló épülethez mentél, egészen a palatetőből épített kerítés
végéig, ott a bejárat, a hold kit érdekel, az új építésű disznóólakhoz,
be a leghátsóba, az ajtajában megálltál, megfordultál és felnéztél
a még szinte frissen gyalult szemöldökfán
lógó hatalmas éticsigára, amit te szögeltél fel oda
aznap délután egyetlen óriási szöggel és két ütéssel,
aztán megkerested az ól sarkában hagyott meszes, horpadt
bádogvödröt, az ajtóhoz húztad, megfordítottad, felálltál
rá, hogy az arcod tenyérnyi távolságban is alig legyen
tőle, és a csillagos pizsamádban és az ünneplő cipődben
a szemöldökfában megtámaszkodva a fel nem oldható
sötétségben azt suttogtad neki, szeress.

2017. május 27., szombat

Áfra János: A te másságodban

A te honvágyad,
a te utazásaidban,
a te családod,
a te otthonodban,
a te tested,
a te szobádban,
a te imáid,
a te templomodban,
a te nyugalmad,
a te faludban,
a te mozdulataid,
a te sétáidban,
a te szépséged,
a te erdődben,
a te illatod,
a te kertedben,
a te védettséged,
a te lélegzetedben,                
a te akaratod,
a te magányodban,
a te csended,
a te vágyaidban,
a te életed,

ahol nincs hely
egy magamfajta
idegennek.

2017. május 26., péntek

David Ignatow: For Yaedi

Looking out the window at the trees
and counting the leaves,
listening to a voice within
that tells me nothing is perfect
so why bother to try, I am thief
of my own time.  When I die
I want it to be said that I wasted
hours in feeling absolutely useless
and enjoyed it, sensing my life
more strongly than when I worked at it.
Now I know myself from a stone
or a sledgehammer.

2017. május 25., csütörtök

Sara Teasdale: Faults

They came to tell your faults to me,
They named them over one by one;
I laughed aloud when they were done,
I knew them all so well before, --
Oh, they were blind, too blind to see
Your faults had made me love you more.

2017. május 24., szerda

Szabó T. Anna: Pordal

Ha gyorsvonat az életed,
és menetrend szerint halad,
nem bánod és nem élvezed,
hogy minden élmény elmarad,
ha látsz mezőt és kék hegyet
és várakat és házakat
és szélsörényes réteket
és messze sziklaszálakat,
ha nélküled fut minden el,
de elfordulsz és rálegyintesz,
mint akit már nem érdekel,
mint aki untig látta mindezt -
mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan,
érezd, hogy nem vagy még halott:
mezítlábazz a meleg porban,
indulj tovább gyalog.

2017. május 23., kedd

Nizar Quabbani: When I Love

When I love
I feel that I am the king of time
I possess the earth and everything on it
and ride into the sun upon my horse.

When I love
I become liquid light
invisible to the eye
and the poems in my notebooks
become fields of mimosa and poppy.

When I love
the water gushes from my fingers
grass grows on my tongue
when I love
I become time outside all time.

When I love
all the trees
run barefoot toward me…

2017. május 22., hétfő

Székely Magda: Eső

Zuhogott szakadatlanul,
hullott a tetőkre, falakra,
örök esőben ragyogott
a szeretők fedetlen arca.
És kapualjtól kapualjig,
padtól padig, heteken át,
fölöttük ég nehezedett,
testükön ázott nagykabát.
Az üres erdők, a hidak,
és minden utca velük ázott,
köröskörül emeletek,
fűtött falak, száraz lakások.
Nekik csak a végállomások,
csak a lakatlan ligetek,
csak a lehulló ragyogás,
csak az eső, csak a hideg.
A kályha mind kihűl bizony,
s kihűl az emberek lakása,
de fennmarad, akár a hold,
fedetlen arcuk ragyogása.

2017. május 20., szombat

Baranyi Ferenc: Ne hagyja az isten

Már nem vetem meg. Már csak szánom őket.
A megvásárolt együttműködőket,
a megfélemlített hunyászkodókat,
a lankadatlan buzgalmú nyalókat.

Szánom őket, mivel infláció van:
harminc ezüst nem összeg euróban,
a megfélemlítők is berezelnek
s szaros hátsón kisiklanak a nyelvek.

A megvetés nem mindig megalázás,
dacot szülhet, a rosszért hős kiállást,
de megbélyegzett lesz a szánalomtól,
ki hitványságát mentegetve hódol.

Elkeserít az elprédált jövendő,
túl sok a szánandó, a megvetendő,
én már az Úristent csak arra kérem:
ne hagyja, hogy megútáljam a népem.

2017. május 19., péntek

Wayne Myers: Storm's over


The raging storm is over
the wind has ceased to moan
the rain has stopped
the penny's dropped
the air as still as stone

I spent a year crying
another year in hell
and now at last
the storm has passed
I'm ringing like a bell

I'm standing on the threshold
at last, of being free
all unspoken
spells now broken
lost to memory

I feel a spring a-coming
where all will be reborn
the seed inside
these tears I cried
and calm after the storm

2017. május 18., csütörtök

Wendy Cope: Flowers

Some men never think of it.
You did. You'd come along
And say you'd nearly brought me flowers
But something had gone wrong.

The shop was closed. Or you had doubts -
The sort that minds like ours
Dream up incessantly. You thought
I might not want your flowers.

It made me smile and hug you then.
Now I can only smile.
But look, the flowers you nearly brought
Have lasted all this while.

2017. május 17., szerda

Christian Morgenstern: Az unikornis

Unikornis már nem terem;
Ma pusztán étterem,

Hol esténként vidám kör ül
A törzsasztal körül.

Ki tudja! Egyszer te meg én
Úgy járunk, mint e lény:

Csak vendéglőként létezünk
(tiszta szellemmé így leszünk),

S az „Ember”-be fog járni a
vidám kompánia…

-- fordította: Havasi Attila

2017. május 16., kedd

Robert Louis Stevenson: My Bed Is A Boat

My bed is like a little boat;
Nurse helps me in when I embark;
She girds me in my sailor's coat
And starts me in the dark.

At night, I go on board and say
Good night to all my friends on shore;
I shut my eyes and sail away
And see and hear no more.

And sometimes things to bed I take,
As prudent sailors have to do;
Perhaps a slice of wedding cake,
Perhaps a toy or two.

All night across the dark we steer;
But when the day returns at last,
Safe in my room, beside the pier,
I find my vessel fast.

2017. május 15., hétfő

Simon Márton: Nyár

Az eltévedt golyó, ami egy nyári estén, ahogy sétálsz vissza
a nyaraló felé a partról, az erdő szélén, az az eltévedt golyó
nem kérdezi meg, hogy vagy. Hibátlan alkony, szőlőhegy,
földút, csalános, még zene is valahonnan, de az eltévedt golyó
nem lát és nem hall. Az eltévedt golyó nem azért jön, hogy
olcsó és egészségtelen dolgokat egyen veled bódékban, és nem olvas
a hasadra fekve magazinokat a strandon, amiknek a címlapján
az áll, NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Nem kanalazza ki a szíved,
nem visz iskolába, nem sír, nem köp az egészre, nem hódíthatod meg.
Csak jön, a néma csalánoson, a beláthatatlan földúton, az alkonyaton át.
Az eltévedt golyó nem dől el hajnalban nyitott ablaknál, kék bugyiban,
keresztbe az ágyon, a szájából nem lóg egy alig égő cigaretta. Nem
mondja, hogy ne aggódj, a zenészek is csak 2-3-szor szerelmesek életükben,
csak kénytelenek mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól,
és nem sóhajt, hogy ne törődj semmivel, mert a többségnek úgyis mindegy,
nekik elég lenne bizonyos szavakat véletlenszerűen összedobálni, azt is megennék,
az eltévedt golyó nem. Nem nyomja el utána a csikket egy üres kávéscsészében,
és nem alszik el. Nem beszél álmában verebekről. Nem áll
meg a levegőben, nem csillan meg rajta a nap, csak egy simítás balról,
és annyi, dörrenés, röppálya sehol, semmi mese, hogy milyen útja volt
a halántékodig, az eltévedt golyó az nem, az csak jön és.

2017. május 13., szombat

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

2017. május 12., péntek

Leo Dangel: In Memoriam

In the early afternoon my mother
was doing the dishes. I climbed
onto the kitchen table, I suppose
to play, and fell asleep there.
I was drowsy and awake, though,
as she lifted me up, carried me
on her arms into the living room,
and placed me on the davenport,
but I pretended to be asleep
the whole time, enjoying the luxury—
was too big for such a privilege
and just old enough to form
my only memory of her carrying me.
She's still moving me to a softer place.

2017. május 11., csütörtök

Carrie Shipers: Mother Talks Back to the Monster

Tonight, I dressed my son in astronaut pajamas,
kissed his forehead and tucked him in.
I turned on his night-light and looked for you
in the closet and under the bed. I told him

you were nowhere to be found, but I could smell
your breath, your musty fur. I remember
all your tricks: the jagged shadows on the wall,
click of your claws, the hand that hovered

just above my ankles if I left them exposed.
Since I became a parent I see danger everywhere—
unleashed dogs, sudden fevers, cereal
two days out of date. And even worse

than feeling so much fear is keeping it inside,
trying not to let my love become so tangled
with anxiety my son thinks they’re the same.
When he says he’s seen your tail or heard

your heavy step, I insist that you aren’t real.
Soon he’ll feel too old to tell me his bad dreams.
If you get lonely after he’s asleep, you can
always come downstairs. I’ll be sitting

at the kitchen table with the dishes
I should wash, crumbs I should wipe up.
We can drink hot tea and talk about
the future, how hard it is to be outgrown.

2017. május 10., szerda

2017. május 9., kedd

Gerald Bullett: Footnote to Tennyson

I feel it when the game is done
I feel it when I suffer most
‘Tis better to have loved and lost
Than ever to have loved and won.

2017. május 8., hétfő

Finy Alexandra: Angyal a bukóra nyitott ablakon

A C épület hetedik emeletén egy angyal
hintázott a bukóra nyitott ablakon.
Később kicsukták: a légkondi csak akkor működik,
ha minden ablak zárva kilincsre.
Csigolyáról csigolyára egyenesítette ki a hátát,
szárnya nincs még, csak az éles lapockacsúcs,
mégis ráérősen és valahogy kecsesen rugaszkodott el,
kérges nyaka körül borzolta csak fel a tollait.

Lifttel jött vissza, szerzett belépőkártyát is.
Kezében szorongatta, nem tudta, hova tűzze,
teste pihetollakkal volt tele, hisz most kezdi növeszteni
újra szárnyait, s a kérget se sikerült levedleni még.
Mindig belül kellene lennie, de nem bírja.
Óránként 10 perc talán neki is jár.
Most amúgy is nehezebb, itt az átalakulás, és
melegriadó is van, csak jövő hét közepére jöhet enyhülés.

A takarítóknak rejtvényeket rajzol a monitor mögé a porba.
A túlórázóknál az asztal szélére kuporodik, és
guggolva ringatja az asztalt,
hogy a nyikorgásnak ritmusa legyen, és dúdol,
hogy a monitor zúgásának dallama legyen,
és a képernyőre tapadt arcra ráfúj néha:
egy gondolatot vagy csak hogy pislogjon, ha látja,
hogy a percenkénti pislogások száma
már megint nyolc alá csökkent.

2017. május 6., szombat

Lackfi János: Egérút

Pontosan tudom,
a lakás mely pontján
bukkansz fel
a következő pillanatban,
és mit fogsz mondani,
valamit a házról,
egy régóta esedékes
orvosi vizsgálatról,
valami gyerekkori emléket,
melyet még sosem meséltél,
s most hirtelen nagyon intenzíven
ugrott felszínre benned.
Számod ott van a mobilomban,
sehogy se visz rá a lélek,
hogy kitöröljem,
akár fel is hívhatnám,
de tudom, nem fog csörögni,
a fiókban hever, lemerült rég,
végül is annyi,
mintha megint itthon
hagytad volna,
minek tartjuk, minek fizetjük akkor,
ennyi erővel élhetnénk
még mindig gyerekkorunkban,
amikor nem léteztek
efféle kütyük,
s képzelet kellett,
hogy elhiggyük arról,
aki eltávozott, hogy ott van,
ahová menni készült.
Naponta többször hívnálak,
olykor el is jutok a legelső körig,
villámgyorsan fellapozlak
a névjegyzékben, majd
ólmos fáradtsággal
veszem tudomásul,
hogy lépre mentem,
hogy magamnak kell eldönteni,
mit vásároljak, rájönni, hova
is kell mennem, s hogy
nem tudom elmesélni, ami
éppen történt,
végül nem hívlak,
hátha épp ledőltél pihenni,
nagyon rád fér.
Azért ez nem így működik,
remélem, tudod, éppenséggel
én is kiléphettem volna
a kettőnk életéből csak úgy,
egyik pillanatról a másikra,
de nem tettem, igaz,
még mindig megtehetem,
veszem a kalapom,
és akkor itt maradsz szépen,
lesel, mint a moziban,
mint például én most.
Különben meg nem is
mész te sehová,
egy lépést se tovább,
és olyan törékeny jéghártya
a jelen, olyan könnyen roppan
hogy rögvest visszaránt
minden, ami eddig történt.
A jövő, az egyenesen
nincsen is, merő agytorna,
kihuny, mire jelen lesz belőle,
s máris múltként
csimpaszkodik bokánkba.
Tetszik, nem tetszik,
innen nincs menekvés,
nem számít, anyakönyvi
kivonatok mit mondanak,
boncolási jegyzőkönyvek
mit hazudnak, hiába
próbál bárki kioperálni
téged belőlem,
már szétterjedtél az egész
szervezetemben,
csak hiszed, hogy egérutat
nyertél ilyen olcsó trükkel,
mint a meghalás.

2017. május 5., péntek

Nina Cassian: Youthing

It’s like the process of aging.
Just a process.
Your hair starts to grow wilder,
your skin gets smoother,
your appetites increase.
Suddenly, you sing in the shower and in the rain,
you discover a plant you’ve never seen before
and you munch it.
What’s that tiny star on your left temple?
Maybe a bird scratched it with tender claws
to prod you into flying.
And then, that dialogue with the moon
keeps you awake,
and then, that dream of death
becomes more and more remote
— or is it the other way around?

2017. május 4., csütörtök

Kate Knapp: Seeing, in Three Pieces

Somehow we must see
through the shimmering cloth
of daily life, its painted,
evasive facings of what to eat,
to wear? Which work
matters? Is a bird more
or less than a man?

*

There have been people
who helped the world. Named
or not named. They weren't interested
in what might matter,
doubled over as they were
with compassion. Laden
branches, bright rivers.

*

When a bulb burns out
we just change it--
it's not the bulb we love;
it's the light.

2017. május 3., szerda

Lackfi János: Maradós

Ha egy nő állítja, ki nem állhatja a magyaros
ételeket, csak hát egy-két gerezd fokhagyma
elűzi a rontást, az álmot is megkönnyíti,
a savanyított változatnak amúgy sincs
szaga, ugye, édes, bólints helyeslően,
fütyülj a lakásban felhőző penetráns
illatra, hisz mentolos fogkrémmel vegyülve
még pikáns is, vesd magad a forró csók
édes-savanyú mártásába, pekingi csirke,
és maradj!
Ha egy nő azt visítja, ő nem hisztis,
sose volt az, és ki ne merd még egyszer
ejteni ezt a szót előtte, csak egyszerűen
nincs egy rohadt gönce, amit felvegyen,
mégse blamálhat téged azzal,
hogy úgy jelenik meg társaságodban,
mint egy hajléktalan, ruhásszekrényei
tartalmát vasvillával szórd a kandallóba,
hadd legyen igaza, s míg a kormos
rongyok közt turkál zokogva,
vedd be magad garázsodba egy rekesz sörrel,
egy tubus autófényezővel és egy szarvasbőrrel,
zárd kettőre az ajtót, torlaszold el a bejáratot,
és maradj!
Ha egy nő személyi bankárnak néz,
üzend meg csinos titkárnőddel,
hogy a főnök sajnos fontos tárgyaláson ül,
a kért összeg meg az ön számláján sajnos
nem áll rendelkezésre, dugd a matrac
alá a pénzkötegeket és maradj!
Ha egy nő kikiabál a fürdőszobából,
hogy egy perc, és kész vagyok,
tedd le a tarisznyát a hamuban sült
pogácsával, harmadik fiú, telepedj
a fotelba kényelmesen, gyújts rá
egy virginiára, bontsd fel a jubileumra
kapott pure malt whiskyt, tölts, üsd
fel a Háború és békét, olvass elmélyülten,
hallgasd végig Bach kantátáit Sir John
Elliot Gardinerrel, nézd végig tévén
a focivébét, hívd meg barátaidat,
részegedjetek le a sárga földig,
s ha ekkor az hangzik a zárt ajtó
mögül, hogy már csak egy pillanat,
maradj!
Ha egy nő esküszik rá, hogy egy
izmos férfi farán szerinte rendkívül jól mutat
a valódi selyem bokszernadrág,
ne kérdezz rá, honnan tudja,
reménykedj a kásás filmekben
és George Clooney-ban, igazítsd meg
a vágásba becsípődött, márkátlan kínai
alsógatyódat, és maradj!
Ha egy nő egy kicsit távolságtartó veled,
mert ismeri Doktor Jekyllt és Mister Hide-ot
egyaránt, és ha nem érsz haza időre,
az már gyanús, ha nem is telefonálsz,
az nagyon gyanús, ha mobilod hatvankilenc,
érted, hatvankilenc, mondjam szótagolva?
hat-van-ki-lenc sikertelen hívás után
sem kapcsolható, az már botrány,
s amenyiben van pofád ezek után
mosolyogva beállítani, puszit adni,
és feltenni a hogy-vagy-szívem? kérdést,
igazán nincs mit csodálkozni,
hogy a nő minden válasza a hálószoba
becsattanó, kulcsra záródó ajtaja,
vonj hát vállat, végülis ez a legbiztosabb
módja a fogamzásgátlásnak, feküdj a pamlagra,
és maradj!
Ha egy nő azt mondja, csak érted él, tudd,
hogy ez azt jelenti, ebbe bele fogsz halni,
és maradj!

2017. május 2., kedd

Holly Hughes: Mind Wanting More

Only a beige slat of sun
above the horizon, like a shade pulled
not quite down.  Otherwise,
clouds.  Sea rippled here and
there.  Birds reluctant to fly.
The mind wants a shaft of sun to
stir the grey porridge of clouds,
an osprey to stitch sea to sky
with its barred wings, some dramatic
music: a symphony, perhaps
a Chinese gong.

But the mind always
wants more than it has --
one more bright day of sun,
one more clear night in bed
with the moon; one more hour
to get the words right; one
more chance for the heart in hiding
to emerge from its thicket
in dried grasses -- as if this quiet day
with its tentative light weren't enough,
as if joy weren't strewn all around.

2017. május 1., hétfő

Murányi Zita: meg kell hallani

meg kell hallani itt a csöndet
ahogy a fűszálak csörögnek
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat
a halkuló partitúrákat
ahol húrként feszül a törzs
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű
a zene mögött a gyérülő réteket
az elvesztett lombot a bokros
füstöt a téglából rakott
kéményeken egy másik világot
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet
meg kell hallani az élesedő neszeket
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb
pusztítást végezzen amikor
helyet csinálunk magunkban a fény születésének.

2017. április 29., szombat

Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
aki ha szívem sötétkamrájában előhívom
bekéredzkedik az álmaimba néha

2017. április 28., péntek

Carmi Soifer: Writing/Prose

Afraid it sounds too much like poetry,
I start again climbing four hundred steps
in a foreign clime looking at views.
A woman descending tells me,
Be careful; they will knock you on the head 
and take your gold.
Fearing they will not recognize
I wear no gold chains, I nonetheless
climb the stairs again and again.

