leülök az ablak alá, és nézem,
hogyan mozdul az árnyék a szemközti falon.
Amíg alszol, a korán kelők szótlanságával
készítem magam arra, ami jön,
ami elkerülhetetlen.
Mert minden ébredés felhasítja bennem,
amit gyerekkorom óta próbálok csitítani,
hogy végtére is én nem idetartozom.
A nyugtalanság lovait nem bírom féken tartani.
Újra és újra szétfutnak a négy égtáj felé,
átgázolnak összefércelt álmainkon,
és feldúlják az első évtized kertjeit.
Nehogy azt hidd, hogy ez valaha másképp lehet.
Minden reggel meg kell küzdenem azért,
hogy elinduljon a nap és felébreszthesselek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése