Falcsik Mari: Vándor nyárvégi dala

várj csak ne mozdulj rögzítsd ezt a képet
most még cirókás csiklandós az élet
mint lábad közt a gerjedt napsütés
tested fogékony kéjre bűzre-ízre
míg hasra fekve bámulsz rá a vízre
vidor hullámok szabdalják a fényt
innen megérzed ódorját a napnak:
ázó moszatból hozzád ér a halszag
erős bajszával orrba szúr a gyom
csönded zavarva szól egy fürge fűrész
nyughass mit ugrálsz nemsokára túllész
e rózsaszínkék szagló alkonyon:
ősz lesz hamar bár még e giccs takarja
mind több sötétet hord a felhő alja
ólmos súlyával nem bír már a nyár
más ég gyülekszik: hűvös tiszta vastag
szürkére kopva hátterébe fagynak
strandlabda ember berki kismadár

Szilveszter Andrea: Románc

A megállóban szegődött hozzám,
Mint ahogy a kóborkutyák szoktak,
ha megérzik szatyrodban
a frissen sült kifli illatát.
Szeme tenger, bőre a homok,
Nem bántam, ha elkísér egy darabon.
Gyengéd volt, sokszínű és buja,
de leginkább igaz.
A fagyimba nyalt, óvatosan simogatta le a ruhám,
Elhalmozott színes virágokkal.
Esős napokon nyakamba fúrta az orrát.
Nem hitegetett és nem ígért.
Én pedig a homokba temettem minden kételyem.
Könnyű prédaként dobtam magam karjaiba,
Átölelt, álmaim ringatta.
Egy este, amikor éppen szájon csókolta
a horizontot a nap,
ő megcirogatta arcom,
s még hallottam, ahogy
bőröndjét összehúzza.

Hajnalban hiába kerestem,
A partra rohantam,
mint ki valamiféle magyarázatra vár.

Homokba rajzolt üzenet –
Viszlát, jövőre,

A nyár.

Wendy Cope: The uncertainty of the poet

I am a poet.
I am very fond of bananas.

I am bananas.
I am very fond of a poet.

I am a poet of bananas.
I am very fond.

A fond poet of 'I am, I am'-
Very bananas.

Fond of 'Am I bananas?
Am I?'-a very poet.

Bananas of a poet!
Am I fond? Am I very?

Poet bananas! I am.
I am fond of a 'very.'

I am of very fond bananas.
Am I a poet?

Eleanor Hooker: Delivery

From the fear of being forgotten, deliver me,

That I may have courage, grant me the grace to desire it.

A young woman lies on the trolley,
feet strapped in lithotomy position.

I smile at her. Her eyes are two locked green doors -

she has shut herself out and is standing behind me.

An angel-scavenger lies at her breast, suckles

on our history of silence; we have taught it to do this,

and wehenever we wind it, it spits up catechism.

Drapes are assembled.

Master and Matron decide this woman,

raped into motherhood, shall not know her child.

A boy. He is swaddled and taken away.

And the room is filled with pounding

against two locked green doors.

Later, she stands on tip-toe,

attempts to see

through frosted glass of the nursery.

(For the women who were incarcerated in Irish Magdalene Laundries.)

Kállay Eszter: humor

nincs humora, mondják a pultnál ülő vének,
hajlik egymásra ezerrétegű bőrük, a poharak

kerek nyomait ujjukkal kenik el, jósolnak belőlük,

nincs humorod, pedig milyen fiatal vagy,

mondja a francia törzsvendég, akivel

kedvesnek kell lenni, sokat rendel, azt hittem,

idősebb vagy, legalább huszonnégy, és milyen jól

beszélsz idegen nyelveket. komoly lány vagy,

jelenti ki büszkén, jól ismer, hiszen minden este lát.

megrándul a szám sarka, próbálok visszaemlékezni

egy igeragozásra, ha humorom nincs, legalább legyek 

hibátlan, a kiejtésre is jobban koncentrálok.

engedd el magad, mondják a többiek, mikor

műszak után hajnali háromkor ülünk le inni.

a négyszögletű asztalok és a merev támlájú székek

hegyesszögei pont úgy szorítanak be, hogy nem marad

választásom: jól kell éreznem magam.

idegen nyelveket kell magamon éreznem.

idegen nyelveken is a humort tanulom meg utoljára.

Rudy Francisco: Museum

No one ever asks a museum
if it's doing okay.

So when you choose to spill like this,

bleed like this, cry like this,

your pain becomes an exhibit.

You hang your trauma on the wall,

ask patrons not to touch, but only

half of them respect the signs.

When you choose to be a poet,

you become a place that people walk through

and then leave when they are ready.

Molnár T. Eszter: Délután kutyával

Mennyi idő múlik el,
a konyhakövön állok mezítláb,
lekvárt eszem csavaros üvegből,
nézem az utcát,
nézem az utcát.

Ma se jár erre senki sem,
tűzifát hasogat a szomszéd,
puhán hullanak a tömbök a kőre,
csapja a fejszét,
csapja a fejszét.

Foltos kutya fut a téren,
pórázt vonszol végig a sárban.
Föl kéne már oltanom a lámpát,
fázik a lábam,
fázik a lábam.

Valahová futni kéne,
mint villanó fény, kóbor állat,
pocsolyák egét összetörve,
valahol várnak,
valahol várnak.

Mennyi időt csesztem el,
ragacsos félelem borít be.
Új üveg után nyúlok vakon.
Bent már sötét van,
ez már az este.

Borsi Bálint: Mikró

ha nem barnul banán se nézve be,
és Istennek se föl nem forr a víz,

hát szöszmötölve, véve észre se,

egy év megint hová, mint sorba tíz

hová siettetik, ki végre ráér,

megszokni kezdtem ép, hogy itt levés,

az évek, mint a mikróban, ha tányér,

csak körbe-körbe, aztán pittyenés

Chen Chen: we'll be gone after these brief messages

god stopped by in his magenta rowboat

i said god you have to stop stopping by

if you're never going to tell me the meaning of life

god said life is meaningless

while language often means too much

my grandmother stopped by & said no

the meaning of life is love

the kind that produces children

why don't you have a girlfriend yet

my mother stopped by & said look

he's busy with his studies stop asking

god got back in his turquoise steamship

life is a joyful thing he said

it's probably very good for you

Mary Oliver: How I Go into the Woods

Ordinarily I go to the woods alone,
with not a single friend,
for they are all smilers and talkers
and therefore unsuitable.
I don’t really want to be witnessed talking to the catbirds
or hugging the old black oak tree.
I have my ways of praying,
as you no doubt have yours.
Besides, when I am alone
I can become invisible.
I can sit on the top of a dune
as motionless as an uprise of weeds,
until the foxes run by unconcerned.
I can hear the almost unhearable sound of the roses singing.
If you have ever gone to the woods with me,
I must love you very much.

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

Bertold Brecht: Questions from a Worker who Reads

Who built Thebes of the 7 gates?
In the books you will read the names of kings.
Did the kings haul up the lumps of rock?

And Babylon, many times demolished,
Who raised it up so many times?

In what houses of gold glittering Lima did its builders live?
Where, the evening that the Great Wall of China was finished, did the masons go?

Great Rome is full of triumphal arches.
Who erected them?

Over whom did the Caesars triumph?
Had Byzantium, much praised in song, only palaces for its inhabitants?

Even in fabled Atlantis, the night that the ocean engulfed it,
The drowning still cried out for their slaves.

The young Alexander conquered India.
Was he alone?

Caesar defeated the Gauls.
Did he not even have a cook with him?

Philip of Spain wept when his armada went down.
Was he the only one to weep?

Frederick the 2nd won the 7 Years War.
Who else won it?

