Falcsik Mari: Remény

mi történik? apró zöld virágok
pöndörödnek meg valami ének
kél a kertben – hova tűnt az árnyék?
hol van a sár? mik ezek a fények?

szél kiabál kupolás magasból
hörren a rém fut vele az ördög
anyjuk hasán kinn a meleg ólban
mocognak az ázott kutyakölykök

Clint Margrave: The famous atheist

had come to town to debate the afterlife.

At the reception following,
my wife and I watched a mob of disciples
rush up to him,
young men and women
in their thirties,
thrilled to be in the presence
of the great man.

Charismatic and as charming
as he’d always been on television,
the Famous Atheist
cracked jokes
about the end of the world,
compared god to Kim Jong Il,
made people laugh,
while reminding them
how religion still poisoned
everything.

As more and more followers
descended on him,
asking for autographs,
pressing copies of his best-selling
book into his famous hands,
telling unsolicited tales of their own
conversion,
giving praise to the man
who had saved them,

the Famous Atheist,
growing tired of their worshipping
his every gesture,
unintentionally
threw up his hands,
and they all bowed.

Robert Peake: Road Sign on Interstate 5

San Diego, California

They are holding hands, or rather, their silhouettes
are joined at the arms like a chain link fence.

Their bodies lean forward, like italic letters.
They are running: the man is pulling the woman,

the woman is pulling what must be her child,
and the child is lifted, by the speed, off her feet.

It is the same type of sign that might contain
the antlered shape of a generic black buck,

or tell drivers that the road could be slippery when wet.
It is a warning sign, it says: watch out for this.

Every time I pass, I scan both sides of the freeway,
expecting to see a family of three, gathering

up loose belongings, timing the cars, preparing
to run across eight lanes of high-speed traffic.

I have never seen them, this desperate family.
I only know their shadows, how they tilt toward

the bright yellow space in front of them, scrambling
to reach the outlined edge of the thin metal sign.

I have never wanted anything this much, for myself,
let alone to pull those closest to me into flight.

There is so much I could say about growing up
on the border of Mexico. It is not the corrugated

fence, or even the river of sewage, that defines
the scar that joins one world to the next,

but a one-hundred-foot width of sun-soft asphalt,
streaming with commuter traffic, day and night.

The man is pulling the woman, the woman is pulling
her airborne child, whose pigtails flail back.

On the other side is the ocean, salt marsh and a beach
that stretches north, into the source of the wind.

They are holding hands, and smelling the salt in the air.
At night, their pupils contract as the headlights expand.

What begins like a distant starlight grows to a spotlight,
a floodlight, a wash of whiteness, and engines made of wind.

Then reddened, like coals, like dying suns, the lights
recede, a river of cherry redness, a syrup of taillights.

The man is pulling the woman is pulling the child,
who rises as though winged in a blaze of light.

Kányádi Sándor: Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs,
(és minden asszonyban ott van)
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban, mozdulatodban,
benned is olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik férfi
ismerhet benned,
és aki másoknak szenvedés –
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg –
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek!

Wendy Barker: In the Endoscopy Center

I’m led into the cubicle and instructed
by prim little Kristin to “lay down” on the cot,
at which point I reveal my inner grammar
cop and explain that she means I’m to “lie down”
unless she wants to lift me up and plop me
down herself. “Oh,” she blurts, “I didn’t know,”
rushing out before I can pull the stinger. Then
Fred comes in with the IV to put me under for
the gastro doc to probe my entrails, and with
a grin calls me “professor,” adding he’s glad to
see I’m “lying down.” How long had my
inner bitch lain dormant before growling into an
outer bitch? I should have scoped the lay
of the land before going all English prof on this
poor girl. Best to let such sleeping dogs
lie. But my grammatical husband, sitting with me,
chuckles and nods. I sure wouldn’t want
to shock young Kristin with a tale from memory
lane, how in college we joked about who’d
just gotten laid, since I’ll bet she’d be more comfy
if I quoted the old prayer, “Now I lay me
down to sleep,” and I would not want to lay on
her the fact that this beloved man
of mine is, amazingly, still eager to lie with me.

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,
még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,
csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,
hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján
ízlésesen, és a közbeeső
halálra való minden célzás nélkül
csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

Kálloy Molnár Péter: Eleve tél

séta egy meggyötört körúton
csonkított fák, formák mindenütt
a hósánc egy autót takar
az ingyenkonyha egy “A” menüt

lépések is csonkokban
még a koldus is sietve kér
foltokban út a hóban
foltokban magány, eleve tél

Bertold Brecht: on the terms of exile

No need to drive a nail into the wall
To hang your hat on;
When you come in, just drop it on the chair
No guest has sat on.

Don’t worry about watering the flowers—
In fact, don’t plant them.
You will have gone back home before they bloom,
And who will want them?

If mastering the language is too hard,
Only be patient;
The telegram imploring your return
Won’t need translation.

Remember, when the ceiling sheds itself
In flakes of plaster,
The wall that keeps you out is crumbling too,
As fast or faster.

-- translated from the german by Adam Kirsch

Jen Lambert: One big, empty room

When we get the results, my dad texts me.

He says we should wait to tell her.

He says, let her have one more good Christmas,

which is to say, let him have one more good Christmas,

which is to say he’s afraid.

When we do tell her, we do it over the phone.

Our voices, simple vibrations

we throw back and forth to each other,

carry her disease across state lines,

my sister’s ear to my ear to my father’s ear

to my mother’s mouth, wailing.

My daughters visit her during the week.

They say she likes to tell stories of when I was young.

They’re stories I don’t remember, and I wonder

if she’s imagining them. I wonder

if I am disappearing with her.

She cried when I told her that I was pregnant,

that I wouldn’t be going to law school.

Don’t do it, she sobbed into the phone,

you’ll forget yourself and you’ll never find your way back.

Now she cries

when she can’t remember the word for store. She says

that place you go to buy things and we know what she means.

She cries because the dying parts in her brain

make her believe that her husband is having an affair,

that the neighbor is feeding her dog

chicken bones through the fence,

that someone has stolen the lawn mower.

My mother points to an apple and says phone.

The last time I spoke to her, she said I’m not ready.

She said I don’t want to leave, and when I think

of a life without my mother, it is one big, empty room.

My daughters used to play telephone with soup cans,

a long length of string stretched

down the stairs, through the kitchen, over the back of the couch.

Can you hear me? they would yell, tin rims

pressed tight against their ears. Are you there?

She doesn’t remember my phone number anymore,

and when I call her, I want to ask the woman who answers,

Can you put my mom on please?

Her voice always sounds so far away.

The string between us stretched close to snapping.

Put the phone closer to your mouth, Mom, I’ll say.

Hello? she’ll say. Who is this? Are you there?

Are you there?

Haász János: Kopott idő

színes ruhákat
aggatok a múltra
a kopott időt
keretbe helyezem
megszáradt képen
arcok elkenődve
elpattant hangok
egy törött lemezen

falon trófeák
fényes baklövések
üres asztalon
halott vadak hada
sűrű szószokat
csorgatok a mára
közös tálunkból
már nem szedek soha

Richard Jones: White Towels

I have been studying the difference
between solitude and loneliness,
telling the story of my life
to the clean white towels taken warm from the dryer.
I carry them through the house
as though they were my children
asleep in my arms.

Balogh Ádám: Füttyszóra

A csicsergés volt az egyik, ami miatt apám beleszeretett
a kis hegyi faluba, mert Isten itt a vonatkürtből
átköltözött az énekesmadarak torkába, akik mintha a szomszéd
szilvafájáról adták volna a szájába, hogy fiam,
olyan hosszú már a séród, tojást lehetne benne költeni,
anyám kezébe meg a hajnyírót, melynek mentén szállt
a hajam a szomszéd kertjébe, a kismadár pedig csak addig
hallgatott el, míg összegyűjtötte a hajszálakat a fűből.

A szomszéd szilvafáján vörösbegy énekel most is,
megköszönöm anyámnak a frizurát, majd óvatosan
igazítok a nejlonzacskó száján, ki ne fújja a szél a nyírás közben
összegyűjtött hajszálakat, fészket formázok a kis halomból,
majd a veranda oszlopai mögé bújva várom,
mikor rakja le tojását a vörösbegy, hogy az Isten végre
átköltözzön az apám után maradt csendből
egy énekesmadár torkába.

Turczi István: Barátság

Félek.
Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák,
szűkösen vagyunk.
Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle
szerzet lehetek én?
Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó
szemek és hogyhogy nem zöld a hajam?
Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak,
belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak.
Ágyamtól görcs állt derekukba, és
a postás motorja halálra ijesztette őket.
Azért Mozartot megszerették. Hazajövet
vidám fuvolaszó fogadott minden délután.
Rügyfakadásig megbarátkoztunk.
Ma reggel megjelent a favágó,
és köszönés helyett kivágott
múltamból egy kedves darabot.
A fák összeborultak.

Vlagyimir Szemjonovics Viszockij: Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára

Medrébe visszatérült csendesen,

A vízözön habjaiból kiszállva

A partra léphetett a szerelem,

S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal

A szél a bűnös kontinenseken.

S akadnak még oly furcsa figurák,

Akik magukba szívják e csudát,

S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,

S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-

Veszik szabálytalan, vad ritmusát

Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,

Úgy sodorják áradó folyók,

Mielőtt kimondod: „szeretek”,

Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat

Örökkön – ez az ország végtelen.

S a próbák napról napra szigorodnak,

Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

Elválás, búcsú – akit erre fognak,

Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,

Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;

Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad

A szál, mely ezt az eszelős hadat

Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat

Részegíti, újra él a holt,

Mert nem lélegezhet, élhet az,

Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,

Nem húzza ki, nem éri el szavad,

A mendemonda bármit is locsoghat,

De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,

Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan

Eggyévált lelkük is virágosan,

Lélegzetük is összeforrt örökre,

Egy ingó híd alattuk, sóhaja

Ajkuknak egy, nem válik szét soha,

Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,

S hallom alva, hallom éberen:

“Lélegzem, mert élek – szeretek,

A szerelem ad csak életet.”

Brenda Shaughnessy: I Have a Time Machine

But unfortunately it can only travel into the future
at a rate of one second per second,

which seems slow to the physicists and to the grant
committees and even to me.

But I manage to get there, time after time, to the next
moment and to the next.

Thing is, I can’t turn it off. I keep zipping ahead—
well, not zipping—And if I try

to get out of this time machine, open the latch,
I’ll fall into space, unconscious,

then desiccated! And I’m pretty sure I’m afraid of that.
So I stay inside.

There’s a window, though. It shows the past.
It’s like a television or fish tank

but it’s never live, it’s always over. The fish swim
in backward circles.

Sometimes it’s like a rearview mirror, another chance
to see what I’m leaving behind,

and sometimes like blackout, all that time
wasted sleeping.

Myself age eight, whole head burnt with embarrassment
at having lost a library book.

Myself lurking in a candled corner expecting
to be found charming.

Me holding a rose though I want to put it down
so I can smoke.

Me exploding at my mother who explodes at me
because the explosion

of some dark star all the way back struck hard
at mother’s mother’s mother.

I turn away from the window, anticipating a blow.
I thought I’d find myself

an old woman by now, travelling so light in time.
But I haven’t gotten far at all.

Strange not to be able to pick up the pace as I’d like;
the past is so horribly fast.

Szabó T. Anna: Karácsony hava

Ezerkilencszáznyolcvanhat, Kolozsvár.
Csikorgó télben lefele botorkál
a fűtetlen, a sötét lépcsőházban
hetvennyolc éves nagyanyám.
Tél tél után telt velem hóban-lázban:
ő ezt az elszántságot hagyta rám.

Négy emelet, a nehéz elemlámpa
húzza a karját, „elvették a villanyt”,
de ő felkészült erre is, csak lépked
a jeges utcán, hátra sose pillant,
hótorlaszok közt szólítja parancsa,
amit nem lehet nem hallania.
Ismeri célját: megint hazatart,
nem eshet el, mert védi új bakancsa,
külföldről küldte emigrált fia,
jó vastag bőr és recés gumitalp.

Ez adja vissza méltóságát végre,
a biztos léptek szilaj örömét,
és nem gondol a végső vereségre,
hogy be ne nyelje végleg a sötét,
megy nagymama a nagy nehéz bakancsban,
és nem fog rajta sem félsz, sem idő,
ez segít élni, túlélni, bokáját
ez fogja, ez a tavalyi karácsonyt
idéző, becses, beszerezhetetlen,
okos ajándék: a téli cipő.

A rendszer foglya így jár szabadon,
határok közé beszorított sorsát
így tágítja ki félvárosnyira,
mert tudja, hogy túl a határokon
rá gondol most is, rá vár a fia.
Egy üveg mézet végig így cipelhet,
így vihet át az éhes unokáknak
ünnep előtt a jeges utakon,
így menetel át, háborúk neveltje,
a hallgatásba fulladt városon.

Megy nagymama, átvág a hóesésen,
amíg talál egy kínlódó trolit,
masírozik a katonabakancsban,
mert ki menni tud, az gondoskodik.

Az elsötétült házsorok között
a nagy hidegben végül hazaért,
egy élethossznyi házasság után
rohant férjéhez, mélyen tudta, mért.
Én azóta is ott megyek vele,
a vacsorához leülök velük,
és hallgatom halk, féltő szavait:
sejthette már: ez utolsó telük.

Megy nagymama, a nemsokára özvegy,
megy-megy a hóban és Párizsra gondol,
tél van ott is, de minden csupa fény,
csupa reményből van és izgalomból,
csupa ünnepből egész Európa,
csak ez a kelet sáros és sötét –
és nem jutott el fényes városokba,
szűk térben élte egész életét,

de pár év múlva a halálos ágyán
még mindig három nyelven olvasott,
és most is átnéz álmaimban hozzám,
és mézet hoz, hogy lássa: jól vagyok.

Mark Hartley: Be Still

while you worry about what each note means,
the band plays on.
you are running from a dog
who only chases because you run.
turn and face him.
though you hear the buzzing of the bee grow louder
be still.
do not fear a sting you have never felt,
you just might be a flower.
do not worry
about things falling into place.
where they fall
is the place

Hodossy Gyula: Mint még soha

Kiment a ház elé,
úgy, mint még soha.
Derékra tett kézzel, bátran,
mintha felkiátott volna: ide lőjetek!
Állt csendben, merev arccal nézett maga elé.
Reggel volt, fújt a szél, nap sehol,
a macskák eltűntek, a szemetesek már elmentek.
Ott állt egyedül, sehol egy figyelő szempár, pedig most úgy jött ki,
mint még soha.
Miután méltóságteljesen körül tekintett, közölni szeretett volna valamit, de a visító világ sehol, mint a köd szertefoszlott, gondolta,
de arra a következtetésre jutott, csupán elmenekült,
fél a véleménytől, fél az érvektől,
a madár énekétől, a szél zúgásától,
a vihar morajlásától, s mindentől,
ami a természetből ered, ami a rosszal perel, ami nem fél,
így aztán visszament a házba,
mint még soha.
Másnap reggel vidáman kelt. Nem ment ki a ház elé, mint még soha.
A résnyire nyitott ablakon át enyhén ismét behallatszott egyesek nyüszítése, a krákogás, a kétségbeesett óbégatás, de már nem zavarta.
Dzsesszzenét hallgatott és Rilkét olvasott!

Alexander Sergeyevich Pushkin: Téli reggel

Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

--fordította: Lányi Sarolta

Caitlyn Siehl: three questions

My mother tells me
that when I meet someone I like,
I have to ask them three questions:

1. what are you afraid of?
2. do you like dogs?
3. what do you do when it rains?

of those three, she says the first one is the most important.
“They gotta be scared of something, baby. Everybody is. If they aren’t afraid of anything, then they don’t believe in anything, either.”

I met you on a Sunday, right
after church.
one look and my heart fell into
my stomach like a trap door.

on our second date,
I asked you what you were afraid of.
“spiders, mostly. being alone. little children, like, the ones who just learned how to push a kid over on the playground. oh and space. holy shit, space.”
I asked you if you liked dogs.
“I have three.”
I asked you what you do when it rains.
“sleep, mostly. sometimes I sit at the window and watch the rain droplets race. I make a shelter out of plastic in my backyard for all the stray animals; leave them food and a place to sleep.”

he smiled like he knew.
like his mom told him the same
thing.
“how about you?”

me?
I’m scared of everything.
of the hole in the o-zone layer,
of the lady next door who never
smiles at her dog,
and especially of all the secrets
the government must be breaking
it’s back trying to keep from us.
I love dogs so much, you have no idea.
I sleep when it rains.
I want to tell everyone I love them.
I want to find every stray animal and bring them home.
I want to wake up in your hair
and make you shitty coffee
and kiss your neck
and draw silly stick figures of us.
I never want to ask anyone else
these questions
ever again.

Douglas Goetsch: Swimming to New Zealand

Once or twice in life you find a woman
you’d swim the ocean for. What are you doing?
friends will ask, as you perfect your stroke,
meantime pitying everyone outside of love.
Your only obstacle, the blue Pacific-
where your sun sinks, she’s dressing in the morning,
and when the dawn comes reaching back around,
turning up the volume in your city,
she’s drawing blinds, removing her make-up.
If you were Gatsby you would build a mansion
in some cove off the Tasmanian sea
and throw parties to lure her in. You’re not
of course-though nothing’s impossible,
except life without her, and so you swim.

Faludy György: Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincseimnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
s hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.

Joyce GQ Block: Something else

There’s a hole in the dark,
A pinhole pricked by a safety pin.
I saw me do it.
I stood on my tip toes,
Put my finger on the back of the pin
And pushed hard.
It pierced the first layer of blackness.
I saw a ray of light.
You think you’re finished, but there’s always something else.

It doesn’t even matter how I get through,
It only matters that I do.

Nádasdy Ádám: A reggeli

A reggeli a legnagyobb különbség:
ott dől el, hányat fogunk reggelizni,
s hogy fogunk-e. Mert reggel nehezebb
a kompromisszum: céltudatosan
alkalmazkodni este még lehet,
reggel soha. Többféle müzli van,
de van szalonna is, sőt melegétel,
fényévnyi távolság van reggeli
és reggeli közt, csípős paprika,
vagy mézes-vajas kifli, ezeken
átvergődni szinte reménytelen.
És még a mennyiség meg az idő:
ülve gatyában (sőt megztelenül),
vagy cipőhúzás közben beszaladni
egy falatért és bevinni a kávét
vécébe, fürdőbe, tükör elé.
Ezeken csak a szerelem segít.

Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között –
lámpa van a szíved közepében.