Závada Péter: Szinopszis

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!

Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?

Ollie Schminkey: The first birthday he is not alive

we all order his favorite drink.

we forget the hole he punched in the door. 

the hole he shot through the dog. 

he was so good at making holes, except when it came time 

to dig one for his body. 

there could be bones mixed in with our flour, 

and we would never even know. 

we could be eating cookies, and he could be 

dead inside our mouths. 

it feels stupid to be sad when he was mean for so long. 

he only got nice when he was dying, and 

i don't know if that counts as becoming a better person. 

sometimes, i imagine him watching over me, and i hide

Kántor Péter: Este van

A Dunán gyertyasor vonul; valahol

kis kolompot utánoz egy kalapács,
horgonyt vet a szobában a homály,
szögre akasztott kulcs hadonász.

Derékig süpped öblös fotelokban,
s megül a sötét, szétterpeszkedik,
titkos üzenettel utazó finom
fekete árnyék settenkedik.

Kassák Lajos: Négy sorok

Te vagy az, aki után lámpással futottam,

Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

Natalie Shapero: Not Horses

What I adore is not horses, with their modern
domestic life span of 25 years. What I adore
is a bug that lives only one day, especially if
it’s a terrible day, a day of train derailment or
chemical lake or cop admits to cover-up, a day
when no one thinks of anything else, least of all
that bug. I know how it feels, born as I’ve been
into these rotting times, as into sin. Everybody’s
busy, so distraught they forget to kill me,
and even that won’t keep me alive. I share
my home not with horses, but with a little dog
who sees poorly at dusk and menaces stumps,
makes her muscle known to every statue.
I wish she could have a single day of   language,
so that I might reassure her don’t be afraid —
our whole world is dead and so can do you no harm.

Brian Bilston: The Incidence of Oxymorons

Alone together at last,
I told her how I thought that –
in my unbiased opinion –
the incidence of oxymorons
in the English language

had been growing smaller.

That’s old news, she said,
claiming it had been the case
for almost exactly ten years.
Strongly-held convictions
were thrown across the room.
Things got pretty ugly.

But this felt strangely normal;
ours was a bittersweet relationship,
a tragi-comic civil war
of violent agreements
and deafening silences,
going nowhere.

Brian Bilston: Kindness

To recap what we now know: it did not begin
in a laboratory in Wuhan, nor with a pangolin or bat,
but it already lay dormant within us, like a seed
waiting for the right conditions to thrive;

the symptoms of kindness are many and various,
and may include some or all of the following:
tear drops, sudden laughter, a feeling of warmth,
and a peculiar uplifting of the heart;

it leaves its traces everywhere: from boxes
left on doorsteps to conversations over fences;
it can be transmitted over vast distances,
through a phone call, or from a smile across a street,

or a certain softness of tone spoken beside
a hospital bed; it affects young and old equally;
there is no race or gender immune from it;
it has the power to topple corrupt governments;

if one person were to pass it onto just three others
and they, in turn, were to pass it on to three more,
in no time at all, the world would be full of it,
and where, might we ask ourselves, would we be then.

Brian Bilston: A Talking-To from the Taxman about Poetry

Following a mix-up involving my tax return
and the National Poetry Competition, I sent
a twelve-stanza poem exploring themes of Englishness,
class and masculinity to HM Revenue & Customs.

Two months later, I received a letter.
I had made some basic miscalculations
with my dactylic hexameter, HMRC claimed,
failing to declare all my trochees.

There were also question marks surrounding
some of the imagery I had submitted,
and a request to see the original workings
upon which my metaphors were based.

What’s more, the letter added, my poem
needed to generate more of an emotional response
from the self-assessment team if I was
to claim tax relief on my pension contributions.

As a result of these errors, HMRC had enclosed
a statement indicating that I owed £5,000,
a sum I was able to pay off quickly, having recently
won the National Poetry Competition

for my entry entitled ‘Tax Return 2022’,
and which the Poetry Society described
as “stunningly original, pushing the boundaries
of what poetry is and what poetry might be”.

