Billy Collins: Monday

The birds are in their trees,
the toast is in the toaster,
and the poets are at their windows.

They are at their windows
in every section of the tangerine of earth-
the Chinese poets looking up at the moon,
the American poets gazing out
at the pink and blue ribbons of sunrise.

The clerks are at their desks,
the miners are down in their mines,
and the poets are looking out their windows
maybe with a cigarette, a cup of tea,
and maybe a flannel shirt or bathrobe is involved.

The proofreaders are playing the ping-pong
game of proofreading,
glancing back and forth from page to page,
the chefs are dicing celery and potatoes,
and the poets are at their windows
because it is their job for which
they are paid nothing every Friday afternoon.

Which window it hardly seems to matter
though many have a favorite,
for there is always something to see-
a bird grasping a thin branch,
the headlight of a taxi rounding a corner,
those two boys in wool caps angling across the street.

The fishermen bob in their boats,
the linemen climb their round poles,
the barbers wait by their mirrors and chairs,
and the poets continue to stare
at the cracked birdbath or a limb knocked down by the wind.

By now, it should go without saying
that what the oven is to the baker
and the berry-stained blouse to the dry cleaner,
so the window is to the poet.

Just think-
before the invention of the window,
the poets would have had to put on a jacket
and a winter hat to go outside
or remain indoors with only a wall to stare at.

And when I say a wall,
I do not mean a wall with striped wallpaper
and a sketch of a cow in a frame.

I mean a cold wall of fieldstones,
the wall of the medieval sonnet,
the original woman's heart of stone,
the stone caught in the throat of her poet-lover.

Hayden Carruth: Letter to Denise

Remember when you put on that wig
From the grab bag and then looked at yourself
In the mirror and laughed, and we laughed together?
It was a transformation, glamorous flowing tresses.
Who knows if you might not have liked to wear
That wig permanently, but of course you
Wouldn’t. Remember when you told me how
You meditated, looking at a stone until
You knew the soul of the stone? Inwardly I
Scoffed, being the backwoods pragmatic Yankee
That I was, yet I knew what you meant. I
Called it love. No magic was needed. And we
Loved each other too, not in the way of
Romance but in the way of two poets loving
A stone, and the world that the stone signified.
Remember when we had that argument over
Pee and piss in your poem about the bear?
“Bears don’t pee, they piss,” I said. But you were
Adamant. “My bears pee.” And that was that.
Then you moved away, across the continent,
And sometimes for a year I didn’t see you.
We phoned and wrote, we kept in touch. And then
You moved again, much farther away, I don’t
Know where. No word from you now at all. But
I am faithful, my dear Denise. And I still
Love the stone, and, yes, I know its soul.

László Noémi: Tenor, bariton

Kell egy, aki szép, és rá lehet fogni mindent.
Elmegy, visszajön, bolonddá tesz minket.

Kell egy, aki könnyű, és jólesik néha.
Rá lehet fogni azt is, hogy léha.

Kell egy, aki fél, és kérdi a holdat:
tegnap mi volt, mi legyen holnap.

Kell egy, aki sok, aki semmi és minden:
megfojt, ha nem kell, ha kéne, rég nincsen.

Kell egy, aki ég, és egy, aki lobban,
hogy itt heverhessünk darabokban.

Christopher Soto: Forgiveness

for Dad

I’m writing you
         10 years later
    & 2,000 miles
                 Away from
    Our silence
My mouth a cave
That had collapsed
      I’m writing
  While you
You wear the
                Hospital gown &
          count failures
  Such as the body’s
Inability to rise
             I see your fingers
Fumbling in the
       Pillbox     as if
             Earthquakes are in
    Your hands
                I think it’s time
    For us to  abandon
Our cruelties
             For us to speak
So     s o f t
We’re barely
                Human.

Szabó T. Anna: Ébredés

Derengő térben rézsút fényvonal:
a redőnyrésen behasít a nap.
Szürke, mint a füst, síkos, egyenes,
mint a kivont tőr. Véres lesz kezed,
vörösen villódzik, ha belenyúl:
a szürke túlvilági sáv úgy hatol át
bőrén, húsán, akár az üvegen.

Álomi csend.
A lassú mozdulat,
akárha félhomályos víz alatt,
aranyport kavar, csillámhomokot,
a látható tér lebeg és ragyog.

És meztelenség. Takaratlanul
mozog, akinek tőrt vetett a fény,
fehér csíkokra szaggatja a bőrét,
mozdulatokká szabdalja szét,
árnyéksávokká, szempillák között
pörgő körökké, láng csap ki a kar
úszó ívéből, az ujjak között
hártyás, parázsló izzás
– kavargó pernye,
szétszóratás, a nemlét ragyogása –

Innen csak lehunyt szemmel szabadulhatsz,
ha nemlevőként vágsz át a határon,
s mielőtt végre levegőt veszel:
hirtelen, mint a partra csapó hullám,
csattanva felrántod a redőnyt

Falcsik Mari: Nem az öreg

nem az öreg aki annyi
hanem aki beköltözött
abba az annyiba

Billy Collins: Poetry

Call it a field where the animals
who were forgotten by the Ark
come to graze under the evening clouds.

Or a cistern where the rain that fell
before history trickles over a concrete lip.

However you see it,
this is no place to set up
the three-legged easel of realism

or make a reader climb
over the many fences of a plot.

Let the portly novelist
with his noisy typewriter
describe the city where Francine was born,

how Albert read the paper on the train,
how curtains were blowing in the bedroom.

Let the playwright with her torn cardigan
and a dog curled on the rug
move the characters
from the wings to the stage
to face the many-eyed darkness of the house.

Poetry is no place for that.
We have enough to do
complaining about the price of tobacco,

passing the dripping ladle,
and singing songs to a bírd in a cage.

We are busy doing nothing-
and all we need for that is an afternoon,
a rowboat under a blue sky,

and maybe a man fishing from a stone bridge,
or, better still, nobody on that bridge at all.

William Stanley Braithwaite: Rhapsody

I am glad daylong for the gift of song, For time and change and sorrow; For the sunset wings and the world-end things Which hang on the edge of to-morrow. I am glad for my heart whose gates apart  Are the entrance-place of wonders, Where dreams come in from the rush and din Like sheep from the rains and thunders.

Brokés Ágnes: Cintányér

Dudaszóra kivonulunk
Összecsapjuk az életet.
Nagyot szól.

Seamus Heaney: Scaffolding

Masons, when they start upon a building,
Are careful to test out the scaffolding;

Make sure that planks won’t slip at busy points,
Secure all ladders, tighten bolted joints.

And yet all this comes down when the job’s done
Showing off walls of sure and solid stone.

So if, my dear, there sometimes seem to be
Old bridges breaking between you and me

Never fear. We may let the scaffolds fall
Confident that we have built our wall.

Ágai Ágnes: Cirkuláció

A holtakat betömjük a földbe,
a földre fűmagot hintünk,
a fűre vizet hullat az ég,
az égből kiragyog a napfény,
a napfénnyel kisarjad az élet.
Olyan egyszerű, hogy felfoghatatlan.

Szabó T. Anna: Újkor

Valami mindig megszűnik.
Vagy elolvad, mint az esti fény.
Van, ami eltörölhetetlen
mint seb a gyermekkor tenyerén.

Rajtakaptam magam mikor egy
üres pohárral beszélgettem.
Földhözvágtam, ő eltörött.
És sírtunk mind a ketten.

Billy Collins: Surprise

This-
According to the voice on the radio,
The host of a classical music program no less-
This is the birthday of Vivaldi.

He would be 325 years old today, quite bent over, I would imagine,
And not able to see much through his watery eyes.

Surely, he would be deaf by now,
The clothes flaking off him,
Hair pitiably sparse.

But we would throw a party for him anyway,
A surprise party where everyone
Would hide behind the furniture to listen

For the tap of his cane on the pavement
And the sound of his dry, persistent cough.

Jeff Coomer: Some Advice for Clearing Brush

Walk noisily to declare your presence.
The rabbits and deer will leave
as soon as they hear you coming,
but the snakes need time
to process your intentions.

Take a moment to be certain
of what you're cutting.
Many stems look alike
down close to the ground,
especially when they're young.
Look up occasionally.

Don't begrudge the wild roses
for whipping thorns across
your face and arms,
or the honeysuckle
for tangling your feet
and pulling the pruners
from your hands. You'd do
the same in their place.
Honor them with a clean cut.

Never begin when you're angry
or you might not stop
until there's nothing left
to hold the soil.

Always wear gloves
and keep your eye
on the blade.

Pál Sándor Attila: Hazai ballada

Antal Balázsnak

Ebben a balladában
nincsen más, csak ballagás van,

ballagnak benne egy bezárt múzeumban,
nézegetik, ahogy a hegyoldal a házak alá huppan,

ballagnak menedékvárosnak használt laktanyák udvarán,
ballagnak kerületekben, ahol csak kurva van, nincs utcalány,

ballagnak a mezőn, sportcipőben, kutyával,
nézegetik, ahogy a szél egy tanyaromnak alányal,

ballagnak az utcán, mert szeretnek sétálni,
homlokzatokat nézegetve részegen elmélázni,

ballagnak és nézik, hogy hány lépés hány kalória,
belefér-e este pár sör és fejfájás és agónia,

ballagnak a hídon át és félnek a folyótól,
arra gondolnak, ahogy valaki rájuk gondol,

ballagnak a földeken és süppednek a földbe,
ballagnak harmincévesen és nézegetnek körbe,

ballagnak az esőben és sosincs náluk ernyő,
nézegetik, ahogy a kutyájuk, a gyerekük, a sörhasuk is megnő,

ballagnak a faluban, lehetőleg este vagy hétvégén,
nem köszön vagy ráköszönnek, feszt nem hagyják békén,

ballagnak kifelé, el a láthatárig,
oda, ahol az ember csak egy kis pontnak látszik.

Stephen Dobyns: Loud Music

My stepdaughter and I circle round and round.
You see, I like the music loud, the speakers
throbbing, jam-packing the room with sound whether
Bach or rock and roll, the volume cranked up so
each bass note is like a hand smacking the gut.
But my stepdaughter disagrees. She is four
and likes the music decorous, pitched below
her own voice—that tenuous projection of self.
With music blasting, she feels she disappears,
is lost within the blare, which in fact I like.
But at four what she wants is self-location
and uses her voice as a porpoise uses
its sonar: to find herself in all this space.
If she had a sort of box with a peephole
and looked inside, what she’d like to see would be
herself standing there in her red pants, jacket,
yellow plastic lunch box: a proper subject
for serious study. But me, if I raised
the same box to my eye, I would wish to find
the ocean on one of those days when wind
and thick cloud make the water gray and restless
as if some creature brooded underneath,
a rocky coast with a road along the shore
where someone like me was walking and has gone.
Loud music does this, it wipes out the ego,
leaving turbulent water and winding road,
a landscape stripped of people and language—
how clear the air becomes, how sharp the colors.

Erdős Virág: éjjel

és nappal
és télen
és nyáron
és hamvazószerdán
és nagycsütörtökön
és anyák napján
és apák napján és a magyar
kultúra napján és a nemzeti
összetartozás napján és a totalitárius
diktatúrák áldozatainak emléknapján a
bácsika a népszínház utcában a non-stop
feliratú kukában kotor

Horváth Benji: hold on to yourself

azt mondtad nem tudsz hazudni ha ez a dal megy
és hogy kérdezhetek bármit
én azt gondoltam az elég olcsó volna
és ha valamit el akarsz mondani
nem így akarnám hallani
hanem csak nyersen címzene nélkül
játszmából ne mondj nekem igazat

de persze mindegy
hazudsz vagy igazat mondasz
mindnyájunknak köze van a hülye dalhoz

fáradt voltam
nem mondtam semmit és nem kérdeztem
csak hallgattam a számot
jó szám
és néztelek
részeg voltál és félmeztelen
a magassarkúd a sarokban
a sminked szétkenve az arcodon

azt mondtad úgy érzed magad
mint egy random lakásban egy random pasinál
szar vagy közepes szex után
te a számítógépe előtt hallgatod a dalaidat
a pasi a szoba sarkában
némán az ő méltatlanságában
kivéve a szexet tetted hozzá
a szex jó volt

hát hála Istennek gondoltam
mindketten méltók vagyunk
én a szerelem iránti kétségbeesett közönyömben
te a megdicsőült minőségi ribancságodban
folyton akad a dal
esik szét
de szépen védjük magunk
ebben

az olcsó játszmák paktumában

Billy Collins: No time

In a rush this weekday morning,

I tap the horn as I speed past the cemetery

where my parents are buried

side by side beneath a slab of smooth granite.

 

Then, all day, I think of him rising up

to give me that look

of knowing disapproval

while my mother calmly tells him to lie back down.

Tom Wayman: What Good Poems Are For

To sit on a shelf in the cabin across the lake
where the young man and the young woman
have come to live—there are only a few books
in this dwelling, and one of them
is this book of poems.
To be like plants
on a sunlit windowsill
of a city apartment—all the hours of care
that go into them, the tending and watering,
and yet to the casual eye they are just present
—a brief moment of enjoyment.
Only those who work on the plant know how
slowly it grows
and changes, almost dies from its own causes
or neglect, or how other plants
can be started from this one
and used elsewhere in the house
or given to friends.
But everyone notices the absence of plants
in a residence
even those who don’t have plants themselves.

There is also (though this is more rare)
Bob Smith’s story about the man in the bar up north,
a man in his 50’s taking a poem from a new book Bob
showed him
around from table to table, reading it aloud
to each group of drinkers because, he kept saying,
the poem was about work he did, what he knew about,
written by somebody like himself.
But where could he take it
except from table to table, past the Fuck offs
and the Hey, that’s pretty goods? Over the noise
of the jukebox and the bar’s TV,
past the silence of the lake,
a person is speaking
in a world full of people talking.
Out of all that is said, these particular words
put down roots in someone’s mind
so that he or she likes to have them here—
these words no one was paid to write
that live with us for a while
in a small container
on the ledge where the light enters.

Szőcs Géza: A hajócsavar

Nem is tudom, mihez kezdenél, ha adnék neked egy hajócsavart. Mondjuk, adósságba verném magam, elárverezném mindenemet, amíg sikerülne megszereznem egy viharvert óceánjáró propellerét. Aznap, mikor a szállítómunkások letennék a hatalmas és jellegzetesen hajócsavar-illatú hajócsavart a házatok előtt, s becsengetnének hozzátok, lesben állanék valahol a közelben és figyelném az arcod.

Olyan lány kell nekem, aki örülne a hajócsavarnak.

Marie Howe: After the Movie

My friend Michael and I are walking home arguing about the movie.
He says that he believes a person can love someone
and still be able to murder that person.

I say, No, that’s not love. That’s attachment.
Michael says, No, that’s love. You can love someone, then come to a day

when you’re forced to think “it’s him or me”
think “me” and kill him.

I say, Then it’s not love anymore.
Michael says, It was love up to then though.

I say, Maybe we mean different things by the same word.
Michael says, Humans are complicated: love can exist even in the
murderous heart.

I say that what he might mean by love is desire.
Love is not a feeling, I say. And Michael says, Then what is it?

We’re walking along West 16th Street—a clear unclouded night—and I hear my voice
repeating what I used to say to my husband: Love is action, I used to say
to him.

Simone Weil says that when you really love you are able to look at
someone you want to eat and not eat them.

Janis Joplin says, take another little piece of my heart now baby.

Meister Eckhardt says that as long as we love images we are doomed to
live in purgatory.

Michael and I stand on the corner of 6th Avenue saying goodnight.
I can’t drink enough of the tangerine spritzer I’ve just bought—

again and again I bring the cold can to my mouth and suck the stuff from
the hole the flip top made.

What are you doing tomorrow? Michael says.
But what I think he’s saying is “You are too strict. You are
a nun.”

Then I think, Do I love Michael enough to allow him to think these things
of me even if he’s not thinking them?

Above Manhattan, the moon wanes, and the sky turns clearer and colder.
Although the days, after the solstice, have started to lengthen,

we both know the winter has only begun.

Dékány Dávid: Jetlag

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

Próbálom elképzelni a délutánt, amikor
– így mesélted később –
30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet,
és belegyalogoltál a folyóba,
de lehúzta a nadrágodat a súly.
Ott álltál egyedül,
meztelen lábakkal a térdig érő vízben,
végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál.
Háromnegyed órát, januárban, vizesen.
Utána egy hétig lázas beteg voltál,
én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert –
egyáltalán nem olyannak tűntél,
mint aki meg akar halni.

Tudod, nem szívesen lennék
annak a sziklás partszakasznak a helyében.
Milyen lehet
csak neked jelenteni valamit?

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

És azon a képen vajon mi látszik belőlem?
Rajta van-e a kézfejem? És ha igen,
olyan országba viszik-e, ahol még nem járt?
Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el,
mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé,
így a kezünk már a fél világot beutazta.

0 óra 16 perc, most keltem.

 Rendet kéne rakni végre a 65 m³-emben.
Van az az ország, valahol keleten,
ahová hazaviszik majd a képemet,
én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak.
Átköltöztem az időzónájukba,
talán így próbálok vigyázni valamire a távolból,
mint a térfigyelő kamerák képét
monitoron néző férfi,
aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe,
és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára,
hogy lássa: biztonságban hazaért.

Kemenesi Henriette: Nagymosás

Akkor délután ruhát teregettünk az áprilisi drótokra,
mint két málna, olyanok voltunk apám kis balkonján.
Figyelmesen adogattad a ruhákat egyenként,
simítottad a ráncokat,
ráztad a csipkét,
pászítottad egyik zoknit a másikhoz,
magadat hozzám.
Csipeszt tettél a hajamba és
törölközőbe göngyöltél.
A magányosak tavasszal is egyedül várják,
hogy lejárjon a mosógép hosszú programja,
olyankor mint a vízkő rakódik bennük a csend.
De te szeretsz, két csíkos zokni közt mondod,
kompótot lopsz és virágot,
és vársz amennyit kell velem.
A szavaid, mint egy teknőnyi mosott ruha,
remélem vannak olyan nehezek.

Billy Collins: Litany

You are the bread and the knife,
The crystal goblet and the wine...
-Jacques Crickillon

You are the bread and the knife,
the crystal goblet and the wine.
You are the dew on the morning grass
and the burning wheel of the sun.
You are the white apron of the baker,
and the marsh birds suddenly in flight.

However, you are not the wind in the orchard,
the plums on the counter,
or the house of cards.
And you are certainly not the pine-scented air.
There is just no way that you are the pine-scented air.

It is possible that you are the fish under the bridge,
maybe even the pigeon on the general's head,
but you are not even close
to being the field of cornflowers at dusk.

And a quick look in the mirror will show
that you are neither the boots in the corner
nor the boat asleep in its boathouse.

It might interest you to know,
speaking of the plentiful imagery of the world,
that I am the sound of rain on the roof.

I also happen to be the shooting star,
the evening paper blowing down an alley
and the basket of chestnuts on the kitchen table.

I am also the moon in the trees
and the blind woman's tea cup.
But don't worry, I'm not the bread and the knife.
You are still the bread and the knife.
You will always be the bread and the knife,
not to mention the crystal goblet and--somehow--the wine.

Hannah Norman: Nine Surprising Things Worth More Than This Shimmering Metal

1) there was a saffron finch outside my window, though I thought there were none left here anymore, and it was  old, and its voice hoarse as if it caught a cold, and I felt we had a mutual understanding.
2) the birthday cake I made had little real vanilla, I suppose, but it was sweet, too sweet in my opinion, and my  toddler gleefully ate it without throwing it onto the floor.
3) the printer was advertised as unbreakable, but i stand in contradiction, because I fell, and it slid off the table in slow motion but still too fast for me to stop it, and ink dripped onto the tile, which is why I chose tile, not carpet.
4) the air was blistering as if personally offended, but the clouds collapsed and water cascaded down ferociously, as if it too was offended. I was not.
5) my daughter found a lump of quartz in the backyard, and I am sure she thinks it worth more than any precious metal, because it is pale rose and can be easily tucked away in the fold of her small hand.
6) the mangoes have ripened, which I know because my dogs were vaulting into the air to catch their sweet-fleshed prey, and their faces are strewn with golden juice.
7) i grabbed my normal pastry from the hole-in-the-wall bakery down the street and they gave me two because they had too many and they were going to go stale.
8) the hospital a block away smells like antiseptic and has only stainless steel in the way of metal, but on night shift I saw two patients sit up and talk to each other who before had only glared at the ceiling as if its ivory whitewash was keeping secrets from them.
9) there was a road accident this morning, five miles away, and everyone was fine but a twisted bumper and a broken silver necklace, but somehow nobody cared about the necklace anymore.

Kányádi Sándor: A folyók között

(Entre rios)

1
ebből a tájból csak a szél
az alkonyi szél ismerős
ahogy az útmentén eregél
s nekihasal a vizenyős
sáncmartoknak de már a sás
vagy sáté-féle valami
ahogy a szélben dudorász
nem olyan mint az otthoni
füvek fák nevét nem tudom
s az ismeretlen csillagok
tekintetével magamon
úgy állok itt e délbarokk
éjszakában mint akinek
már halottai sincsenek

2
megítélsz-e majd istenem
kételkedőn is arra vágyom
hogy valaki ne földi szem
elébe kelljen egyszer állnom
ne ügynökök ne vámosok
mondják persona non vagy grata
s vannak miket nem bízhatok
se testvérre se jóbarátra
itt volna most az alkalom
innen szinte egedbe látni
tőled volna jó hallanom
miként volt s lészen ezutáni
életem mert félő hogy holtan
észre se veszed majd hogy voltam

3
ki annyi poklot járt a földön
hihet-e másvilágiban
szörnyű kínok közt nyűgölődöm
s az igazi még hátra van
nem a halálban még előtte
amelyben részeltetsz uram
a fölbújtott káinok ökle
mikor majd arcomba zuhan
isten báránya hiába vetted
magadra világ vétkeit
hiába ha a szeretetnek
rózsája hervad s nem virít
hiába minden áldozat ha
kiszemeltél a kárhozatra

4
s nemcsak engem a nyelvet is
mely ezerévig áldva zengett
de ha vétkezett volna is
tekintse érdemét kegyelmed
ne rostálják ki mint a konkolyt
a szemenszedettek közül
adj rá reményt mint a lecsonkolt
testrész szemétre nem kerül
én látom itt mi minden sorvadt
el néhány évszázad alatt
bélyegét az elkárhozóknak
süsd rám semmint a hódolat
igájában mint nyelve-volt
indián legyek hódolód

5
fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
vízesés morajlik ide
mint egy mennyei ütközet
halni készülő öregek
arcáról ismert nyugalom
simítja végig a vizet
s megérinti a homlokom
elülről kéne kezdenünk
de semmit sem felejteni
abból mi megtörtént velünk
s élni élni az édeni
bűntetlenségű elemek
társaként örök életet

6
(itthoni változat)

fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
hó hull el kellett jönnie
a se veled se nélküled
olyan közömbös mint a hold
vagyok ki voltam valaha
nem érdekel már hogy mi volt
ne lenni többé ne soha
káromkodáshoz nincs erőm
imádkozáshoz nincs imám
fekszem patyolat lepedőn
mint édesanyám oldalán
valahol mintha valami nyílna
virága csönd álom a szirma