Kit érdekel, hogy mit gondolok erről?
Mert úgyis mindenki maga marad.
Ekkorra nagyjából már minden eldől.
Kávézom, s nézem a madarakat.
Még mindig jobb, mint ha köldököt néznék,
vagy kapkodnék félve ide-oda,
riadtan keresném, hogy hol a vészfék.
Így meg jut minden napra egy csoda.
Madarak, gyerekek, férfiak és nők,
nyüzsög a lét vagy csendbe merül
- főleg, ha eljövök végre a géptől -,
a képernyő tükrében egy cinke ül.
A ráncok? A vágás? Az ősz hajszálak?
Azt hiszem, már őket is szeretem.
Egy romlandó test, amit használtak,
míg benne laktak. Ez ennyit jelent.
Na, megyek, mert dolgom azért akad még,
sőt, bővebben, mint hogy kedvem szerint.
Írni, meg főzni, míg nem hív a nemlét.
A fák arany keze míg meg nem int.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése