Itt állok még az ablaknál. Besüt
a januári nap.
Hadd nézzelek, pöttöm, piros legény:
a fénybe tartalak.
Itt állok veled, nézlek,
de alattunk a hegy,
onnét jöttünk – az élet
s a halál titka egy.
Mi fenn állunk, a hősök,
alattunk a legyőzött
a porba tiprott ősök,
a felsőket szerettük,
ápoltuk és temettük,
az alsókat feledtük –
egy egész hullahegy.
A mélyben foszló hamvak
és vízözön iszap,
és múmiák, melyekről
a pólya leszakadt,
feljebb, mint sarjúrend a réteken,
fehér csontvázak, réteg rétegen,
holttest holttest alatt.
A gúla mélyén néma ősnép,
de lábamnál az ismerős kép:
egy-egy bajusz, egy szem, a haj,
s amott a csúcson állnak még –
azt gondolnád mezítlen mellel
megyünk géppuska-fészkek ellen,
és így esik el rajra raj
és nemzedékre nemzedék.
Ilyen hegyen állok veled, fiam,
és úgy állok veled,
mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,
jött és emelkedett,
mikor terjedt a gáz s az emberek
fele már elesett,
az élők a holtakra álltak,
hogy állukkal a gáz felett
a Golgotán, a sok holt váz felett,
egy perccel tovább éljenek.
Így állunk a holtak hegyén,
nagyszüleid, anyád, meg én,
ez a családi piramis,
olyan, akár a másoké, –
ráfekszem egyszer magam is,
és jobbkezem majd nem borul
szememre úgy, mint Jákobé, –
de addig, míg még itt vagyok,
hadd nézlek meg magamnak,
emeljenek a csillagok
felé s tartsalak, míg a sors
engedi, hogy maradjak –
s ne félj! ha egyszer nem leszek,
akkor is mindig itt leszek,
közvetlenül alattad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése