Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
aki ha szívem sötétkamrájában előhívom
bekéredzkedik az álmaimba néha

Carmi Soifer: Writing/Prose

Afraid it sounds too much like poetry,
I start again climbing four hundred steps
in a foreign clime looking at views.
A woman descending tells me,
Be careful; they will knock you on the head 
and take your gold.
Fearing they will not recognize
I wear no gold chains, I nonetheless
climb the stairs again and again.

Paul Mitchell: Conversation at the Publishing House

               Poor cultures can afford poetry, wealthy cultures can’t – Les Murray

Who’s that on the phone?
          I think it’s that poet again
He wanted something, didn’t he, I wrote it down–
          Our publishing guidelines—
Tell him no one’s funding poetry
Tell him poetry strained a back muscle
Tell him poetry attempted a double
somersault with pike, landed on its belly
Tell him my bra strap’s loose
Tell him your shirt’s too tight
Tell him there’s a lot of competition
Words aren’t cheap
toads have warts
and ice-cream shouldn’t be left
in the car at the supermarket—
He’s just hung up . . . 
Has he? Bloody poets

Tilli Zsuzsi: Botanika

a füvészkert lakói vagyunk.
a huzat idehajlít néha mellém és olyankor megcsodállak.
figyelem, ahogy árnyékkrétával rajzolsz ívet a délutánnak.

szerves mozaikba keveredtünk, mondom,
így, földhöz ragadva, de azért függetlenül.
te nem szólsz. talán nem is hallgatsz,
csak virágnyelven énekelsz a csendről.
mozdulatlanul táncolunk.
kísérlek és közben arról álmodom, hogy egyszer indák leszünk.

Leo Dangel: How to Take a Walk

This is farming country.
The neighbors will believe
you are crazy
if you take a walk
just to think and be alone.
So carry a shotgun
and walk the fence line.
Pretend you are hunting
and your walking will not
arouse suspicion.
But don’t forget
to load the shotgun.
They will know
if your gun is empty.
Stop occasionally.
Cock your head and listen
to the doves you never see.
Part the tall weeds
with your hand and inspect
the ground.
Sniff the air as a hunter would.
(That wonderful smell
of sweet clover is a bonus.)
Soon you will forget
the gun in your hands,
but remember, someone
may be watching.
If you hear beating wings
and see the bronze flash
of something flying up,
you will have to shoot it.

Rumi: [Let yourself be silently drawn...]

Let yourself be silently drawn
by the strange pull of what you really love.
It will not lead you astray.

Dékány Dávid: (hirdetés)

lakás kiadó
univerzumra nyíló
panorámával

Roberto Juarróz: If We Knew the Point

(To Laura)

If we knew the point
where something is going to break,
where the thread of kisses will be cut,
where a look will no longer meet another,
where the heart will leap toward another place,
we could all put another point on that point
or at least go with it to its breaking.

If we knew the point
where something is going to melt into something,
where the desert will meet the rain,
where the embrace will touch life itself,
where my death will come closer to yours,
we could unwind that point like a streamer,
or at least sing it till we died.

If we knew the point
where something will always be something,
where the bone will not forget the flesh,
where the fountain is mother to another fountain,
where the past will never be past,
we could leave that point and erase all the others,
or at least keep it in a safer place.

Cyril Wong: Reservoir

The morning drizzle
fails to perform
its threat of a downpour;
the sun only returns,
blunted, flexing its light
for the long haul.
You said we’d make love
upon waking —
some appointments
are still kept,
the future made real
by the promises we fulfil.
Otherwise, maps
lose their meaning —
the school you were told
would be there
has become a reservoir.
All I know about me
is what I once promised
myself, and you,
to believe.
And when everything fails,
there is always that song
on the radio, news
of something heroic,
another long walk
in the park, another cigarette,
a sudden prayer.

Turczi István: (Kápolna nyílik a szívben)

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben,
lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt
és naponta benyit valaki, aki felemel.
Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből,
és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen,
hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén:
láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán.
Új szavakat keres, átmelegszik bennük,
már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik
a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.

Dorothea Lasky: The Wall Hanging I Never Noticed

I never noticed before
How the red flowers hang from the blue branches
I never noticed before the light in this room
I never noticed the way the air is cool again
I never noticed anything but you
But you but you
So that I couldn’t sleep
I never noticed what was anything but you
Until I noticed you
And could not help it
Until I noticed you I could not help it
Until you made the red flowers alive again
Until the blue branches
The lemons you loved, but also the way you loved me, too
Until all of this I never noticed you
But once I did
I never minded noticing
I never stopped noticing
Until I noticed you
I never stopped noticing
Until you, I never stopped

Meliorisz Béla: Nem nyeli el

egyszer majd biztosan
különleges tájra tévedünk
ahol előkészíthetjük
létünk javított kiadását

kisimulnak az égbolt ráncai
s az idő repedéseit
lelkiismeret-furdalás nélkül
tömködhetjük tele bolond álmokkal
nem veszünk el
a jelek titokzatos rendszerében
semminek sem kell pontot tennünk a végére

a csend finom sávján túljutva
bármit mondhatunk
nem nyeli el szavunk a tenger

Schein Gábor: Máshol

A vágy az ötödik
emeleten lakik.
Kiejt az ablakon
egy darab papírt,

melyet előzőleg
teleírt, jól tudván,
hogy akinek szól, nem
fogja olvasni.

A papír lebegő
röpte egy hosszú
pillanatig, akár
egy fehér madáré.

A máshol most
kap tőle nevet.

Michelle Tan: Identify

I
Sometimes it is quiet when all is spoken.
I wrap your gaze tight, locking and
something zaps into tenuous feeling.
When it is done and declared
I feel your waves of weight barrel
across rows of sunlight glowing
in the trees across the street. Somewhere,
somehow, things will begin anew.
Kingdoms build on ground floors,
and in the air all is sparkling.

II
There are places you live
in and there are places you
inhabit. At home the silence kills
where no one is at home with
themselves. Someone tries a whistle
attempting to bring just a little bird-
song into the atmosphere. Lights
flicker on-off steadily but nothing
will change. The computer blinks
Hello! with exhitement
but I am forever hiding.

III
When fatigue comes one has no
strength to run. Let me go, let me
go on with you into the ever-darkness
where only works glow bright,
resurfacing.

Afterthought

Are all poets idealists not
only at heart but soul and mind and
strength? If so, are we
all poets?

Are you afraid of the dark
or the half-light?

Christina Rossetti: At Last

Many have sung of love a root of bane:
      While to my mind a root of balm it is,
   For love at length breeds love; sufficient bliss
For life and death and rising up again.
Surely when light of Heaven makes all things plain,
   Love will grow plain with all its mysteries;
   Nor shall we need to fetch from over seas
Wisdom or wealth or pleasure safe from pain.
Love in our borders, love within our heart,
   Love all in all, we then shall bide at rest,
   Ended for ever life’s unending quest,
        Ended for ever effort, change and fear:
Love all in all; —no more that better part
        Purchased, but at the cost of all things here.

Ijjas Tamás: Figyelmeztetés

Beszéljünk a veszélyekről is, Kedves,
a kényszerről, hogy egy
névmással eltüntesselek. Vagy hogy lyukasra
nézzem egyszer a tested, és ölembe
zuhanjon helyetted az éj.
Beszéljünk az unalomról is, hogy
a szagom nem lehet egy életen át
afrodiziákum, és nem kellemes
meló örökké hajad szőke
búzáját aratni. Beszéljünk
az emlékezésről is, tudod,
a temetőről, ahol közös sírhelyet
bérlünk magunknak. Hogy minden egyes
fényképen egyre laposabbra
szorítja melled a memória. Vagy ahogy
magad elé rakosgatod az
első randevút, ezt a foghíjas puzzle-t.
Beszéljünk a homokóráról
is, amit magunknak vettünk. Nem ártana
időnként megfordítani.

Emily Montgomery: Something Beautiful

for Chris

I wanted to save something beautiful for you.
The last three jewels of glistening pomegranate
balanced in the palm of my hand before I ate them.
The morning birdsong in the lemon tree after you left for work,
the memory of last night’s rain still written on the lawn.
Or earlier, the haunting roundness of the moon
over the canyon just before dawn when I couldn’t sleep,
standing at the window, looking back at you, your body
floating in the watery moonlight of our sheets.
I mean something really beautiful, my love.
The stillness in the house after the washing machine
ceased to hum. The last line from a slender book of poems,
a hardback from the library barely worn, repeated aloud for you,
its bitter sweetness still lingering on my tongue.
Or the way the baby slept so deeply while I read,
burying himself in the secret scent of his favorite blanket.
One arm thrown across that woolen teddy my mother gave us
in those final weeks of waiting before his birth.
The other hand open wide, fingers outstretched in a dancer’s
graceful, expectant pose. I wanted to save all of this for you.
But I couldn’t. It didn’t last. It never does.
That brief moment of grace when the ordinary shines so exquisitely.
At the end of the day you will return to us, as you always do,
and we will both be tired, empty, distracted, spent.
Everything more chaotic, more fragile, than when you left.

Bánki Benjámin: Csomag

Kicsomagollak:
kibogozom a pupilládban tárolt fénysugarakat, amiket a közösen járt utakról loptál el,
a benne némán megbújó vadaspark összes állatát íriszed itatójához terelem,
a hegyoldalak, dombvidékek, völgyek felületét kisimítom,
az érhálózatodban sodródó rossz emlékeket kimosom,
kikaparom a körmöd alá befurakodó szépségeid, amikről nem tudsz, de szeretnéd, hogy megmutassam őket,
eltüntetem az arcod legfelső bőrrétege alá átpakolt fájdalmakat,
megtisztítom ajkaid minden szótól, amit nekem mondtál, és nem akartad, hogy nyoma maradjon,
megkeresem a betűt hajad szénakazlában.
Kicsomagoltál.
Csak a szívemben szárnypróbálgató
madárfiókák repülési irányának
okát nem tudtad megérteni.

Sopotnik Zoltán: hang

Kellemes, rutinosan érett férfihang.
Mint mikor valaki hangtölcsérbe beszél.
Fodrozódik a tó vize, mintha attól a hangtól.
Az ember meg csak fut: körbe-körbe.

A kis út a víz körül, mint egy távkapcsoló.
El- és bele lehet veszni a természetbe:
az emberibe is. Kapcsolgat egy szellem
a tófenéken. Romlott tárgyakat simogat.

"A felelősök jöjjenek azonnal!"
Hallatszik, és elpárolog a víz felett.
És aki fut, elgondolkodik az izzadságfüggöny alatt.
"Lehet, hogy én is felelős vagyok?"

Utána dühös lesz: "Mit szól bele Isten!
És miért pont most, mikor a legfáradtabb vagyok!"
Lassít, majdnem megáll. Lúdbőrzik kicsit.
Mire felfogja mi történt, az iskola felől már nem jönnek szavak.

Cyril Wong: Last Line

we wished when we were younger
that we might retire in time
you would read books on religion
I would write poetry full time

how impossible in Singapore
although we hunt for time
you read over lunches or late at night
I write when my boss isn’t looking

in that real dream of our past
we had nothing but time
you watched your documentaries
I dreamt of poems on your lap

in a quickening dream of now
we turn away from the fringes of time
you read while stroking my nape
I slow your hand in my poem’s last line

when strung together in a particular fashion.

Cyril Wong: People Are Looking For Homes

People are looking for homes
of habir, stuffed with other

people to love, or simply
a loving quiet.

People leave for new homes
when old homes darken

with disappointment.
Other people’s homes

are warm with fireplaces;
spacious and bright

with peace.
People are homes for each other.

Homes reassure each other
that they are homes.

Some people do not need homes.
For them, any room or floor

will do. They live in travel.
their hearts are rivers

Kemény Lili: Titkosírás

az első hó megmaradt az utcában
parkoló autókon és én éjjel
ráírtam sorban a motorháztetőkre
a titkaimat: húsz nevet

húszból hatot csak monogramig
mertem írni öthöz visszaszaladtam és
betemettem nyolc reggelre már
kiparkolt és másik állt a helyén

a te neved ott maradt új hó hullott rá
az az autó nem indult el többet
pedig azelőtt négy tengerpartig jutott el
(ebből egy óceán)

csak állt tovább a sarkon és pár hónapja
le is takarták, már a rendszámára
sem emlékszem, de a hó talán még
nem olvadt el a ponyva alatt

Kim Seung Hee: In Poetry’s Emergency Room

Poetry is emergency room, poetry is oxygen tent,
poetry is red blood inside a cold apple,
sorrow is like fertilizer
that must be sprinkled here and there on poetry,
poetry is a pregnant woman’s day,
the day of delivery nobody knows when it will be;
poetry comes racing embracing a bomb,
racing over the clouds.
Yet in one tiny paddy-field,
yellow heads of rice are ripening.
A field the size of a bowl of rice, small enough for a conical hat to cover,
a tiny bowl of a hat-field,
a gruel-bowl sized, rice-bowl sized gruel-field, rice-field,
hat-field.
Ordinary patients recover energy thanks to a bowl of gruel,
so by the power of a small strip of autumnal paddy
I am saved, you are saved,
so once again we lie flat on the field gleaning ears of language
then sow seeds of language
so that golden paddy-fields rise in tiers,
one of your poems,
a steaming bowl of rice, your collection of lyric poems

Nagy Kata: A merülés fokozatai

Úgy ülök öledben,
mint egy
túl
mély
medence partján:
feszített tempóban közeledsz.
Hiába nézem szemedben
az egyre
gyorsuló
örvényt,
ennél beljebb már nem jöhetsz-

de nem a félelem tart vissza az ismeretlentől.

Dunajcsik Mátyás: Mint Genyku-En kertje Japánban

Korai Zsoltnak

Ne legyél nekem vár, amit bevehetnék,
és ne legyél múzeum, hogy filcpapucsba kelljen
bújnom, ha be akarok lépni; ne legyél asztal sem,
amit naponta megterítenek, de jól lehet rajta dolgozni
meg baszni is, és jól elférnek körülötte a jó barátok;
és ne legyél szoba, mert nincs szükségem kis,
meleg zugokra, hogy egy csésze forró tea mellett
hátradőlve benned elfeledjem ezt a rossz, bolond világot.

Legyél inkább olyan, mint a Genkyu-en kertje, nem
sokkal a Hikone kastély mellett, Japánban:
ne tüntess színpompás virágesővel, legyen elég
a fákkal körbezárt tó, néhány híd és a tó körül
helyenként sziklák és növények laza együttese.
Az ösvény legyen színes kövekkel kirakva, és
figyelnem kelljen, hogy hova lépek; legyen
minden fa, kavics és bokor szimbólum benned,

melynek a jelentését nem ismerem. Szóval legyél,
kérlek, és most jól figyelj: bejárható, és otthonos titok,
üljek naphosszat partodon egy vízben úszó levelet
figyelve boldogan és teljesen hülyén, keljen fel bennem
a vágy, hogy az utolsó fűszálig utána járjak rejtett
értelmeidnek, de tudjam, hogy bármennyit is tanulnék
rólad, leélhetnék benned egy egész életet, és mégis:
az istenit, soha, soha, soha nem lehetek már valódi japán.