került elő. Mi rafináltabban, szubtilisabban
nyírtuk ki egymást, lassabban, jóllehet nem kevésbé
hatékonyan. Ráadásul mindvégig ott, még az elszabadult
szado-mazo fölött is ott tündökölt valami földöntúli
ragyogás, valami csalóka vagy inkább csalárd
visszfény, talán egy másik, talán egy – úgy hittük – lehetséges
életé. Úgyhogy mentségünk
akadt legalább. Ígéretnek hittük – úgymond –
a káprázatot, reménynek, mi több, egyenesen
zálogát véltük benne annak, hogy sikerülhet, hogy tényleg
sikerül, és hogy egyszer majd, ki tudja, mi lesz, mi lehet
majd még egyszer. Holott
lehettünk volna józanok is, hótt normálisak, és nyilván azok
lettünk volna, ha – de hát mégis, hogyan, ha beletörik
itt már a mondat is. Pedig könnyebb lett volna nyilván
akkor, még azon frissiben beismernünk
a vereséget, kinek-kinek a magáét, megbékélnünk
vele, egymással, magunkkal, és megvetni
a lábunkat szépen, abban
a szépséges semmiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése