Tudom én, hogy ez nem így megy,
hogy az ember csak úgy kér valamit.
Valami bármily kicsi apróságot is, ami egy
— tegyük föl — létező istennek, egyébként,
kis jószándékkal és minimális erőbefektetéssel
könnyűszerrel elintézhető lenne.
Föltevés ide vagy oda.
Ez nem így megy, hogy az ember kér
— teszem azt — csak pár nyugodt napot,
vagy, ami lényegében ugyanez, szeretteinek
több higgadtságot, körültekintést, akaraterőt
és kitartást, ellenállást bármiféle kísértéssel
szemben, valamint lelkierőt, ha kifogyott,
újabb adag — például — vécépapír vásárlásának
nem elfelejtéséhez.
Mert hát, hit vagy hitetlenség, nem számít,
mi végre akkor a szeretet, ha ezeket
rajtunk kívül álló erőknek kell — kéne —,
mint protekciós gyereknek
a könnyített felvételit, elintézniük?
Minek a figyelmesség, mire föl a pusziadás,
az ünnep, becézgetések, szaporodás,
egyáltalán bármi ilyen — és társai —,
ha a nekik értelmet adó dolgokat
— mit van mit tenni — kérni kell?
Tudom én, hogy — ha már valamit —
inkább a kísértést kéne kérni, a
türelmetlenséget, vécépapír mielőbbi,
kétségbeesett kifogyását, a bizaloméval,
lelkierőével egyetemben, magát a próbatételt,
tehát az alkalmat egymásnak s egyben
magunknak is egyedüli lehetséges értelmet adó
erényeink újra és újra felmutatására.
Ja.
Nem fejünk fölé az eget, s rápöffentve,
mint valami kétes eredetű, légszennyező,
szálló port, egy — vagy ízlés szerint több —
istent, a szeretetnek nem a lehetőségét,
csak alkalmat a gyakorlására.
Ha én — mondjuk — hívő lennék, azt kérném
az istentől, hogy ne legyen,
vagy legalább én sose értesüljek róla,
egyszerűen ne vegyem észre, kerüljük el
egymást, mint két egymás számára
— épp az elkerülés okán — örökké vadidegen
az agyonszennyezett levegőjű utcán,
s így ne is higgyek benne, mert hiszen
csak úgy szép és értelmes, egyedül úgy
protekciómentes igazából bármi,
ha ezt mi, emberek. Ha rajtunk múlik.
Szóval, ha önként — és főleg —
mindennek ellenére.
De persze tudom én, hogy ez nem úgy megy.
Csak hát — izé — tegyük fel.
