Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem klassz. Reggelenként a legszebb.
Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
… az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
… dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket…
… én most leszállok, metróval megyek.
Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya, Most meg ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése