Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, többé
nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év előtti
gerincinjekció -, most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Erről az egészről. Például arról
a versről, a legelsőről, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak -, a többi, valószínű, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint, emlékszem,
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt,
hogy nem írni kellett volna erről, mert
- most úgy látom - az idő elmesélhetetlen.
Őszintébb lett volna megformázni valamiből,
őszintébb lenne most is, mondjuk tényleg
porcelánból. Lehetnénk az a csorba bögre,
odavágott hamutartó. Mennyit bántottalak.
Egy vascsővel szétvert mosdó, csempe,
vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. Pásztorlányka,
pásztorfiúcska vízparton. Megkopott aranyozás,
egy emlék semmiről, érzelgés tárgya, dísz,
leendő hulladék. A talpán pedig,
mert megfordíthatnád, ha még érdekelne, ennyi:
Csak törni tudok, szökni nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése