Elindult felém, és én tudtam,
hogy ez mit jelent.
Hallevest akartam főzni,
de gyorsan kikapcsoltam a tűzhelyet,
nehogy megégessem magam,
ha elesek.
És közben kiabált,
hogy már megint mindenkivel szóba álltam,
a mosolyom illetlen,
mint egy nyitva hagyott slicc,
és ő hiába forgatja egyfolytában a kereplőt,
nem tudja távol tartani a terméstől az angyalokat,
túl jó vagyok mindenkihez,
így neki semmi sem marad.
Nagyon pici volt a konyhánk,
mint minden túl korán kimondott vallomás,
ketten már alig tudtunk benne megmozdulni.
Ő csak közeledett, én meg felkaptam egy kést,
apróra kellett vágnom a zöldségeket,
hogy jók átfőjenek, mert rossz volt a foga,
beletörhetett volna azokba a kemény szavakba,
amiket a fejemhez vágott,
ha nem ízlett neki az ebéd.
És akkor belerohant.
Az orvos szerint szúrtam,
de én nem emlékszem.
Csak álltam ott késsel a kezemben,
és arra gondoltam,
hogy a piacon is megmondták,
ez a kés nem darabolásra való,
ki fog csorbulni,
ahogy próbálom elvágni a gyökereimet,
és nem lesz pénzem, hogy újat vegyek,
és nem lesz mivel felaprítanom mindazt,
amit a gyerekek miatt le kell nyelnem,
és akkor hogy fogják mindezt elviselni.
Kihívtam a mentőt,
mert tántorogni kezdett,
nagyra nyílt a szeme,
mintha most először látta volna meg
a körülötte lévő embereket,
mintha most kezdte volna megtölteni a külvilág,
ahogy a víz a léket kapott hajót,
amitől szépen lassan oldalra dől.
Alig vérzett,
először azt hittem, csak egy karcolás,
arra gondoltam,
még jó, hogy vettem citromot a halhoz,
azzal majd gyorsan kiszedem a szőnyegből,
különben lesz rá oka, hogy.
Közben berohantak a kertből a gyerekek,
azt mondták, megijedtek attól, hogy kiabáltam,
már azt hitték, én haltam meg.
És most már nem tudok beszélni,
mintha nyers zöldségdarabokkal tömtem volna ki a szám,
képtelenség megrágni őket,
mert nincsenek elég apróra vágva,
és nem főttek meg rendesen.
Sokan együtt éreznek velem,
de én titokban attól félek, hogy felmentenek,
és azt mondják, íme, a szabadság.
Elmehetek,
de meg kell tanulnom újra járni,
és hiába kapaszkodom,
megbillen a közös otthonunkban a szék
és eltörik a bot,
szétmállik a lábam alatt a talaj,
minden puhának és gyengének bizonyul,
mert most, hogy nincs itt,
egyre képlékenyebb körülöttem világ,
már nem tudom, hol vannak a falak,
úgy érzem magam,
mint a zacskóban szállított halak,
és nem tudom mindezt megbeszélni senkivel,
csak magamat vádolom,
és csupa jó dolgokat álmodok vele,
olyanokat, amik sosem történtek meg,
például, hogy megsimogatja a karom, és azt mondja,
soha nem evett még ilyen finomat, a világ összes íze,
egy egész Atlantisz süllyedt el az én hallevesemben,
és tovább kanalazza az elmerült civilizációt,
a sövénnyel határolt kertet, fehérre meszelt házat,
a boldognak indult életünk.
