Simonyi Imre: Tizenkét vallomás utószóval

1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
- Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet  versek nélkül is élni.
S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.
(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?
Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.
Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.
S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?
Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.
S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.
…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.