2018. június 25., hétfő

Nádasdy Ádám: A vaksi szemű perspektívái

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

2018. június 23., szombat

Kemény Lili: Kopog

Egy utcán egyszerre
egy pár magassarkú kopoghat,
egy alapritmusra
telhet a délelőtt.
Két kopogás már háború,
két nő küzdelme a pillantásokért.
Erről csak annyit,
hogy szeretnék veled
végignézni egy estét,
bekapcsolni, és figyelni,
ahogy lepereg,
visszatekerni és megváltoztatni,
ha nem tetszik valami.
Ugyanígy a délelőttel,
én kopognék, te meg
hozzámhangolnád a várost.

2018. június 22., péntek

John Brehm: The Poems I Have Not Written

I’m so wildly unprolific, the poems
I have not written would reach
from here to the California coast
if you laid them end to end.

And if you stacked them up,
the poems I have not written
would sway like a silent
Tower of Babel, saying nothing

and everything in a thousand
different tongues. So moving, so
filled with and emptied of suffering,
so steeped in the music of a voice

speechless before the truth,
the poems I have not written
would break the hearts of every
woman who’s ever left me,

make them eye their husbands
with a sharp contempt and hate
themselves for turning their backs
on the very source of beauty.

The poems I have not written
would compel all other poets
to ask of God: "Why do you
let me live? I am worthless.

please strike me dead at once,
destroy my works and cleanse
the earth of all my ghastly
imperfections." Trees would

bow their heads before the poems
I have not written. "Take me,"
they would say, "and turn me
into your pages so that I

might live forever as the ground
from which your words arise."
The wind itself, about which
I might have written so eloquently,

praising its slick and intersecting
rivers of air, its stately calms
and furious interrogations,
its flutelike lingerings and passionate

reproofs, would divert its course
to sweep down and then pass over
the poems I have not written,
and the life I have not lived, the life

I’ve failed even to imagine,
which they so perfectly describe.

2018. június 21., csütörtök

Kim Addonizio: The promise

When my daughter confessed she'd wanted to end her life at ten--
stepped out on the window ledge and stood there, at the edge

of a decision--we promised never to kill ourselves, never
to abandon each other. And I've never told her about the night

two years later when I came to a place in myself
where it seemed, for the first time, possible--

the way a door appears suddenly in a fairy tale, where the wall was solid.
I knew I could do it--I was drinking

and heartsick, I had enough pills.
I sat on my bed, arms around my knees,

and rocked the way I used to as a child.
Then, I'd believed in God; I would talk to Him

half the night sometimes, knowing
He was there, in heaven, just above the ceiling of my parents' room.

But now there was no one. Only
a couple of cats, locked together in some yard or alley, yowling

until someone raised a window, yelled and slammed it shut.
What a mess I was. How fiercely I loved her.

2018. június 20., szerda

Jónás Tamás: Ébredés

Szöknek a szőkés hajnali álmok
résnyire nyíló szem kapuján át.
Barna szemedben kerge hiányod,
felkutatom tudatod paripáját.

Én nyitok ajtót szádon a számnak,
bőröd alatt remegő tenyeremmel
feltérképezlek, csodatájat:
dimbek-dombok, s néhol a tenger.

Felreppenne hasadról az éjjel
rátelepült félelmetes angyal.
Nem hagyom, átölelem, hadd féljen,
rávasalom testedre hasammal.

2018. június 19., kedd

Fleur Adcock: Immigrant

November '63: eight months in London.
I pause on the low bridge to watch the pelicans:
they float swanlike, arching their white necks
over only slightly ruffled bundles of wings,
burying awkward beaks in the lake's water.

I clench cold fists in my Marks and Spencer's jacket
and secretly test my accent once again:
St James's Park; St James's Park; St James's Park.

2018. június 18., hétfő

Sopotnik Zoltán: rádió

Egy tó a panellakások között.
A szorongást futja itt ki magából az ember.
Körbe-körbe, mint a medve a láncon.
Akik szembejönnek gyalog, röhögnek.

A kutyasétáltatók szemtelenül néznek.
A szorongást futja így ki magából az ember.
És öreg rádióállomásra kapcsol legbelül.
Kavicsot tapos a földbe dühösen, keményen.

A dalokat persze alig hallja.
A szorongást kapcsolja így ki magából az ember.
És a feltámadásra gondol:
na, nem a nagyra, csak az övére.

Hogy élni fog az alkalommal.
A szorongást futja ki magából az ember.
Erős lesz, bátor, és zavarba hozza
a bokorból színházi látcsővel kukkolót.

És a szomszéd romákat is.
A szorongást fejti meg így az ember.
Akiktől érthetetlen okból retteg.
Pedig a leckét megtanulta: nincs különbség.

Vagy a ravasz kolléganőt.
A szorongást sejti így meg az ember.
Aki csak hátulról tud közeledni:
erkölcsileg mindenképpen. Nonszensz.

Egy tó a panellakások között.
A szorongást ölné meg itt az ember.