Bennem áttetsző, hűvös őszi nap van.
Szomorú, ám nem vigasztalhatatlan
- alázattal teli és jó vagyok.
S ha néha a lázadás elragad,
hát háborgok, de csak amúgy, csapongva,
s egy igénytelen szó fülembe mondja:
a lázongás - nem a legfontosabb.
Fontosabb, hogy a harc és a döbbenet
világát s önmagad lásd őszi fényben
- csupaszra vetkezetten - ahogy éppen
vele állsz szemben, s a világ veled.
Az eszmélés a csöndnek gyermeke.
Nem baj, ha folyvást nem kísér nagy zaj.
Hittel, hogy új lomb zöldül tavasszal,
énünk, mi zaj volt, vesse le.
Érzem, hogy valami történt velem,
és nincs más vágyam, csak a csend és a béke,
amelyben halkan levél hull levélre,
hogy abból is mind új humusz legyen.
Ha lombodat időben eldobod,
mindent meglátsz egy bizonyos magasból,
s az ősz higgadt ujját is érzed akkor,
amint végigsimítja homlokod.
(Lothár László fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése