Ted Kooser: At the Cancer Clinic

She is being helped toward the open door
that leads to the examining rooms
by two young women I take to be her sisters.
Each bends to the weight of an arm
and steps with the straight, tough bearing
of courage. At what must seem to be
a great distance, a nurse holds the door,
smiling and calling encouragement.
How patient she is in the crisp white sails
of her clothes. The sick woman
peers from under her funny knit cap
to watch each foot swing scuffing forward
and take its turn under her weight.
There is no restlessness or impatience
or anger anywhere in sight. Grace
fills the clean mold of this moment
and all the shuffling magazines grow still.

Tóth Krisztina: Zápor

Gyerekkoromban
aszfaltkrétával írtam az útra.
Azt hittem, látni lehet majd
az űrből is azt a mondatot.
Aztán néztük a tizedikről
az esőt. Nem baj - mondta a Móni,
legközelebb majd odafestjük.
Elfelejtettem, mit akartam
üzenni akkor. Már csak a
zápor szeretnék lenni.
Az a zápor,
abban a régi pillanatban,
ahogy a betonra ér és színesen
visszafröccsen.

Gregory Orr: Has the Moon Been Up There

Has the moon been up there
All these nights
And I never noticed?

A whole week with my nose
To the ground, to the grind.

And the beloved faithfully
Returning each evening
As the moon.

Where have I been?
Who has abandoned whom?

Mark Nepo: The Appointment

What if, on the first sunny day,
on your way to work, a colorful bird
sweeps in front of you down a
street you’ve never heard of.

You might pause and smile,
a sweet beginning to your day.

Or you might step into that street
and realize there are many ways to work.

You might sense the bird knows some-
thing you don’t and wander after.

You might hesitate when the bird
turns down an alley. For now
there is a tension: Is what the
bird knows worth being late?

You might go another block or two,
thinking you can have it both ways.
But soon you arrive at the edge
of all your plans.

The bird circles back for you
and you must decide which
appointment you were
born to keep.

Kürti László: amikor kifulladsz

amikor kifullad a szerelem,
elhibázott reflex levegő után kapkodni.
elég, ha tudod: megint gyáva voltál!
éjjel, ha forgolódsz is,
úgy tűnhet, minden rendezett.
új szokások, régi munka,
szaladhatsz időre, le ne késs magadról.
fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna.
eltelik néhány hónap, egy-két évszak,
megszabadulsz közös mámorotoktól.

végül egy délután odakuporodsz
lecserélt bútoraid közé, hiába.
nem érted, mitől lett egyszerre minden
megmásíthatatlanul érvénytelen.

James Kavanaugh: I Laugh and Cry with the Same Eyes

I laugh and cry with the same eyes,
Love and hate with the same heart.
I feel my rage and my gentleness,
My sanity and suicide.
When I hide my anger, my joy doesn't seem real.
When I hide my fear, my strength is a fraud.
If I only laugh, I leave no place for your pain.
If I only shout, I leave no place for your tenderness.
I want to be all of myself,
So you can be all of yourself,
And together we can be whole.

Rachel Contreni Flynn: The Yellow Bowl

If light pours like water
into the kitchen where I sway
with my tired children,

if the rug beneath us
is woven with tough flowers,
and the yellow bowl on the table

rests with the sweet heft
of fruit, the sun-warmed plums,
if my body curves over the babies,

and if I am singing,
then loneliness has lost its shape,
and this quiet is only quiet.

Gerevich András: Volt szeretők sétája

Félévente elmegyünk sétálni a Tabánba:
a mindennapból ez a nap maradt.
Kocsmázunk, rántott sajtot eszel.

Sorban állunk a patikában egy csomag tapaszért,
feltörte az új cipő a sarkadat. Minden ruhád új:
egyre kevésbé emlékeztetsz magadra.

Most már semmiért nem kapom fel a vizet.
Zsebkendővel letörlünk egy esővizes padot,
keressük a közös témát, aminek talán súlya van.

Te rágyújtasz, én a kutyákat figyelem. Elmeséled,
hogyan vannak, akiket csak miattad ismertem meg,
és nem hagytak se emléket, se hiányt.

Megpróbálom újra kivánni a szád,
és a szemeden látom, hogy átölelnél,
de nem érünk egymáshoz, maradjon emlék

minden összebújás, szeretkezés.
Elmeséled, hogy új barátod van,
vele laksz, fel is hívod mobilon:

hogy tudja, megvagy, és megmutasd
nekem, foglalt vagy, itt a határ.
Az ágyban nagyokat harap, mondod hirtelen.

De nem fáj, nyugtatsz meg. Sőt még jó is.
Én is harapni akarlak, szorítani. Kivánlak.
De az nem mi voltunk, nem közös emlék.

Megvárom veled a Vérmezőn a villamost,
mégsem kívánlak annyira. A szemembe nézel,
de már azon tűnödöm, hová menjek moziba.

Veronica Shoffstall: After a While

After a while you learn
The subtle difference between
Holding a hand and chaining a soul
And you learn that love doesn't mean leaning
And company doesn't always mean security.

And you begin to learn
That kisses aren't contracts
And presents aren't promises
And you begin to accept your defeats
With your head up and your eyes ahead
With the grace of a woman
Not the grief of a child

And you learn
To build all your roads on today
Because tomorrow's ground is
Too uncertain for plans
And futures have a way
Of falling down in mid flight

After a while you learn
That even sunshine burns if you get too much
So you plant your own garden
And decorate your own soul
Instead of waiting
For someone to bring you flowers

And you learn
That you really can endure
That you are really strong
And you really do have worth
And you learn and you learn
With every good bye you learn.

Cyril Wong: Boats

You and your photographs of boats;
that repeated metaphor for departure,

or simply the possibility of a voyage?
What you cannot tell me, you tell me

with a vessel and its single passenger,
eyes fixed on some skylit conclusion.

Set apart and starkly upon a canvas
of tractable waves, brought to still

by the trigger-click of your camera,
like the sound a key makes when it

releases the lock. Your heart became
that lock; these images are how you have

always articulated distance, a withdrawal.
Darling, there are just as many ways

of saying goodbye as there are ways
of letting you go. The boat is narrow

like the width of my heart after
impossible loss, cruel resignation;

this heart you ride in. Love, if this is how
you choose to leave me, let me let you.

Dagmar Nick: Könnyedén

Úgy, ahogy te
egyetlen felpillantással
bevonod a világegyetemet
a kimondatlan szóba,
fénysávokat törsz
a paleolitikus hallgatásba,
ahogy felméred az örökkévalóságot
és egy kaviccsal térsz vissza,
hogy szívem kútjába dobd,
könnyedén
és anélkül hogy tudnád:
földrengést
idézel elő.

--Fordította: Schiff Júlia

Marty McConnell: Frida Kahlo to Marty McConnell

leaving is not enough; you must
stay gone. train your heart
like a dog. change the locks
even on the house he’s never
visited. you lucky, lucky girl.
you have an apartment
just your size. a bathtub
full of tea. a heart the size
of Arizona, but not nearly
so arid. don’t wish away
your cracked past, your
crooked toes, your problems
are papier mache puppets
you made or bought because the vendor
at the market was so compelling you just
had to have them. you had to have him.
and you did. and now you pull down
the bridge between your houses,
you make him call before
he visits, you take a lover
for granted, you take
a lover who looks at you
like maybe you are magic. make
the first bottle you consume
in this place a relic. place it
on whatever altar you fashion
with a knife and five cranberries.
don’t lose too much weight.
stupid girls are always trying
to disappear as revenge. and you
are not stupid. you loved a man
with more hands than a parade
of beggars, and here you stand. heart
like a four-poster bed. heart like a canvas.
heart leaking something so strong
they can smell it in the street.

Billy Collins: Despair

So much gloom and doubt in our poetry -
flowers wilting on the table,
the self regarding itself in a watery mirror.

Dead leaves cover the ground,
the wind moans in the chimney,
and the tendrils of the yew tree inch toward the coffin.

I wonder what the ancient Chinese poets
would make of all this,
these shadows and empty cupboards?

Today, with the sun blazing in the trees,
my thoughts turn to the great
tenth-century celebrators of experience,

Wa-Hoo, whose delight in the smallest things
could hardly be restrained,
and to his joyous counterpart in the western provinces,
Ye-Hah.

Finy Petra: Lakótárs

Közelebb hajolok a tükörhöz
Hogy jobban lássam a bennem élő anyát
Egész jól tartja magát
A mosolya sem halvány és bárgyú
Csak ne lenne ez a rémes rendmániája
Le-föl mászkál bennem
Egy percre sem nyugszik
Minden emléket élére vasal
És az összes gondolatomat
Praktikus kis tárolórekeszekbe suvasztja

Nem beszélve arról hogy mindenbe bele akar szólni
Megmondja mikor írhatok és mit
Mutatja melyik ruhámba bújjak
Ne a dekoltáltat javasolja az túl kihívó egy anyának
És előhúz egy olyan felsőt ami több mint szemérmes
Vagyis annyit láttat a test
Meztelenségéből mint egy szkafander
Nem engedi hogy ott hagyjak bármit is a tányéromon
Pláne nem a gyerekén hisz micsoda pazarlás ételt kidobni
És még abban is ő dönt hogy mikor csókolhatom meg
A saját férjemet
A múltkor is odafurakodott közénk öleléskor
És köpködve azt suttogta a fülembe
Hogy vigyem már fürdetni a gyerekeket
Ráadásul éjszaka sem tudok miatta aludni
A gyerekek pisszenéseit hallgatva azonnal felráz

És nem tágít pedig egyszer jól belerúgtam
És nagyot nyekkenve elterült a földön
Mint egy kicsavart testű esernyő
Amit a vihar érdeklődve felkapott megvizsgált
Majd unottan egy sarokba hajított
A bennem élő anya még a fürdőszobába is utánam jön
Nézi ahogy ülök a vécén sürget
Mert mi lesz addig kint a gyerekekkel
Ha itt húzom az időt
És csak indokokat keresek arra
Hogy egy kicsit egyedül lehessek
Különben sem kell annyit pisilni
És idegesen ránt egyet a vállán
Mintha egy legyet próbálna lerázni onnan

Deborah Landau: To the Couple Lingering on the Doorstep

Quit kissing beneath my window.

The day turns shady
as you lean
feeding, feeding.

Night arrives, red-gold
and windless

and still you persist.

I’ve had enough
slobber and gush.

And let me say this:

the problem with passion
isn’t that it doesn’t last
but that it does,

and you’ll find yourself alone in a room,
blistered and husky-voiced, watching
the side of your building turn to flame.

Beware a woman at a window,
something heavy in her hand.

David Yezzi: Minding Rites

This guy I know, a rabbi, Friday nights,
on his way home before sunset in winter,
always stops at a florist or bodega
and buys a bunch of flowers for his wife.

Every week the same, a ritual,
regardless of her mood that morning, fresh
upsets at work, or snarling on the bridge;
he brings her roses wrapped in cellophane.

But isn’t there a ring of hokiness
in that? Why should a good man have to show
his devotion? Some things go unspoken;
some things get tested on the real world,

and isn’t that the place that matters most?
So when you told me I should bring you flowers,
I joked, “But don’t I show my feelings more
in dog walks, diapers, and rewiring lamps?”

The flowers, I learned later, weren’t for wooing,
not for affection in long marriage, but
for something seeded even deeper down,
through frost heaves, and which might be, roughly, peace.

(It’s funny that I just assumed romance.)
Now there’s no peace with us. I wonder what
they might have meant to you, those simple tokens,
holding in sight what no rite can grow back.

Lorand Gaspar: Matróz vagyok az összes óceánon

életem ura magam vagyok és nem az óceán
sem a vihar
bárkivel álljak is szóba nem engedem
hogy önmagamból kifosszon
nem parancsolhatok az elemeknek
nem cserélhetek hajót
egy kiút marad megtanulok bármely időjáráshoz alkalmazkodva hajózni
vagy épp megállni helyemen ha elpusztulok is
az van mi adatott, mi nekem adatott
közömbös erők forgataga közepette

--Fordította: Lackfi János

Tao Te Ching: 74

If you realize that all things change,
there is nothing you will try to hold on to.
If you aren't afraid of dying,
there is nothing you can't achieve.

Trying to control the future
is like trying to take the master carpenter's place.
When you handle the master carpenter's tools,
chances are that you'll cut yourself.

--translated by Stephen Mitchell

Ian Beckett: Time Travel

I was fifty-three this morning,
But I feel so much older now,
Having lived a lifetime in a day.

It started like a thousand others,
Time suddenly skipped a track,
Everyone I know is dead and gone—
I didn’t even get to say goodbye.
I never knew that time was precious,
This morning was a hundred years ago.

Günter Kunert: Über einige Davongekommene

Als der Mensch
Unter den Trümmern
seines
bombardierten Hauses
hervorgezogen wurde,
schüttelte er sich
und sagte:
Nie wieder.

Jedenfalls nicht gleich.

Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték

Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis nem azonnal.



--fordította: Kalász Márton

Wislawa Szymborska: A statisztikákhoz

Száz ember közül:
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;

mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;

segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;

mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;

irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;

folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;

képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;

magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;

kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,

még körülbelül se;

utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;

csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;

sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;

szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;

halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.

--Fordította: Csordás Gábor

Kate Clanchy: Perhaps Patagonia

I said perhaps Patagonia, and pictured
a peninsula, wide enough
for a couple of ladderback chairs
to wobble on at high tide. I thought

of us in breathless cold, facing
a horizon round as a coin, looped
in a cat’s cradle strung by gulls
from sea to sun. I planned to wait

till the waves had bored themselves
to sleep, till the last clinging barnacles,
growing worried in the hush,
had paddled off in tiny coracles, till

those restless birds, your actor’s hands,
had dropped slack into your lap,
until you’d turned, at last, to me.
When I spoke of Patagonia, I meant

skies all empty aching blue. I meant
years. I meant all of them with you.

Christina Davis: Advertisement for the Mountain

There are two versions of every life.

In the first one, you get a mother, a father,
your very own room.

You learn to walk, which is only done by walking.
You learn the past tense of have, which is hunger.

You learn to ask almost anything
is to ask it to be over,
as when the lover asks the other

“Are you sleeping? Are you beginning
to go away?”

(And whether or not you learn it, life does not penetrate
more than five miles above the earth
or reach more than three miles beneath the sea.

Life is eight miles long.

You could walk it, and be there before sundown.
Or swim it, or fall it, or crawl it.)

The second is told from the point
of view of the sky.

Tamás Tímea: Szorongás

megszabadulni valamitől ami
csak ellibbent lepkék gubóin
létezik és onnan tekeredik le
mint csillogó ökörnyál és
                   száll-száll
megszabadulni valamitől ami
tiszta-szép-fehér hópehely
ég és föld között és
                   szállt-szállt
megszabadulni valamitől ami
szivarfüst a szívem körül
árnyék egy beomlott éjszakában
célkereszt a tegnap halántékán

Pat Schneider: The Patience of Ordinary Things

It is a kind of love, is it not?
How the cup holds the tea,
How the chair stands sturdy and foursquare,
How the floor receives the bottoms of shoes
Or toes. How soles of feet know
Where they’re supposed to be.
I’ve been thinking about the patience
Of ordinary things, how clothes
Wait respectfully in closets
And soap dries quietly in the dish,
And towels drink the wet
From the skin of the back.
And the lovely repetition of stairs.
And what is more generous than a window?

Melissa Stein: Love Letter

I don't know when the boys
began to walk away with parts of myself
in their sticky hands; when loving
became a process of subtraction. Or why,
having given up what seems so much,
I'm willing to lose even more — erasing
all this body's known, relearning it with you.

Röhrig Géza: hangok

kérdi fiam
a madaraknak hol a füle?

van nekik
akkorka mint a szemük
csak toll fedi
mint szivacs a mikrofont szeles időben

a párbeszéd már a tojásból megkezdődik
kicsipog a héj mögül a kicsi
ha fázik vagy ha épp melege van

tetszik fiamnak a dolog

én két szót álmodok egész éjszaka

én: eltörtél
Isten: felnőttél
én: eltörtél
Ő: felnőttél

még két ilyen makacsot gondolom