Egy nyugtalanító kérdést feltenni úgy érdemes, ahogy egy súlyos
és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre – valójában
magunk se tudjuk, hányadikra. Egyszer csak nem megy tovább. Túl szűk
a lépcsőház, a bútor sehogy se fér át, de ezt nem kell egyből belátni,
elég a tárgy tömege, meg a szélein nevetségesen rosszul megkapaszkodó
ujjak kitartó próbálkozása. Elszerencsétlenkedhetünk hosszasan
a lépcsőfordulóban. Rutintalan kérdésfeltevők rettentő időket
töltenek el így. Ilyenkor érdemes beszélgetni régvolt szerelmeinkkel,
mi és miért történt úgy, ahogy, ilyenkor próbálkozhatunk azzal,
hogy pszichológushoz megyünk, pszichológusnak állunk. Mi van benne?
Káromkodjunk bátran, visszhangozzon a ház: miért ilyen nehéz?
Muszáj-e cipelni? Letehető, újra megragadható. Lehet, hogy végül átfér,
az is lehet, hogy nem fér át soha – de bútort, lépcsőházat nem cserélünk.
Pedig a bolond szomszéd eközben hallgatózik: némán rázkódik az előszoba közepén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése