Nováky Zsuzsának
A kilences buszon, tegnap délelőtt
az első ülésen, az ajtó mögött
ült, éppen csak össze nem bújva
egy bácsi s egy szőke kisfiú, kinek ujja
a másik tenyerében, mint rozsdás gépen
ügyetlen kismadár, lép, zöttyen,
lép, zöttyen, körbenéz, elpihen.
A bácsi, valami volt vele, ha beszélt,
kicsit hátrébb állt a vézna nagymama,
kásás szavai nehezen találtak utat és célt,
kereste, mit akar, és azt is, mit mondana,
mutatott volna az egyik pirosnál
egy zebrára ugró kiskamasz lányt,
szájából elsőre krákogó szitoknál
egyebet szomorú grimasszal nem hányt,
pedig csak azt akarta volna halkan
és szerényen, hogy az a lányka ott,
örökölt évzárós fekete-fehérben
úgy lóbálja mind a két karját szanaszét,
mint akit tegnap láttak egy régi olasz filmben.
Értette a néni, együtt nézték, mosolygott,
szelíd hunyorral üzente vissza, neki is ez jutott
éppen eszébe, s intett, a kis szőke is talált
valami megosztható, finom valóságmagot.
Visszafordult a bácsi, s a kisfiú azonnal-rögtön:
Papa, mért zörög a busz, mi van alatta a földön?
Ezt át kell gondolni, és nem is mindegy,
s beszéde kitisztult, ahogy a gyerekre nézett:
Mért zörög, nem tudod, valóban kíváncsi vagy?
Kutyák futkároznak alatta, szaladnak,
egymást kergetik, morognak és ugatnak.
Kutyák? Igazi kutyák? Igen, azok és talán
egy macska is, kit, tudod, néha a busz oldalán,
a végállomásnál szoktunk látni,
ahogy igyekszik lopakodva felfele mászni.
Vidám sikkantás volt a válasz, kacsázott négyet
csodálkozó szeme tavának kék vizén.
Ne hangosan, a sofőr bácsit még megrémíted,
s a kismadár ugrálni kezdett végig öreg kezén,
ahogy kilesett, az üvegen át, hogy megfigyelje,
a sofőr bácsi valóban és tényleg megijedt-e.
Néztem őket, lehető láthatatlan,
s néztem, és néztem és tanultam,
hogy lehet és van olyan szeretet,
hol a huncut játék s a végtelen bizalom
együtt él, egyszerre mozdul s vesz lélegzetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése