Wislawa Szymborska: Szókincs

„La Pologne? La Pologne? Ott rettentő hideg van, nem?” – kérdezte a hölgy megkönnyebbülten sóhajtva. Annyi ország tűnt fel a térképen újabban, a legbiztosabb tán az éghajlatról beszélni.

„Asszonyom” – válaszolnám szívem szerint – „népem költői kesztyűben alkotnak. Nem állítom persze, hogy örökké viselik; leveszik, ha kellően melegen süt a hold. Rozmárpásztoraink egyszerű életét rekedten rivalló strófákban dicsőítik – csak ez fojtja el a szélviharok állandó robaját. Klasszicistáink tintába mártott jégcsapokkal vésik ódáikat a letaposott hótorlaszokba. A többiek, a Dekadensek könnyek helyett hópelyhekkel siratják sorsukat. A vízbefúlásra vágyónak fejszével kell áttörnie a jégpáncélt. Asszonyom, drága asszonyom.”

Ezt szeretném mondani. De elfelejtettem, hogy van a rozmár franciául. És a jégcsapban meg a fejszében sem vagyok teljesen biztos.

„La Pologne? La Pologne? Ott rettentő hideg van, nem?”
„Pas du tout” – válaszolom jegesen.