Kántor Péter: Ahogy zuhog

Ezek a 2010-es évek, hát igen,
alakulhattak volna szebben is!
Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint,
a lehetőségeinket, helyünket a világban?
Hogy itt mi megy! - a nagymamát idézem,
zuhogott az eső, kora ősz lehetett,
az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog,
valamikor a kilencszázötvenes évek végén.
Mögötte karnyújtásra egy világháború,
meg egy levert felkelés, egy forradalom.
Vaksin bámult előre, az esőbe,
amelyben ott rejtőzött mégis valahol
a láthatatlan, ronggyá ázott reménység,
hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni.
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
nekem legalábbis nagyon sok időm volt,
tíz vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon,
és pontosan az iskola előtt tesz le.
És mialatt vártunk, elszántan, reménykede,
mindenki rohant a dolga után, én is,
annyi házifeladatom volt, alig győztem
ébren álmodozni és latolgatni hosszan,
mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb.
Aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor
a puha diktatúrából, amely ahogy puhult,
úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp,
átléptünk - mint egy árkon? küszöbön? rozsdás,
lyukas drótkerítésen? - a demokráciába.
Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse?
Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse,
ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége,
ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás,
és úgy végződött, mint egy abszurd dráma,
benne halottaskocsit éljenző boldog násznép.
Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög.
Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje,
az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje,
ami utóbb még megismétlődött párszor.
Láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst,
mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák,
és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét,
az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már,
talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek,
a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése,
az se lehetett cuki, ez se volt az.
Akkor az ég alja véres, most csak sáros,
de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni,
nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa!
És csak várunk elszántan, várunk egyre,
mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok,
ott lent a pokrócokba bugyolált szakállas alvó babák,
a fal mellett a két népdalokat harsolgó koldus,
a lépcsőnél a vénséges vén cigány hegedűs,
meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva.
És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz,
és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország!
Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb,
csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal,
hogy így mamelukok, meg úgy mamelukok,
tudod te, milyen a gazdátlan eb sorsa!
Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok.
Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk.
Ha vártunk valamit, és hogy ne vártunk volna,
nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz,
hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér,
eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca.
Egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla?
Egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából,
nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki,
akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon,
most meg szobrot állítanának Hóman Bálintnak,
a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának,
és a Köztársaság tér új neve II. János Pál pápa!
Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint
a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos,
az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve,
és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban,
bár politikájának megítélése némileg vitatott még,
utcanévként megfontolásra alkalmas lehet.
Itt tartunk ma, 2015-ben.
És ez egy ilyen vers, tetszik vagy sem,
ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon,
az egész elhazudott, megtagadott múltról,
benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról,
és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el,
amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk,
messzi földről, hosszú vándorlás után,
pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra
ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül.
De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni!
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
és csilingelve és csörömpölve
pontosan az iskola előtt tett le.

Mezey Katalin: Járnak köztünk

Szőcs Géza emlékére

Járnak köztünk álruhás királyok,
úsznak köztünk olvadó jéghegyek.
Lábnyomukat utóbb megtaláljuk,
és összegyűjtjük a meséiket.

Nem hiszem, hogy könnyű géz az álom,
és begyógyítja a nehéz sebet.
A gondolat csupán egy villanás,
ha elillan, a nyomát ütheted.

Ha szellemképes szavakat találsz,
vajon az adásban van-e hiba,
vagy a szellem csak így jár mifelénk,
készülékünk másként nem veszi be?

A megfejtés papíron egyszerű,
köznapi ésszel is megértheted.
Járnak erre álruhás királyok,
úsznak erre olvadó jéghegyek.

Kuan Tao-sheng: Married Love

You and I
Have so much love,
That it
Burns like a fire,
In which we bake a lump of clay
Molded into a figure of you
And a figure of me.
Then we take both of them,
And break them into pieces,
And mix the pieces with water,
And mold again a figure of you,
And a figure of me.
I am in your clay.
You are in my clay.
In life we share a single quilt.
In death we will share one coffin.

Wendy Cope: Differences of Opinion

He tells her that the earth is flat -
He knows the facts, and that is that.
In altercations fierce and long
She tries her best to prove him wrong.
But he has learned to argue well.
He calls her arguments unsound
And often asks her not to yell.
She cannot win. He stands his ground.

The planet goes on being round.

Baranyi Ferenc: Remény

Mert éltem én oly korban is e földön,

mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenkezve leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szívekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.

S emberré válni újra kedvük támad.

Yrsa Daley-Ward: panacea

You told me I seemed haunted.
It was three a.m. and you could still smell
the storm clouds under my skin.
You can't quell depression by making
love.
But we tried.
But we tried,
oh, we did.

Haász János: Egy nagy boldog család

Ma az óvodában farsang volt,
Azt mondták,
mindenki annak öltözik,
aminek akar.
De én aztán mégsem lehettem
egy nagy boldog család,
ami lenni szerettem volna.

Mesterházi Mónika: Szabad vagy

Honnan jársz vissza, lélek, akár egy este is,
hogy riadtan keresed a helyed, falak
és ágy, ablak és mennyezet kialakult
rendjében ismeretlenül. Ha felvered is,
mit mondasz a tudatnak, éjszaka,
a fáradt testet nem hagyod aludni -
ha nem jó itt neked, örök csavargó,
adj értelmesebb jeleket, hiszen te vagy
egyedül szabad, szólj közbe, múlik rajtad is.

Billy Collins: The Genius

is standing at a stove in a bathrobe
stirring a pot of soup with a long wooden spoon.

Earlier this afternoon
he was busy in the margins of a heavy book

and tonight he will take a walk
in the garden of calculus,

but now there is only the vegetable soup,
the circling of the spoon,

the easy rotation of the wrist,
and the aroma of onion and rosemary

the kind of moment when a brainstorm
is very likely to roll in.

Not when you are concentrating
under a lamp in your study

but when you are up in the woods
lifting a stone onto a wall,

or washing a glass in the sink
you look up and see a cloud in the window

and then there is only you,
the wet glass, and that cloud

which is slowly taking the shape
of an astonishing idea.

Mary Karr: A Blessing from My Sixteen Years’ Son

I have this son who assembled inside me
during Hurricane Gloria. In a flash, he appeared,
in a tiny blaze. Outside, pines toppled.


Phone lines snapped and hissed like cobras.
Inside, he was a raw pearl: microscopic, luminous.
Look at the muscled obelisk of him now


pawing through the icebox for more grapes.
Sixteen years and not a bone broken,
not a single stitch. By his age,


I was marked more ways, and small.
He’s a slouching six foot three,
with implausible blue eyes, which settle


on the pages of Emerson’s “Self-Reliance”
with profound belligerence.
A girl with a naval ring


could make his cell phone go buzz
or an Afro'ed boy leaning on a mop at Taco Bell–
creatures strange as dragons or eels.


Balanced on a kitchen stool, each gives counsel
arcane as any oracle’s. Rodney claims school
is harshing my mellow. Case longs to date


a tattooed girl, because he wants a woman
willing to do stuff she’ll regret.
They’ve come to lead my son


into his broadening spiral.
Someday soon, the tether
will snap. I birthed my own mom


into oblivion. The night my son smashed
the car fender, then rode home
in the rain-streaked cop car, he asked, Did you


and Dad screw up much?
He’d let me tuck him in,
my grandmother’s wedding quilt


from 1912 drawn to his goateed chin. Don’t
blame us, I said. You’re your own
idiot now. At which he grinned.


The cop said the girl in the crimped Chevy
took it hard. He’d found my son
awkwardly holding her in the canted headlights,


where he’d draped his own coat
over her shaking shoulders. My fault,
he’d confessed right off.


Nice kid, said the cop.

Mesterházi Mónika: Mikor azt hittem

Ha olyan volna a szeretet, mint az influenza,
hogy az utolsó nincstelennek is adhatnék belőle,
és mégis ugyanannyi maradna: nem volna elég
közöny a világban, hogy működni tudjon.
Kicsit olyan. De az influenza önzetlenebb,
nem vár viszonzást, nem zsarol, nem él
vissza (az egyiknek kevés, ami a másiknak
régóta sok), igaz, hogy a legtöbbször
elmúlik, és közben több a szenvedés, mint utána.
Az influenza csak abban olyan, mint a szeretet,
hogy arra ragasztom, sajnos, akit szeretek.

David Levithan: brash, adj.

"I want you to spend the night," you said. And it was definitely your phrasing that ensured it. If you had said, "Let's have sex," or "Let's go to my place," or even "I really want you," I'm not sure we would have gone quite as far as we did. But I loved the notion that the night was mine to spend, and I immediately decided to spend it on you.

Bornai Tibor: Én nagyon szeretnék

Én nagyon szeretnék egy rendes hazát,
egy kedveset, egy szerethetőt és lazát.
Ahol nem lophatják el senki álmait,
és ne nevessetek, nem vagyok ál-naiv,
de itt hevítik a rosszat és jegelik a jót,
soha nem késsük le a süllyedő hajót.
És semmibe veszik a gyengék igazát.
De ki akarja folyton szégyellni magát?
Én szeretnék végre egy rendes hazát.

John Keats: Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.


A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.


Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.


S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

--Fordította Vas István fordítása

Kate Baer: And Yet

there comes a time when you stop hoping for
One American Hero
and realize there is only you-
picking trash from the neighbor's yard,
hauling jars to the recycle bin,
calling your great-aunt Susan even though
she is not just your aunt Susan and
this is not just your godforsaken earth.

It is depressing to know a war is coming.
Worse to know the war will always be in you.

Little cauldron, little tender loon.
Take comfort in your bold heart
where hope and fear are mingling.

W. S. Merwin: Wish

Please one more
kiss in the kitchen
before we turn the lights off

Petri György: Amíg lehet

Ahogyan megyünk összebújva az

Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,

de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,

egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

Rita Dove: Golden Oldie

I made it home early, only to get
stalled in the driveway – swaying
at the wheel like a blind pianist caught in a tune
meant for more than two hands playing.
The words were easy, crooned
by a young girl dying to feel alive, to discover
a pain majestic enough
to live by. I turned the air conditioning off,
leaned back to float on a film of sweat,
and listened to her sentiment:
Baby, where did our love go? – a lament
I greedily took in
without a clue who my lover
might be, or where to start looking.

Köves István: A szerelem feketepiacán

Sültgesztenye és pörköltmandula.

Én emezt fanyar odaadásáért,
vaníliazamatáért, te azt
melengeted markodba szorítva,
míg ballagunk a körúton,
szerelemből beletörődésbe,
s némán vágyakozunk egy harapásra
egymás tenyeréről.