2017. április 27., csütörtök

Paul Mitchell: Conversation at the Publishing House

               Poor cultures can afford poetry, wealthy cultures can’t – Les Murray

Who’s that on the phone?
          I think it’s that poet again
He wanted something, didn’t he, I wrote it down–
          Our publishing guidelines—
Tell him no one’s funding poetry
Tell him poetry strained a back muscle
Tell him poetry attempted a double
somersault with pike, landed on its belly
Tell him my bra strap’s loose
Tell him your shirt’s too tight
Tell him there’s a lot of competition
Words aren’t cheap
toads have warts
and ice-cream shouldn’t be left
in the car at the supermarket—
He’s just hung up . . . 
Has he? Bloody poets

2017. április 26., szerda

Tilli Zsuzsi: Botanika

a füvészkert lakói vagyunk.
a huzat idehajlít néha mellém és olyankor megcsodállak.
figyelem, ahogy árnyékkrétával rajzolsz ívet a délutánnak.

szerves mozaikba keveredtünk, mondom,
így, földhöz ragadva, de azért függetlenül.
te nem szólsz. talán nem is hallgatsz,
csak virágnyelven énekelsz a csendről.
mozdulatlanul táncolunk.
kísérlek és közben arról álmodom, hogy egyszer indák leszünk.

2017. április 25., kedd

Leo Dangel: How to Take a Walk

This is farming country.
The neighbors will believe
you are crazy
if you take a walk
just to think and be alone.
So carry a shotgun
and walk the fence line.
Pretend you are hunting
and your walking will not
arouse suspicion.
But don’t forget
to load the shotgun.
They will know
if your gun is empty.
Stop occasionally.
Cock your head and listen
to the doves you never see.
Part the tall weeds
with your hand and inspect
the ground.
Sniff the air as a hunter would.
(That wonderful smell
of sweet clover is a bonus.)
Soon you will forget
the gun in your hands,
but remember, someone
may be watching.
If you hear beating wings
and see the bronze flash
of something flying up,
you will have to shoot it.

2017. április 24., hétfő

Rumi: [Let yourself be silently drawn...]

Let yourself be silently drawn
by the strange pull of what you really love.
It will not lead you astray.

2017. április 21., péntek

Roberto Juarróz: If We Knew the Point

(To Laura)

If we knew the point
where something is going to break,
where the thread of kisses will be cut,
where a look will no longer meet another,
where the heart will leap toward another place,
we could all put another point on that point
or at least go with it to its breaking.

If we knew the point
where something is going to melt into something,
where the desert will meet the rain,
where the embrace will touch life itself,
where my death will come closer to yours,
we could unwind that point like a streamer,
or at least sing it till we died.

If we knew the point
where something will always be something,
where the bone will not forget the flesh,
where the fountain is mother to another fountain,
where the past will never be past,
we could leave that point and erase all the others,
or at least keep it in a safer place.

2017. április 20., csütörtök

Cyril Wong: Reservoir

The morning drizzle
fails to perform
its threat of a downpour;
the sun only returns,
blunted, flexing its light
for the long haul.
You said we’d make love
upon waking —
some appointments
are still kept,
the future made real
by the promises we fulfil.
Otherwise, maps
lose their meaning —
the school you were told
would be there
has become a reservoir.
All I know about me
is what I once promised
myself, and you,
to believe.
And when everything fails,
there is always that song
on the radio, news
of something heroic,
another long walk
in the park, another cigarette,
a sudden prayer.

2017. április 19., szerda

Turczi István: (Kápolna nyílik a szívben)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,
lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt
és naponta benyit valaki, aki felemel.
Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,
és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,
hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén:
láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán.
Új szavakat keres, átmelegszik bennük,
már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik
a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.

2017. április 18., kedd

Dorothea Lasky: The Wall Hanging I Never Noticed

I never noticed before
How the red flowers hang from the blue branches
I never noticed before the light in this room
I never noticed the way the air is cool again
I never noticed anything but you
But you but you
So that I couldn’t sleep
I never noticed what was anything but you
Until I noticed you
And could not help it
Until I noticed you I could not help it
Until you made the red flowers alive again
Until the blue branches
The lemons you loved, but also the way you loved me, too
Until all of this I never noticed you
But once I did
I never minded noticing
I never stopped noticing
Until I noticed you
I never stopped noticing
Until you, I never stopped

2017. április 17., hétfő

Meliorisz Béla: Nem nyeli el

egyszer majd biztosan
különleges tájra tévedünk
ahol előkészíthetjük
létünk javított kiadását

kisimulnak az égbolt ráncai
s az idő repedéseit
lelkiismeret-furdalás nélkül
tömködhetjük tele bolond álmokkal
nem veszünk el
a jelek titokzatos rendszerében
semminek sem kell pontot tennünk a végére

a csend finom sávján túljutva
bármit mondhatunk
nem nyeli el szavunk a tenger

2017. április 15., szombat

Schein Gábor: Máshol

A vágy az ötödik
emeleten lakik.
Kiejt az ablakon
egy darab papírt,

melyet előzőleg
teleírt, jól tudván,
hogy akinek szól, nem
fogja olvasni.

A papír lebegő
röpte egy hosszú
pillanatig, akár
egy fehér madáré.

A máshol most
kap tőle nevet.

2017. április 14., péntek

Michelle Tan: Identify


I
Sometimes it is quiet when all is spoken.
I wrap your gaze tight, locking and
something zaps into tenuous feeling.
When it is done and declared
I feel your waves of weight barrel
across rows of sunlight glowing
in the trees across the street. Somewhere,
somehow, things will begin anew.
Kingdoms build on ground floors,
and in the air all is sparkling.

II
There are places you live
in and there are places you
inhabit. At home the silence kills
where no one is at home with
themselves. Someone tries a whistle
attempting to bring just a little bird-
song into the atmosphere. Lights
flicker on-off steadily but nothing
will change. The computer blinks
Hello! with exhitement
but I am forever hiding.

III
When fatigue comes one has no
strength to run. Let me go, let me
go on with you into the ever-darkness
where only works glow bright,
resurfacing.

Afterthought

Are all poets idealists not
only at heart but soul and mind and
strength? If so, are we
all poets?

Are you afraid of the dark
or the half-light?

2017. április 13., csütörtök

Christina Rossetti: At Last

Many have sung of love a root of bane:
      While to my mind a root of balm it is,
   For love at length breeds love; sufficient bliss
For life and death and rising up again.
Surely when light of Heaven makes all things plain,
   Love will grow plain with all its mysteries;
   Nor shall we need to fetch from over seas
Wisdom or wealth or pleasure safe from pain.
Love in our borders, love within our heart,
   Love all in all, we then shall bide at rest,
   Ended for ever life’s unending quest,
        Ended for ever effort, change and fear:
Love all in all; —no more that better part
        Purchased, but at the cost of all things here.

2017. április 12., szerda

Ijjas Tamás: Figyelmeztetés

Beszéljünk a veszélyekről is, Kedves,
a kényszerről, hogy egy
névmással eltüntesselek. Vagy hogy lyukasra
nézzem egyszer a tested, és ölembe
zuhanjon helyetted az éj.
Beszéljünk az unalomról is, hogy
a szagom nem lehet egy életen át
afrodiziákum, és nem kellemes
meló örökké hajad szőke
búzáját aratni. Beszéljünk
az emlékezésről is, tudod,
a temetőről, ahol közös sírhelyet
bérlünk magunknak. Hogy minden egyes
fényképen egyre laposabbra
szorítja melled a memória. Vagy ahogy
magad elé rakosgatod az
első randevút, ezt a foghíjas puzzle-t.
Beszéljünk a homokóráról
is, amit magunknak vettünk. Nem ártana
időnként megfordítani.

2017. április 11., kedd

Emily Montgomery: Something Beautiful

for Chris

I wanted to save something beautiful for you.
The last three jewels of glistening pomegranate
balanced in the palm of my hand before I ate them.
The morning birdsong in the lemon tree after you left for work,
the memory of last night’s rain still written on the lawn.
Or earlier, the haunting roundness of the moon
over the canyon just before dawn when I couldn’t sleep,
standing at the window, looking back at you, your body
floating in the watery moonlight of our sheets.
I mean something really beautiful, my love.
The stillness in the house after the washing machine
ceased to hum. The last line from a slender book of poems,
a hardback from the library barely worn, repeated aloud for you,
its bitter sweetness still lingering on my tongue.
Or the way the baby slept so deeply while I read,
burying himself in the secret scent of his favorite blanket.
One arm thrown across that woolen teddy my mother gave us
in those final weeks of waiting before his birth.
The other hand open wide, fingers outstretched in a dancer’s
graceful, expectant pose. I wanted to save all of this for you.
But I couldn’t. It didn’t last. It never does.
That brief moment of grace when the ordinary shines so exquisitely.
At the end of the day you will return to us, as you always do,
and we will both be tired, empty, distracted, spent.
Everything more chaotic, more fragile, than when you left.

2017. április 10., hétfő

Bánki Benjámin: Csomag

Kicsomagollak:
kibogozom a pupilládban tárolt fénysugarakat, amiket a közösen járt utakról loptál el,
a benne némán megbújó vadaspark összes állatát íriszed itatójához terelem,
a hegyoldalak, dombvidékek, völgyek felületét kisimítom,
az érhálózatodban sodródó rossz emlékeket kimosom,
kikaparom a körmöd alá befurakodó szépségeid, amikről nem tudsz, de szeretnéd, hogy megmutassam őket,
eltüntetem az arcod legfelső bőrrétege alá átpakolt fájdalmakat,
megtisztítom ajkaid minden szótól, amit nekem mondtál, és nem akartad, hogy nyoma maradjon,
megkeresem a betűt hajad szénakazlában.
Kicsomagoltál.
Csak a szívemben szárnypróbálgató
madárfiókák repülési irányának
okát nem tudtad megérteni.

2017. április 8., szombat

Sopotnik Zoltán: hang

Kellemes, rutinosan érett férfihang.
Mint mikor valaki hangtölcsérbe beszél.
Fodrozódik a tó vize, mintha attól a hangtól.
Az ember meg csak fut: körbe-körbe.

A kis út a víz körül, mint egy távkapcsoló.
El- és bele lehet veszni a természetbe:
az emberibe is. Kapcsolgat egy szellem
a tófenéken. Romlott tárgyakat simogat.

"A felelősök jöjjenek azonnal!"
Hallatszik, és elpárolog a víz felett.
És aki fut, elgondolkodik az izzadságfüggöny alatt.
"Lehet, hogy én is felelős vagyok?"

Utána dühös lesz: "Mit szól bele Isten!
És miért pont most, mikor a legfáradtabb vagyok!"
Lassít, majdnem megáll. Lúdbőrzik kicsit.
Mire felfogja mi történt, az iskola felől már nem jönnek szavak.

2017. április 7., péntek

Cyril Wong: Last Line

we wished when we were younger
that we might retire in time
you would read books on religion
I would write poetry full time

how impossible in Singapore
although we hunt for time
you read over lunches or late at night
I write when my boss isn’t looking

in that real dream of our past
we had nothing but time
you watched your documentaries
I dreamt of poems on your lap

in a quickening dream of now
we turn away from the fringes of time
you read while stroking my nape
I slow your hand in my poem’s last line

when strung together in a particular fashion.

2017. április 6., csütörtök

Cyril Wong: People Are Looking For Homes

People are looking for homes
of habir, stuffed with other

people to love, or simply
a loving quiet.

People leave for new homes
when old homes darken

with disappointment.
Other people’s homes

are warm with fireplaces;
spacious and bright

with peace.
People are homes for each other.

Homes reassure each other
that they are homes.

Some people do not need homes.
For them, any room or floor

will do. They live in travel.
their hearts are rivers

2017. április 5., szerda

Kemény Lili: Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

2017. április 4., kedd

Kim Seung Hee: In Poetry’s Emergency Room

Poetry is emergency room, poetry is oxygen tent,
poetry is red blood inside a cold apple,
sorrow is like fertilizer
that must be sprinkled here and there on poetry,
poetry is a pregnant woman’s day,
the day of delivery nobody knows when it will be;
poetry comes racing embracing a bomb,
racing over the clouds.
Yet in one tiny paddy-field,
yellow heads of rice are ripening.
A field the size of a bowl of rice, small enough for a conical hat to cover,
a tiny bowl of a hat-field,
a gruel-bowl sized, rice-bowl sized gruel-field, rice-field,
hat-field.
Ordinary patients recover energy thanks to a bowl of gruel,
so by the power of a small strip of autumnal paddy
I am saved, you are saved,
so once again we lie flat on the field gleaning ears of language
then sow seeds of language
so that golden paddy-fields rise in tiers,
one of your poems,
a steaming bowl of rice, your collection of lyric poems

2017. április 3., hétfő

Nagy Kata: A merülés fokozatai

Úgy ülök öledben,
mint egy
túl
mély
medence partján:
feszített tempóban közeledsz.
Hiába nézem szemedben
az egyre
gyorsuló
örvényt,
ennél beljebb már nem jöhetsz-

de nem a félelem tart vissza az ismeretlentől.

2017. április 1., szombat

Dunajcsik Mátyás: Mint Genyku-En kertje Japánban

Korai Zsoltnak

Ne legyél nekem vár, amit bevehetnék,
és ne legyél múzeum, hogy filcpapucsba kelljen
bújnom, ha be akarok lépni; ne legyél asztal sem,
amit naponta megterítenek, de jól lehet rajta dolgozni
meg baszni is, és jól elférnek körülötte a jó barátok;
és ne legyél szoba, mert nincs szükségem kis,
meleg zugokra, hogy egy csésze forró tea mellett
hátradőlve benned elfeledjem ezt a rossz, bolond világot.

Legyél inkább olyan, mint a Genkyu-en kertje, nem
sokkal a Hikone kastély mellett, Japánban:
ne tüntess színpompás virágesővel, legyen elég
a fákkal körbezárt tó, néhány híd és a tó körül
helyenként sziklák és növények laza együttese.
Az ösvény legyen színes kövekkel kirakva, és
figyelnem kelljen, hogy hova lépek; legyen
minden fa, kavics és bokor szimbólum benned,

melynek a jelentését nem ismerem. Szóval legyél,
kérlek, és most jól figyelj: bejárható, és otthonos titok,
üljek naphosszat partodon egy vízben úszó levelet
figyelve boldogan és teljesen hülyén, keljen fel bennem
a vágy, hogy az utolsó fűszálig utána járjak rejtett
értelmeidnek, de tudjam, hogy bármennyit is tanulnék
rólad, leélhetnék benned egy egész életet, és mégis:
az istenit, soha, soha, soha nem lehetek már valódi japán.

2017. március 31., péntek

May Sarton: Now I become myself

Now I become myself. It's taken
Time, many years and places,
I have been dissolved and shaken,
Worn other people's faces,
Run madly, as if Time were there,
Terribly old, crying a warning,
"hurry, you will be dead before -----"
(What? Before you reach the morning?
or the end of the poem, is clear?
Or love safe in the walled city?)
Now to stand still, to be here,
Feel my own weight and density!
The black shadow on the paper
Is my hand; the shadow of a word
As thought shapes the shaper
Falls heavy on the page, is heard.
All fuses now, falls into place
From wish to action, word to silence,
My work, my love, my time, my face
Gathered into one intense
Gesture of growing like a plant.
As slowly as the ripening fruit
Fertile, detached, and always spent,
Falls but does not exhaust the root,
So all the poem is, can give,
Grows in me to become the song,
Made so and rooted by love.
Now there is time and Time is young.
O, in this single hour I live
All of myself and do not move.
I, the pursued, who madly ran,
Stand still, stand still, and stop the sun!

2017. március 30., csütörtök

W. B. Yeats: Never Give All The Heart

Never give all the heart, for love
Will hardly seem worth thinking of
To passionate women if it seem
Certain, and they never dream
That it fades out from kiss to kiss;
For everything that’s lovely is
But a brief, dreamy, kind delight.
O never give the heart outright,
For they, for all smooth lips can say,
Have given their hearts up to the play.
And who could play it well enough
If deaf and dumb and blind with love?
He that made this knows all the cost,
For he gave all his heart and lost.

2017. március 29., szerda

Pál Dániel Levente: álmaink piros sportladája

tegnap este, ahogy bandukoltunk a práteren,
egy parkoló kombi ladáról eszünkbe jutott,
hogy volt gyerekkorunk s voltak álmaink,
s mennyit ladáztunk más ladák között,
és hányszor elképzeltük, hogy vajszínű
és nagy csomagterű öreg családtagunk
majd lecseréljük, ha nagyok leszünk,
majd lecseréljük egy piros sportladára,
és száguldunk lehúzott ablakokkal,
és meg sem állunk, és összefolynak
kinn fényes szelek, és szabadok leszünk,
és annyit tankolunk, hogy meg se álljunk,
és megnéznek majd lányok és fiúk,
és miénk lesz az élet, és nem lesznek
álmaink tovább, és az lesz a boldogság,
hogy minden vasárnap délelőtt
kitisztítom a motort és szélvédőt mosok,
és a tisztítófolyadék habjával kottázom
majd a dallamot, mit az utastérben dúdolsz,
ahogy a szőnyeget sikálod-pucolod –
és ahogy bandukoltunk tovább a práteren,
megfogtam kezed, megcsókoltalak,
és füledbe súgtam, hogy nincs ladánk,
de a boldogság lada nélkül is boldogság marad.

2017. március 28., kedd

Jeanne Lohmann: Reminders

You said you’d pick up cheese
at Lucca’s in the Mission, came home
with fresh-cut Sonoma Jack, aged Swiss,
that delicious creamy goat cheese we
spread on bagels at breakfast.

Let’s go again, both of us,
to San Francisco, buy a loaf
of Boudin’s sourdough rye,
pack a basket of bread and cheese,
fruit, a bottle of red wine,
and head for the park. We can feast
on wet gray fog, our old happiness
breaking through like sunshine.

2017. március 27., hétfő

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.
Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

2017. március 25., szombat

Csobánka Zsuzsa Emese: Ősz

Fesd meg a kabint, ahol minden hullám ellenére
mozdulatlan a víz.
Borostás lesz a bőr, a szálakat hiába tépkedte ki,
móló és nyílt tenger között nem változik a táv.
A vágyakkal volt a baj.
Nem kellett volna a várost akarni.
Abban a zajban nem volt soha semmi,
ami ne akart volna valami mást.

Ne félj, ember, kinő a szőr,
hiába hazudod csupaszra az arcod.
Bizonyos részleteid láthatatlanok,
és ezen hiába változtatnál.
Vissszalopni a szobrot az oltárra
épp csak annyi, mint leborotválni tar koponyát.
Azokon a régi köveken egy fehér macska ül most,
valamit visz a víz, visszatükrözi a kést, meg ne fulladjál.

2017. március 24., péntek

Mike Bove: Our Neruda

My mother gave me a book
of Neruda’s poems
with a beautiful inscription
and when I got mad
I tore it out, sold the book
in a yard sale. Christ,
I wish I hadn’t done that.
Not for Neruda
but for her,
for that inscription
as the last part of her,
last evidence
of her influence and care.
Neruda wrote with green
ink as a symbol
of private hope and desire.
Halfway between duty and desire
I lay awake trying to remember
what she wrote, something
about lasting love
and the slow grind of years apart,
something beautiful,
but I’ve said that,
something I’ll never
remember because
I tore out the page,
sold the book
in a yard sale.
And now every day
feels like a torn page,
like my Neruda in a stranger’s hands,
so each morning I write
a new inscription
on my mind’s first page:
always beautiful,
always in green.

2017. március 23., csütörtök

Miguel De Unamuno: Throw Yourself Like Seed

Shake off this sadness, and recover your spirit
sluggish you will never see the wheel of fate
that brushes your heel as it turns going by,
the man who wants to live is the man in whom life is abundant.

Now you are only giving food to that final pain
which is slowly winding you in the nets of death,
but to live is to work, and the only thing which lasts
is the work; start then, turn to the work.

Throw yourself like seed as you walk, and into your own field,
don't turn your face for that would be to turn it to death,
and do not let the past weigh down your motion.

Leave what's alive in the furrow, what's dead in yourself,
for life does not move in the same way as a group of clouds;
from your work you will be able one day to gather yourself.

2017. március 22., szerda

Kemény István: A bűnbeesés

Száz éve, mikor a nagy vashajók
áthordták a bűnt Amerikába
Európa meggyónt és megáldozott
és még nem derült ki, hogy hiába,
elvitte a százéves lázadót
emigrációjából a nátha,
a karácsony akkor havat hozott,
a kispolgár szép volt mint a kályha.
Akkor még a régi házban laktunk
arkangyal előtti gyerekésszel,
Apu fiókjában mi matattunk,
nyitva felejtette, nem emlékszel?
Karácsony volt, még csak ki se kaptunk,
pedig a tűzből kapkodta kézzel.
Meggondolatlanul tűzre raktunk
valamit, ami most lassan ég el.

2017. március 21., kedd

Stephen Dunn: Cardinal Cardinal

You’re a male attacking the window
where your rival appears, dangerous
and familiar. You know exactly
what that bird has in mind.
Important, therefore, to defeat it

but you have a brain no bigger
than your enemy’s. The odds
are against you, as they were
when the female was given all that
quiet beauty. You’re bright red,

as is the bird you attack, and anyone
who’s ever been loud and horny
understands the problem. Nothing
is likely to happen if you go on like this
unless suddenly you’re frightened into sense,

which is exactly what occurs, but by then
your beak is sore, and your friends
are formulating an owl decal joke
at your expense, the owl decal on the window
that has sent you back to the trees

where you have to please the subtle
brown thing with qualities you’re not sure
you have. Tell us about the ceremony –
the seed you bring to her like a kiss,
the delicacy with which she accepts it.

2017. március 20., hétfő

Tóth Krisztina: Ősz

Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket.
Tőlem már nem, csak belőlem telik,
mindig magamban kell, hogy nézzelek.

Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.

2017. március 18., szombat

Győrfi Kata: Éppen annyira

úgy fekszünk egymás mellett,
mint két azonos értelmű szó.
aki tudja, mit jelent a másik.
te a hátadon érted magad alatt azt,
ami én a baloldalamon fekve vagyok.
és kifordulsz, és átölellek,
és befordulok, és megölelsz,
míg én a hátamon értelek magam alatt.

éppen annyira fedjük egymást,
mint aki tudja, mit jelent a másik.
én a bal karom, te a jobb térded,
és ha elalszom, ébren leszel,
ha elfáradsz, megébredek,
míg én téged, te engem húzol magad alá.

2017. március 17., péntek

Dan Edwards: Blessed

Blessed are those who can read Neruda
          in Spanish or Merwin or Mitchell.
Blessed are they for there are times
          when the heart is too dull
and then those times it is not
          nearly dull enough.
But blessed are you
          when Neruda speaks your very soul;
and almost blessed when he speaks
          your soul remembered
                    almost fondly.

2017. március 16., csütörtök

Lackfi János: Gyűjtögető

Most kiöntöm a gabonapelyhet a bádog kekszesdobozba,
olyan hangja van, mint a kutyakajának, a bátyám tegnap
tizenegykor kikászálódott az ágyból, és mire hazaértünk
a boltból, az összeset megette, és amikor dühösködtem,
rám förmedt, hogy könnyen lekeverhet egyet, és bejött apa,
hogy mi a frászt problémázok, talán nem nyammogok eleget
az étkezések között, mire mondtam, még nem is reggeliztem,
és úgy elképzeltem már magamnak a gabonapelyhet,
ekkor apa zavarba jött, azt mondta, tényleg nem szép
elenni más elől a reggelit, de azért a világ nem dőlt össze,
ehetek mást is, mint amit elképzeltem, igaz-e, bakfitty,
azzal belecsípett a hasamba, utálom, ha csipdesik
a hasamat, de hiába mondom neki, századszor is
megcsinálja, neki ez jópofa, ahogy a bátyám is jópofának
tartja, hogy felzabálja a gabonapelyhemet, mindenki
olyan rohadt jópofa ebben a családban, de csak addig,
ameddig az én reggelimről meg a hasamba csípésről
van szó, próbálnék csak a bátyám drótgubancos
számítógépéhez nyúlni, leüvöltené a fejemről a hajat,
és ha belepiszkálnék apa összevissza papírjaiba,
abból is ideges kiabálás lenne, torkig vagyok vele,
megeszik a kedvenc reggeli kajámat, és hosszan kell
pénzt kunyerálnom apától, cserébe belecsíp a hasamba,
mintha még óvódás volnék, mintha nem sminkelnék,
és nem kellene szőrteleníteni a lábamat, pedig kell, attól is
mindenki ideges, hogy a letörült szemceruzás zsepiket
meg a legyantázott szőrt szertehagyom, mintha nem is
az ő alsógatyáikkal lenne tele az egész fürdőszoba,
mehettem egyedül a kunyerált pénzzel a boltba,
de cserébe miközben jól hallhatóan zörgök a bádog
kekszesdobozzal, úgy rejtem el a vásárolt gabonapehely
egyharmadát a lekvárok mögé, ahogy egy mókus
vagy egy hangya készül télire.

2017. március 15., szerda

Petri György: Márciusi vének

Aggatott szőlőfürtök. Golyólukasnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hőstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjû: Görgey.
Öregedem: már per tu-ban vagyok
a Törökhonon át Párizsba kényszerült
kuplerájtulajdonossal, valamint a
turini remetével (a fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd.)
"Ha mégegyszer azt üzeni
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!"
Tetszenek érteni: ha és mégegyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket - soha).
De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette őket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörű magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.*
* Jegyzet: A szakorvosok szerint akasztáskor a delikvens defekál és spontán hólyagürítésre kerül sor. Bizonyára igazuk van. De azért - személye válogatja - ember marad.**
** Néha viszont magára marad. És fütyörészik, mint kisgyermek az erdőben. Hogy ne féljen.

2017. március 14., kedd

Adrianne Kalfopoulou: Growing

She uses the apartment keys
to let herself in from the neighbors.
I am unnerved, maybe from drinking.
I know it will take all
the last of my strength to get through
the bath hour, reading Babar,
the talk of hair, how and if we will braid it,
tomorrow’s homework review—
I am really in a poem I say, cutting
lines together, images, this poem
I am always aiming at, pulling the sheet over
the day’s trial, pulling browned buds
from the night flower (didn’t give it enough
water this winter – it might not bloom
this spring). Brushing out
my daughter’s fine hair over her
wide forehead, caressing it, I put
another story together; she says
in eight-year-old-directness, “You threw him out
didn’t you?” This is the moment
I gather the lines, the poem, the raw
tendrils, watered or not, snapped in urgency
(the night flower has such a pungent smell).
“He wasn’t with me anymore sweetie,
he slept on the couch in the living room,
that’s not being together.” She weighs this,
the poem, in fragments, may never get written.
We are managing this – I am calm, I am on
other territory, a kitchen of plenty,
school problems solved, pencils sharpened,
the lesson memorized. “Did I do it right?”
she asks of the math review, I am calculating the lesson—
Motherhood, this sudden test. Unprepared,
untutored I am telling her the grade isn’t important,
it’s what you learn, what you can take with you.

2017. március 13., hétfő

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3.
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

2017. március 11., szombat

Jerzy Hordynski: A versről

Nem kell hogy a vers
komolynak szülessen
tanár legyen
komplexusok trógere
kétségbeesés perselye
altató.
Elég
hogy megállítsa röptében a lepkét
és a mezők illatát hagyja
a semmibe néző
ablak peremén

--Fordította: Dabi István

2017. március 10., péntek

Michael Burch: Ordinary Love

Indescribable--our love--and still we say
with eyes averted, turning out the light,
"I love you," in the ordinary way

and tug the coverlet where once we lay,
all suntanned limbs entangled, shivering, white ...
indescribably in love. Or so we say.

Your hair’s blonde thicket now is tangle-gray;
you turn your back; you murmur to the night,
"I love you," in the ordinary way.

Beneath the sheets our hands and feet would stray
to warm ourselves. We do not touch despite
a love so indescribable. We say

we’re older now, that "love" has had its day.
But that which Love once countenanced, delight,
still makes you indescribable. I say,
"I love you," in the ordinary way.

2017. március 9., csütörtök

Billy Collins: The Trouble with Poetry

The trouble with poetry, I realized
as I walked along a beach one night --
cold Florida sand under my bare feet,
a show of stars in the sky --

the trouble with poetry is
that it encourages the writing of more poetry,
more guppies crowding the fish tank,
more baby rabbits
hopping out of their mothers into the dewy grass.

And how will it ever end?
unless the day finally arrives
when we have compared everything in the world
to everything else in the world,

and there is nothing left to do
but quietly close our notebooks
and sit with our hands folded on our desks.

Poetry fills me with joy
and I rise like a feather in the wind.
Poetry fills me with sorrow
and I sink like a chain flung from a bridge.

But mostly poetry fills me
with the urge to write poetry,
to sit in the dark and wait for a little flame
to appear at the tip of my pencil.

And along with that, the longing to steal,
to break into the poems of others
with a flashlight and a ski mask.

And what an unmerry band of thieves we are,
cut-purses, common shoplifters,
I thought to myself
as a cold wave swirled around my feet
and the lighthouse moved its megaphone over the sea,
which is an image I stole directly
from Lawrence Ferlinghetti --
to be perfectly honest for a moment --

the bicycling poet of San Francisco
whose little amusement park of a book
I carried in a side pocket of my uniform
up and down the treacherous halls of high school.

2017. március 8., szerda

Billy Collins: A költészettel az a baj

A költészettel az a baj, jöttem rá,
ahogy egy éjjel sétáltam a parton -
talpam alatt hűs floridai homok,
és csillagok parádéja az égen -

szóval a költészettel az a baj, hogy
újabb költeményekre ingerel:
újabb guppik a tele akváriumban,
újabb nyúlfiak

szökellnek elő az anyjukból a harmatos mezőre.
Na és hogy lesz majd vége?
Lehet, hogy végül eljön majd a nap
mikor már mindent összehasonlítottunk
minden egyébbel a kerek világon,
és nem is marad több dolgunk,
csak csendben becsukni füzetünket
és ülni összetett kézzel asztalunknál.

A költészet nyers öröm
felemel engem, mint a tollat a szél.
A költészet élő fájdalom
és letaszít, mint lánc zuhan a hídról.

De a vers leginkább mégis
új versek írására ingerel,
hogy várjam, amint kigyúl a sötétben
a lángocska a ceruzám hegyén.

És persze rögtön lopni akarok,
betörni a mások verseibe,
elemlámpával, símaszkkal, ahogy kell.
S milyen szánalmas rablók is vagyunk,
zsebmetszők, bolti tolvajok,
gondoltam, miközben
hideg víz örvénylette körül lábamat,
s a világítótorony végigcsapott megafonjával a tengeren,
ezt a képet természetesen loptam,
mert maga Lawrence Ferlinghetti írta -
hogy őszinte legyek egy pillanatra -

a biciklis San Francisco-i költő,
kinek vidámparknyi kis kötetét
az egyenruhám zsebében rejtegettem
a gimi szorongató folyosóin.

-- Szabó T. Anna fordítása

2017. március 6., hétfő

Jatzkó Béla: Mágia

Mikor jöttél, én már senkit se vártam,
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz,
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz,
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;

az ablakon buktál be, mint a napfény,
az üveg megpendült, de nem törött el,
befűtöttél meztelen köldököddel,
fogad zománcával megterítettél;

azóta úgy élek, mint egy királyfi,
varázslatod valósággá fogadtam,
kincseim köldöködben és fogadban,
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni;
velem maradtál, – történjék akármi,
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.

2017. március 4., szombat

Deák Botond: Zajló

nem igazán mertünk rálépni
pedig már tiszta vizet öntöttünk
a pohárba, mindent megígértünk
hogy küzdeni fogunk a félelmeink ellen
meghagyjuk a borostyánt is
a házon, hiába vizesedik a fal
és akkor idáig utaztunk, ahol zajlik
mert az élet része a zajlás
rianással a szemeinkben.

2017. március 3., péntek

Hilary Mellon: Do Something With These Words

Here, what's all this then?
I heard you creep into my poem, uninvited, you sly bugger.
I can see where you forced an entry too.
Look, just there between that weak couplet and the spelling mistake.
Decided to squat in my newest stanza, I suppose?
And now you've got the cheek to ignore me,
sitting back on your heels contemplating the structure.
Well sod off, mate.
I've not been polishing rhymes all these years
just for you to come in and finger them.
And what do you think you're doing now?
That's my best metaphor you've got your feet up on.
I sweated blood over that,
sitting up nights putting it together.
And it didn't come in kit form either, I can tell you.
Made it myself, I did,
starting from scratch with a few old similes
cobbled together in various ways till they came out right.
And, believe me, it took a long time.
But it's still not strong enough to take your weight.
There, I told you so.
Strewth, you've bent the bugger now.
I can't mend that, it's useless.
Look, if you really insist on staying,
why don't you sit on something a bit more substantial?
Go on, there's a nice sharp image over there.
Quite comfy really, if you put a cushion on it.
Actually, I borrowed it off someone a few years back
and never got round to using it properly.
Here, now I think about it, it could be one of yours.
I used to really like your stuff in those days.
Still would, probably, if I had a chance to see it.
Haven't brought any with you, I suppose?
No? Oh.
Look, I've got an idea.
If I let you stay for a while, perhaps we could collaborate,
get it together on paper, as it were.
Yes, why not.
Go on, shift up a bit.
I'll get the beer out,
you see if you can do something with these words.

2017. március 2., csütörtök

Tere Sievers: July Rain

The sudden storm
flashes and rumbles
the ozone air a tonic
for the humid afternoon.
I stand waiting
at the screen door
as the hard rain digs
puddles in the dirt.
I remember young Julys,
the mud under my feet
thick, warm and soft.
The cloudburst passes.
I push open the door,
smell the air
and drop my shoes.