Every page a victory.
Who cooked the feast for the victors?

Every 10 years a great man.
Who paid the bill?

So many reports.
So many questions.

Bánfi Veronika: Végül

Végül mind a csendes mellékutcába kerülünk,
augusztusban, naplementekor.
Valahol a pácolt húst grillezik,
valahol pattan a tűz,
pattan a sörösdoboz, amit az Isten bont fel,
míg a kopott kerti székben ülve ránk nevet.
Benn, szúrós pléden fekve megbocsát,
aki válasz nélkül utazott el.
És a sarokban ott van minden beázott cipő,
elhagyott irat és végzetes hiba.
A távolban mozdulatlan, zöld hegyek,
mögöttük a folyvást szőtt és megbontott kockás takaró-táj.

Alattunk a föld,
lábunk lendül az ég felé.
Nyikordul a lánc.

Charles Bukowski: Megszabadulni a vekkertől

apám mindig azt mondta: „ki korán kel, s
korán is lefekszik, aranyat lel, bölcs lesz,
nem betegszik.”

lámpaoltás volt este nyolckor nálunk
és már hajnalban felébredtünk a
kávé, a frissen sült szalonna és a rántotta
illatára.

apámnak ez volt a rutinja
egész életében, mégis fiatalon halt meg, csórón,
és szerintem nem is valami
bölcsen.

épp ezért a tanácsát se fogadtam meg, ezért
lett az én utam a későn fekvés és a későn
kelés.

nos, nem állítom, hogy meghódítottam
a világot, de megúsztam
számtalan reggeli dugót, elkerültem néhány
átlagos hibát,
és találkoztam néhány különös, varázslatos
emberrel,

egyikük
én magam
voltam – akit az apám
soha
nem ismert.

--Fordította: Csősz Gergő

Brian Bilston: She’d Dance

She’d dance like no one was watching
although she liked to think he was.
The kitchen was her grand ballroom;
her partner was a mop.

She’d foxtrot among the pots and pans,
she’d paso doble to the sink,
and as she swept across the floor,
her mind danced, too. She’d think

of how he’d held her in his arms
at the Locarno and the Ritz -
whirling, waltzing, a world apart -
in the years before the kids,

and longer still before the shadow
the doctor spotted on his lungs.
How dazzlingly they had danced!
How dizzyingly she had spun!

Her neighbours saw her sometimes,
shuffling bent-backed to the shops.
But at home, she’d dance like no one was watching
although she liked to think he was.

Raymond Carver: My Crow

A crow flew into the tree outside my window.
It was not Ted Hughes’s crow, or Galway’s crow.
Or Frost’s, Pasternak’s, or Lorca’s crow.
Or one of Homer’s crows, stuffed with gore,
after the battle. This was just a crow.
That never fit in anywhere in its life,
or did anything worth mentioning.
It sat there on the branch for a few minutes.
Then picked up and flew beautifully
out of my life.

Szilveszter Andrea: Megszökött dolgaink

Először az álmaink tűntek el.
A sztaniol közé bújva szöktek meg a szelektívvel.
Tudniillik, a sztaniol újra hasznosítható.
Ábrándjaink
a mosogatóvíz által távoztak
a lefolyón keresztül.
Talán éppen azok okozták a dugulást,
így aztán rápumpáltunk kicsit.
Vágyaink
a bevásárlólista sarkán gubbasztottak,
s váltak galacsinná kényszervásárlásunk után.
Hitünk
a befőttesüvegbe záródott.
Talán tavasszal szabadul,
ha precízen követtük a receptet,
s nem éppen az húz penész réteget.
Életkedvünket
befizettük a villanyszámlával.
Könnyedségünk
gondosan bőröndünkbe zárva,
a gardrób mélyén vár.
A szépség, az
nem tűnt el,
csak éppen a köd fölé emelkedett,
s színpompás lombhullatóként
tündököl a kéklő ég alatt.
Nem tudja, hogy nem mindig nyer az,
ki felül kerekedik.

Kaitlyn Spees: Jogging after the vatican resolves the dubium “does the church have the power to give the blessing to unions of persons of the same sex?”

The paths I love, my Lord, are narrow and switch-backed
and I’m puffing my way up them parsing
my disappointment—
Today the Vatican confirmed that the Church cannot
“bless the unions of persons of the same sex”
because they say that “blessing” treads
too close to “sacrament” for comfort, and moreover
sex divorced from procreation
is apparently still a sin.
Rattlesnakes drowse on the trails I love, Lord,
and I knew I wasn’t suicidal anymore
when I accidentally stepped
between a knotted pair napping in the dust.
The diamond band of their backs pressed
my brainstem even before I parsed them
into snake, into threat, but—here’s the miracle—
once I understood I still gasped “ohshit” and pounded away.
The seatbelts and bike helmets came back later.
Lord, I thought the rattlesnakes were going to be
metaphors. I thought that next I’d bring up
my mild familial allergy to apples just in case
the imagery wasn’t blatant enough already.
But, Lord, I loved the woman who ran
these trails with me. I didn’t know I loved her.
It ended badly. And the way that I love, Lord,
is narrow and branching and switch-backed and, Lord, I love you.
Lord, I will not let you go. Bless me. Let me bless you.

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben

Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.

Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem, és a válla
fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.

Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.

A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam inkább odakint,
a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen nyomorult koldusok
elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.

Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám. A
köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény az én
ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra palástomat,
melyre Atyám nevét hímezték az angyalok. Reggelre elállt a
havazás, méteres hó borította a város utcáit.

Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.

Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.

Halmosi Sándor: Mert lennie kell

Mert lennie kell annak az átjárónak.
Esténként, amikor a csendes többség
is elhallgat, átszűrődnek azok a semmihez
sem hasonlítható hangok. Harangok
közötti pókhálócsend. Ilyenkor annyira
fáj, hogy bántjuk egymást. Ilyenkor
sejtem, hogy angyalok vagyunk.

Stephen Dunn: Tenderness

Back then when so much was clear
and I hadn't learned
young men learn from women

what it feels like to feel just right,
I was twenty-three,
she thirty-four, two children, a husband

in prison for breaking someone's head.
Yelled at, slapped
around, all she knew of tenderness

was how much she wanted it, and all
I knew
were back seats and a night or two

in a sleeping bag in the furtive dark.
We worked
in the same office, banter and loneliness

leading to the shared secret
that to help
National Biscuit sell biscuits

was wildly comic, which led to my body
existing with hers
like rain that's found its way underground

to water it naturally joins.
I can't remember
ever saying the exact word, tenderness,

though she did. It's a word I see now
you must be older to use,
you must have experienced the absence of it

often enough to know what silk and deep balm
it is
when at last it comes. I think it was terror

at first that drove me to touch her
so softly,
then selfishness, the clear benefit

of doing something that would come back
to me twofold,
and finally, sometime later, it became

reflexive and motiveless in the high
ignorance of love.
Oh abstractions are just abstract

until they have an ache in them. I met
a woman never touched
gently, and when it ended between us

I had new hands and new sorrow,
everything it meant
to be a man changed, unheroic, floating.

Linda Pastan: Vertical

Perhaps the purpose
of leaves is to conceal
the verticality
of trees
which we notice
in December
as if for the first time:
row after row
of dark forms
yearning upwards.
And since we will be
horizontal ourselves
for so long,
let us now honor
the gods
of the vertical:
stalks of wheat
which to the ant
must seem as high
as these trees do to us,
silos and
telephone poles,
stalagmites
and skyscrapers.
But most of all
these winter oaks,
these soft-fleshed poplars,
this birch
whose bark is like
roughened skin
against which I lean
my chilled head,
not ready
to lie down.