Ezek a 2010-es évek, hát igen,
alakulhattak volna szebben is!
Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint,
a lehetőségeinket, helyünket a világban?
Hogy itt mi megy! - a nagymamát idézem,
zuhogott az eső, kora ősz lehetett,
az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog,
valamikor a kilencszázötvenes évek végén.
Mögötte karnyújtásra egy világháború,
meg egy levert felkelés, egy forradalom.
Vaksin bámult előre, az esőbe,
amelyben ott rejtőzött mégis valahol
a láthatatlan, ronggyá ázott reménység,
hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni.
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
nekem legalábbis nagyon sok időm volt,
tíz vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon,
és pontosan az iskola előtt tesz le.
És mialatt vártunk, elszántan, reménykede,
mindenki rohant a dolga után, én is,
annyi házifeladatom volt, alig győztem
ébren álmodozni és latolgatni hosszan,
mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb.
Aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor
a puha diktatúrából, amely ahogy puhult,
úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp,
átléptünk - mint egy árkon? küszöbön? rozsdás,
lyukas drótkerítésen? - a demokráciába.
Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse?
Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse,
ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége,
ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás,
és úgy végződött, mint egy abszurd dráma,
benne halottaskocsit éljenző boldog násznép.
Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög.
Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje,
az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje,
ami utóbb még megismétlődött párszor.
Láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst,
mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák,
és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét,
az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már,
talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek,
a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése,
az se lehetett cuki, ez se volt az.
Akkor az ég alja véres, most csak sáros,
de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni,
nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa!
És csak várunk elszántan, várunk egyre,
mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok,
ott lent a pokrócokba bugyolált szakállas alvó babák,
a fal mellett a két népdalokat harsolgó koldus,
a lépcsőnél a vénséges vén cigány hegedűs,
meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva.
És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz,
és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország!
Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb,
csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal,
hogy így mamelukok, meg úgy mamelukok,
tudod te, milyen a gazdátlan eb sorsa!
Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok.
Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk.
Ha vártunk valamit, és hogy ne vártunk volna,
nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz,
hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér,
eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca.
Egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla?
Egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából,
nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki,
akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon,
most meg szobrot állítanának Hóman Bálintnak,
a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának,
és a Köztársaság tér új neve II. János Pál pápa!
Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint
a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos,
az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve,
és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban,
bár politikájának megítélése némileg vitatott még,
utcanévként megfontolásra alkalmas lehet.
Itt tartunk ma, 2015-ben.
És ez egy ilyen vers, tetszik vagy sem,
ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon,
az egész elhazudott, megtagadott múltról,
benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról,
és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el,
amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk,
messzi földről, hosszú vándorlás után,
pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra
ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül.
De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni!
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
és csilingelve és csörömpölve
pontosan az iskola előtt tett le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése