2017. december 16., szombat

Nádasdy Ádám: A hullámvasút

Ha megállnék, ki kéne józanodni.
Inkább nevetséges legyek, pucér,
a centrifugában egy jót visító,
még akkor is, ha illetlen a hév,
mint mikor leállt a hullámvasút:
valami üzemzavar, a szerelő
prózaian mászkált a pályatesten,
hangosan kiabált a földre le,
percekig álltunk, azalatt lebomlott
az egész: a félelem, a gyomorkönnyűség.
Összeomlott a gyors üdvözülés,
keskeny és olajszagú lett a pálya,
szögekkel, oldalt villanykapcsoló,
sivár Hádész, reális. Állt a lelkem
hullámzatlanul. Nincs zuhanás,
nincs bódult, hörgő levegő sehol.

2017. december 15., péntek

Billy Collins: As If to Demonstrate an Eclipse

I pick an orange from a wicker basket
and place it on the table
to represent the sun.
Then down at the other end
a blue and white marble
becomes the earth
and nearby I lay the little moon of an aspirin.
 
I get a glass from a cabinet,
open a bottle of wine,
then I sit in a ladder-back chair,
a benevolent god presiding
over a miniature creation myth,
 
and I begin to sing
a homemade canticle of thanks
for this perfect little arrangement,
for not making the earth too hot or cold
not making it spin too fast or slow
 
so that the grove of orange trees
and the owl become possible,
not to mention the rolling wave,
the play of clouds, geese in flight,
and the Z of lightning on a dark lake.
 
Then I fill my glass again
and give thanks for the trout,
the oak, and the yellow feather,
 
singing the room full of shadows,
as sun and earth and moon
circle one another in their impeccable orbits
and I get more and more cockeyed with gratitude.

2017. december 14., csütörtök

David Whyte: The Well of Grief

Those who will not slip beneath
the still surface on the well of grief
 
turning down to its black water
to the place that we can not breathe
 
will never know
the source from which we drink
the secret water cold and clear
 
nor find in the darkness
the small gold coins
thrown by those who wished for something else

2017. december 13., szerda

Peer Krisztián: A nap, amikor tökéletes vagyok

Csináltam friss csalánteát reggel,
nem fizettem a vonaton,
ötven plusznál fel tudtam állni,
nem mentem sehova taxival,
egy hónapra elég füvet vettem,
írtam egy verset hazafelé,
de nem ébresztelek fel.

2017. december 12., kedd

Peer Krisztián: 40

Késõ elkezdeni. Késõ abbahagyni.
Elmértem magam, nem volt minta –
századiknak ezen nyöszörögni
olyan sablonos.
Egymáshoz mérjük magunkat,
amatõr asztalosok.
Már hullanak a korombeliek.

Este az egyik még mesélt a gyereknek.
Úgy volt összetéveszthetetlen a másik,
hogy még csak nem is ismételte magát.
Az meg a legyet megbaszta röpében.
Emléke szívünkben örökké él.

De én nem érek rá erre,
mondatban vagyok.
A boldogság ennyi,
bûntudatra semmi ok,
apámnak volt igaza mégis:
ilyen negyvenévesnek kell lenni,
mert negyven évesnek ilyen lenni,
hogy még el sem kezdõdött.

Egy nagy öleléssel
a másikra kenni –
ez az a dörgölõdzés, ami nélkülözhetetlenné tesz.
Vagy megöregedni tanúk nélkül,
szálegyedül.

Ott állnak tornasorban,
egymás fülébe sugdos a tíz, a húsz, a negyvenéves Krisztián.
És mire a sor végéig ér a mondat,
kihull belõle minden fontosabb szó.

Ó, ha most meghalok,
mennyi minden nem kezdõdik majd el.
Félbe semmi nem marad.

2017. december 11., hétfő

Pál Dániel Levente: Zónagyerekek

Pár házzal odébb, szinte a Füvészkerttel szemben,
néhány hete történt, még csak nem is velem,
és majd el is felejtettem. Néhány hete tehát,
épp mikor leginkább s legforróbban tombolt a nyár
Pesten, három kisgyerek, cigány mind a három,
egy fejjel egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
nos, ők hárman egy ócska kempingasztalon,
két vödörrel, egyikben jeges víz, ezért a legkisebb
felelt, a másikban citrom és lime, ez a középső
reszortja volt, míg a harmadik kiabált és a pénzt
vágta zsebre, nos, ők hárman szinte a Füvészkerttel
szemben nyitottak egy limonádébárt, és széles
gyerekmosollyal, fürge kis kezekkel sürögtek,
csinálták, árulták, ahogy a nagyoktól vagy egy
filmben ezt és ahogy látták. Néztem őket,
nem lehetett nem, vagy ugyan nem én, hiszen
ez nem az én történetem, és néztem őket,
majd odamentem, dögmeleg volt, sütött a beton,
szikrázott az emberek homloka, és kértem,
mért ne kértem volna egy limonádét.
A legkisebb rám nézett, tényleg, bácsi?, és tényleg,
mire úgy megörültek, ugráltak nevetve, egy fejjel
egyre magasabbak, és egyre kócosabbak lefelé,
és kiabálták, juhú, juhú, dejó, majd fizettem,
ahogy illik, s az első korty után, nem volt rossz,
így főleg, azért megkérdeztem, mire gyűjtenek,
s egymásra néztek, és rám, majd szinte egyszerre,
hogy csokira, bácsi, csokira, máshogy nem telik.

2017. december 9., szombat

Gulisio Tímea: Szögesdrót

Illene határt szabnunk,
meddig másszunk egymásba:
nyúljunk a nagy tragédiákhoz,
vagy csak a testbe könyékig.
 
Szemed folyamatosan elnézést kér,
amiért nem vagy elég jó.
Tudod, hogy tudom.
Nem kell mindent kimondani.

Szerinted az élet
merő szemfényvesztés,
de a lámpát, amit felkapcsoltál,
már nem bírod eloltani.

Nem esketsz, úgyis hűtlen lennék.
Nem ígéred, hogy felvállalsz.
Tudom, hogy tudod:
megszabnak a határaink.