Félévente elmegyünk sétálni a Tabánba:
a mindennapból ez a nap maradt.
Kocsmázunk, rántott sajtot eszel.
Sorban állunk a patikában egy csomag tapaszért,
feltörte az új cipő a sarkadat. Minden ruhád új:
egyre kevésbé emlékeztetsz magadra.
Most már semmiért nem kapom fel a vizet.
Zsebkendővel letörlünk egy esővizes padot,
keressük a közös témát, aminek talán súlya van.
Te rágyújtasz, én a kutyákat figyelem. Elmeséled,
hogyan vannak, akiket csak miattad ismertem meg,
és nem hagytak se emléket, se hiányt.
Megpróbálom újra kivánni a szád,
és a szemeden látom, hogy átölelnél,
de nem érünk egymáshoz, maradjon emlék
minden összebújás, szeretkezés.
Elmeséled, hogy új barátod van,
vele laksz, fel is hívod mobilon:
hogy tudja, megvagy, és megmutasd
nekem, foglalt vagy, itt a határ.
Az ágyban nagyokat harap, mondod hirtelen.
De nem fáj, nyugtatsz meg. Sőt még jó is.
Én is harapni akarlak, szorítani. Kivánlak.
De az nem mi voltunk, nem közös emlék.
Megvárom veled a Vérmezőn a villamost,
mégsem kívánlak annyira. A szemembe nézel,
de már azon tűnödöm, hová menjek moziba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése