Stein Mehren: Karomba kulcsolom

Karomba kulcsolom
a fejedet, ahogy te
gyöngédségbe a szívemet
ahogy minden karjába kulcsol valamit
és mindent karjába kulcsol valami más
Ahogy egy követ vet ki a partra
a tenger, ahogy a fák emelik
az ősz érett gyümölcseit, ahogy
az égitestek űrje emeli a földet
Így kulcsol kettőnket karjába valami így emel
odáig ahol a titok a titokba kulcsolja karját

--Fordította: Orbán Ottó

Christopher Poindexter: [It was rather beautiful]

It was rather
beautiful: the way he
put her insecurities to
sleep.
The way he dove into
her eyes and
starved all the
fears and
tasted all the
dreams she kept
coiled beneath her
bones.

Jean de Sponde: Sonnets on Love XIII

"Give me a place to stand," Archimedes said,
"and I can move the world." Paradoxical, clever,
his remark which first explained the use of the lever
was an academic joke. But if that dead

sage could return to life, he would find a clear
demonstration of his idea, which is not
pure theory after all. That putative spot
exists in the love I feel for you, my dear.

What could be more immovable or stronger?
What becomes more and more secure, the longer
it is battered by inconstancy and the stress

we find in our lives? Here is that fine fixed point
from which to move a world that is out of joint,
as he could have done, had he known a love like this.

-- translated by David R. Slavitt 

Várady Szabolcs: Vécétartály-villanella

"Felébredek úgy negyed négy körül.

Meghúzva nincs, de mégis jön belőle:

a vécétartály magától ürül.

Az ilyesminek ugyan ki örül?

Az ember este kifacsarva dől le,

s arra ébred úgy negyed négy körül,

hogy kísértet jár, vagy pláne leül.

Na nem, ez aligha telik ki tőle!

A vécétartály magától ürül.

De hát jobb-e kísértettelenül?

Mintha egy halottalan temetőre

ébrednék fel úgy negyed négy körül.

Visszaaludni mikor sikerül?

A világ veszélyekkel teleszőve.

A vécétartály magától ürül.

Hogy is ne félnék éjjel egyedül?

Mit tudhatom, mi jön még? Mért, mi jönne?

Felébredek úgy negyed négy körül,

a vécétartály magától ürül."

Villanella: szigorú szerkezetű, tizenkilenc soros vers, két ismétlődő rímmel és két refrénnel. Öt háromsoros és egy négysoros strófából áll, a nyitó tercet első és harmadik sora a következő strófák utolsó soraiban ismétlődik, majd az utolsó versszakban a refrénekből lesz az utolsó két sor. 

Amy Uyematsu: The Meaning of Zero: A Love Poem

          —Is where space ends called death or infinity?
                         Pablo Neruda, The Book of Questions


A mere eyelid’s distance between you and me.

It took us a long time to discover the number zero.

John’s brother is afraid to go outside.
He claims he knows
the meaning of zero.

I want to kiss you.

A mathematician once told me you can add infinity
to infinity.

There is a zero vector, which starts and ends
at the same place, its force
and movement impossible
to record with
rays or maps or words.
It intersects yet runs parallel
with all others.

A young man I know
wants me to prove
the zero vector exists.
I tell him I can't,
but nothing in my world
makes sense without it.

Nádasdy Ádám: A vaksi szemű perspektívái

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

Kemény Lili: Kopog

Egy utcán egyszerre
egy pár magassarkú kopoghat,
egy alapritmusra
telhet a délelőtt.
Két kopogás már háború,
két nő küzdelme a pillantásokért.
Erről csak annyit,
hogy szeretnék veled
végignézni egy estét,
bekapcsolni, és figyelni,
ahogy lepereg,
visszatekerni és megváltoztatni,
ha nem tetszik valami.
Ugyanígy a délelőttel,
én kopognék, te meg
hozzámhangolnád a várost.

John Brehm: The Poems I Have Not Written

I’m so wildly unprolific, the poems
I have not written would reach
from here to the California coast
if you laid them end to end.

And if you stacked them up,
the poems I have not written
would sway like a silent
Tower of Babel, saying nothing

and everything in a thousand
different tongues. So moving, so
filled with and emptied of suffering,
so steeped in the music of a voice

speechless before the truth,
the poems I have not written
would break the hearts of every
woman who’s ever left me,

make them eye their husbands
with a sharp contempt and hate
themselves for turning their backs
on the very source of beauty.

The poems I have not written
would compel all other poets
to ask of God: "Why do you
let me live? I am worthless.

please strike me dead at once,
destroy my works and cleanse
the earth of all my ghastly
imperfections." Trees would

bow their heads before the poems
I have not written. "Take me,"
they would say, "and turn me
into your pages so that I

might live forever as the ground
from which your words arise."
The wind itself, about which
I might have written so eloquently,

praising its slick and intersecting
rivers of air, its stately calms
and furious interrogations,
its flutelike lingerings and passionate

reproofs, would divert its course
to sweep down and then pass over
the poems I have not written,
and the life I have not lived, the life

I’ve failed even to imagine,
which they so perfectly describe.

Kim Addonizio: The promise

When my daughter confessed she'd wanted to end her life at ten--
stepped out on the window ledge and stood there, at the edge

of a decision--we promised never to kill ourselves, never
to abandon each other. And I've never told her about the night

two years later when I came to a place in myself
where it seemed, for the first time, possible--

the way a door appears suddenly in a fairy tale, where the wall was solid.
I knew I could do it--I was drinking

and heartsick, I had enough pills.
I sat on my bed, arms around my knees,

and rocked the way I used to as a child.
Then, I'd believed in God; I would talk to Him

half the night sometimes, knowing
He was there, in heaven, just above the ceiling of my parents' room.

But now there was no one. Only
a couple of cats, locked together in some yard or alley, yowling

until someone raised a window, yelled and slammed it shut.
What a mess I was. How fiercely I loved her.

Jónás Tamás: Ébredés

Szöknek a szőkés hajnali álmok
résnyire nyíló szem kapuján át.
Barna szemedben kerge hiányod,
felkutatom tudatod paripáját.

Én nyitok ajtót szádon a számnak,
bőröd alatt remegő tenyeremmel
feltérképezlek, csodatájat:
dimbek-dombok, s néhol a tenger.

Felreppenne hasadról az éjjel
rátelepült félelmetes angyal.
Nem hagyom, átölelem, hadd féljen,
rávasalom testedre hasammal.

Fleur Adcock: Immigrant

November '63: eight months in London.
I pause on the low bridge to watch the pelicans:
they float swanlike, arching their white necks
over only slightly ruffled bundles of wings,
burying awkward beaks in the lake's water.

I clench cold fists in my Marks and Spencer's jacket
and secretly test my accent once again:
St James's Park; St James's Park; St James's Park.

Sopotnik Zoltán: rádió

Egy tó a panellakások között.
A szorongást futja itt ki magából az ember.
Körbe-körbe, mint a medve a láncon.
Akik szembejönnek gyalog, röhögnek.

A kutyasétáltatók szemtelenül néznek.
A szorongást futja így ki magából az ember.
És öreg rádióállomásra kapcsol legbelül.
Kavicsot tapos a földbe dühösen, keményen.

A dalokat persze alig hallja.
A szorongást kapcsolja így ki magából az ember.
És a feltámadásra gondol:
na, nem a nagyra, csak az övére.

Hogy élni fog az alkalommal.
A szorongást futja ki magából az ember.
Erős lesz, bátor, és zavarba hozza
a bokorból színházi látcsővel kukkolót.

És a szomszéd romákat is.
A szorongást fejti meg így az ember.
Akiktől érthetetlen okból retteg.
Pedig a leckét megtanulta: nincs különbség.

Vagy a ravasz kolléganőt.
A szorongást sejti így meg az ember.
Aki csak hátulról tud közeledni:
erkölcsileg mindenképpen. Nonszensz.

Egy tó a panellakások között.
A szorongást ölné meg itt az ember.

Tóth Krisztina: Háromnegyed

Mikor sötétben gépelek, vakon,
mint ezt a verset is, hajnal fele,
a billentyűket sak tapogatom,
soha nincs meg a kérdőjel helye,
s felkiáltóé se, §'"+/=, hol van,
elkezdem próbálgatni, játszani,
végigmegyek a billentyűkön sorban,
de nem tud a vers felkiáltani.

Mint a búvár, ha szájából buborék száll
hang helyett a derengő víz alatt,
vagy az üzletben, ahol a fény nem ég már,
az eladó, ha egyedül maradt
és hallja, hogy a polcok között motoszkál
valaki, mikor már bezárta a boltot.
A pénztárgép alatt matatni próbál,
de nem találja meg a pánikgombot.

Elmúlt fél négy. Az első hó szakad kint,
pedig a télnek nemsokára vége.
Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön. Talán úgy nyolc lehettem,
ültünk a túlfűtött teremben délután,
és vártuk, hogy az osztály kimehessen,
mert reggel óta havazott puhán.

Az Andrássy út csonkolt platánjain
hósapka ült. Figyeltük vágyakozva,
ahogy a szél az ágakat rázza kint,
és a havat a bádog ablakpárkányra dobja.
Szemben a falon a címer és a tábla
fölött szigorú falióra jelezte,
mikor lesz négy, de úgy látszott, mintha állna.
A tanárnő a tekintetem kereste.

Tudta, én vagyok ott az egyetlen,
aki képtelen, hogy az időt leolvassa,
és ha kérdez, csak bámulok rá meredten,
pedig a játékórán ezerszer megmutatta.
Vegyél kabátot - fordult felém -, eredj ki,
szemben a cukrászda falán ott egy óra.
Mondd meg a többieknek szépen, mennyi
van még az udvarig - szólt mosolyogva.

Fogtam a sálam, indultam szívdobogva,
és azt kívántam, bárcsak jönnének értem,
nem figyeltem a fehér udvarra már, a hóra,
csak a mutatókat, hogy most az egyszer értsem.
A gondnok, akitől mindig félni kellett,
éppen kihúzta a hamuval telt kukákat.
Megálltam a borostás ember mellett,
és megkérdeztem, hogy hány óra, bocsánat.

Háromnegyed - nézett szemben a házra.
Nem mertem megkérdezni, háromnegyed mi.
Lapátolt közben, tiszta sár lett a járda,
ideje volt a terembe visszamenni.
Háromnegyed - léptem a napközibe pirulva.
A többiek már elkezdtek sorakozni.
Álltam, mint aki most az egyszer megúszta,
de kint még kiderülhet, mégse annyi.

Honnan tudnám. Akikkel megszülettem,
már szétszéledtek, a sorból kilépnek.
Ropog a hó, sár meg hamu a testünk,
el kellett közben telni negyven évnek,
hogy én hiába nézzem, most se értsem
a hideg számlapot fent a tábla felett,
a holdközi mutatókat a vaksötétben,
hogy több, mint fél, miközben gépelek.

William Shakespeare: Sonnet 29

When, in disgrace with fortune and men’s eyes,
I all alone beweep my outcast state,
And trouble deaf heaven with my bootless cries,
And look upon myself and curse my fate,
Wishing me like to one more rich in hope,
Featured like him, like him with friends possessed,
Desiring this man’s art and that man’s scope,
With what I most enjoy contented least;
Yet in these thoughts myself almost despising,
Haply I think on thee, and then my state,
(Like to the lark at break of day arising
From sullen earth) sings hymns at heaven’s gate;
       For thy sweet love remembered such wealth brings
       That then I scorn to change my state with kings.

Anna Swir:

I hate father's paintings.
All our misery is in them,
tears of my mother.
They suck our blood
like vampires, demand
a sacrifice of life, like gods.

I love father's paintings.
They are my brothers and sisters, my only
comrades, in the wokrshop
cut off like the struggle of a madman.

When nobody is home
I pass my ink-stained finger
through the flame
of the candle.
I want to become a saint,
I want to measure up to father's paintings.

I have no idea
that I hate, that I love,
that I want to measure up.

Haász János: Máshol van

De hát mi új lakásba költöztünk,
mondta anya,
amikor megkérdeztem,
hogy apa mikor jön haza.
Nem is új.
Ugyanolyan régi és koszos és büdös,
mint az előző volt.
Csak máshol van.
Épp úgy, mint apa.

Yevgeny Yevtushenko: Memento

Like a reminder of this life
of trams, sun, sparrows,
and the flighty uncontrolledness
of streams leaping like thermometers,
and because ducks are quacking somewhere
above the crackling of the last, paper-thin ice,
and because children are crying bitterly
(remember children’s lives are so sweet!)
and because in the drunken, shimmering starlight
the new moon whoops it up,
and a stocking crackles a bit at the knee,
gold in itself and tinged by the sun,
like a reminder of life,
and because there is resin on tree trunks,
and because I was madly mistaken
in thinking that my life was over,
like a reminder of my life -
you entered into me on stockinged feet.
You entered – neither too late nor too early -
at exactly the right time, as my very own,
and with a smile, uprooted me
from memories, as from a grave.
And I, once again whirling among
the painted horses, gladly exchange,
for one reminder of life,
all its memories.

Schein Gábor: Újra a kertben

Látod, a kertben
nem változik semmi.
A fák alját
borostyán növi be,
a pitypangfejek a fűben
apró csillagok.
Az árnyékok hosszúra nőnek.
A csönd, mint a föld,
magába issza a napsütést.
Ülünk egy padon.
Fogom a kezed.

Pallag Zoltán: Duna

Egészen közel, a parttól mintegy ötszáz méterre lakom,
ahol egykor az avarok népe is, kikről egészen
a kilencszázhatvanas évekig nem hitték el,
hogy házakban éltek, hiszen vadak voltak,
és a vadaknak nem voltak házaik,
és féltek tőlük még a langobardok is,
pedig a gepidák ellen jó szövetségeseik voltak.
Éppen itt, ahol most lakom, a parttól ötszáz méterre,
a hatvanas években itt ásták ki az archeológusok
az avarok első házait, vagyis azóta, és innen
ismeri a tudomány egy másik oldaláról
ezt a nomád népet, kik senkinek sem kegyelmeztek,
így a gepidáknak sem, ezért a gepidák éppúgy „eltűntek,
mint az avarok, kiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen”,
ahogy a krónikás feljegyezte, én pedig most a várost jegyzem fel
itt, amely ugyanúgy el fog tűnni, ahogy az avarok házai,
vagy ahogy a szír íjászok tűntek el Intercisából,
ahogy Intercisa maga is eltűnt, éppúgy,
ahogy egyszer majd én fogok – az eltűnt város krónikása –,
Dunaújvárosból, az egykori Intercisából,
ebből a negyedik emeleti ablakból, ahonnan
ha kissé balra elnézek, az esőben zöld mezőt látok
a Duna, vagyis a világ másik oldalán: a Barbaricumot.
Nemzetségem onnan származik az erdőkön túlról,
ahonnan az avarok, ahonnan a cement és a tégla
ehhez a lakáshoz, amit talán éppolyan sztálinvárosi nők
építettek, teljesítve 210%-ot, mint aki mögöttem ül
az ágyon, forgat egy Czóbel-albumot, míg én az ablakból
nézem az ázott zöld mezőt ezek között a háztömbök között
itt Intercisában, Sztálinvárosban, Dunaújvárosban
ebben a záporban, a betonszürke ég alatt.

Seamus Heaney: Had I Not Been Awake

Had I not been awake I would have missed it,
A wind that rose and whirled until the roof
Pattered with quick leaves off the sycamore

And got me up, the whole of me a-patter,
Alive and ticking like an electric fence:
Had I not been awake I would have missed it,

It came and went to unexpectedly
And almost it seemed dangerously,
Hurtling like an animal at the house,

A courier blast that there and then
Lapsed ordinary. But not ever
After. And not now.

John Donne: The Good Morrow

I wonder by my troth, what thou and I
Did, till we loved? were we not wean'd till then?
But suck'd on country pleasures, childishly?
Or snorted we in the Seven Sleepers' den?
'Twas so; but this, all pleasures fancies be;
If ever any beauty I did see,
Which I desired, and got, 'twas but a dream of thee.

And now good-morrow to our waking souls,
Which watch not one another out of fear;
For love all love of other sights controls,
And makes one little room an everywhere.
Let sea-discoverers to new worlds have gone;
Let maps to other, worlds on worlds have shown;
Let us possess one world; each hath one, and is one.

My face in thine eye, thine in mine appears,
And true plain hearts do in the faces rest;
Where can we find two better hemispheres
Without sharp north, without declining west?
Whatever dies, was not mix'd equally;
If our two loves be one, or thou and I
Love so alike that none can slacken, none can die.

Marno János: Möbius-érme

Beckett emlékére

Az egyik szemem sír,
A másik meg gödör.

Richard Blanco: The Perfect City Code

for M.C.

1(a) Streets shall be designed Euro-Style with 300-ft right-of-ways,
         benches, and flowered traffic circles, to provide a distinct sense of
         beauty, regardless of cost.

1(b) There shall be a canopy of trees; these shall be your favorite: Giant 
         Royal Palms, 25-ft high, whereas their fronds shall meet in cathedral-
          like arches with a continuous breeze that shall slip in our sleeves
          and flutter against our bodies so as to produce angel-like sensations
          of eternity.

1(c) There shall be bushes; these shall also be your favorite: Tea Roses
     @2-ft o.c. to provide enough blooms for casual picking; whereas
        said blooms shall spy on us from crystal glasses set next to the
        stove, over coffee-table books, or in front of mirrors.

2(a) Sidewalks shall be crack-proof and 15-ft wide for continuous,
         side-by-side conversations; painted either a) Sunflower-Brown,
         b) Mango Blush, or c) Rosemont Henna; whereas such colors shall
         evoke, respectively: the color of your eyelashes, of your palms, the
         shadows on your skin.

3(a) There shall be an average of one (1) Parisian-style café per city
         block, where I shall meet your eyes, dark as espresso, above the rim
         of your demitasse, and hold your hand like a music box underneath
         the table; where we shall exercise all those romantic, cliché gestures
         we were always too smart for.

3(b) There shall also be one (1) open-air market per city block to facilitate
         the purchase of tulips, raspberries, white chocolate baci, and other
         gourmet items to lavish our lives; whereas every night I shall watch
         you through a glass of brandy as you dice fresh cilantro and dill,
         disappearing into the scent steaming around you.

4(a) Utility poles or structures that obstruct our view shall not be
         permitted. At all times we shall have one of those following vistas:
         birds messaging across the sky, a profile of mountains asleep on
         their backs, or a needle-point of stars.

5(a) There shall be an Arts District and we shall float through gallery
          rooms on Saturday afternoons perplexed by the pain or conflict
          we can’t feel in a line or a splatter of color; works that glorify or
          romanticize tragedy shall not be allowed.

5(b) There shall also be a Historic District to provide residents with a
         distinct sense of another time. We shall live there, in a loft with oak
         floors, a rose-marble mantle where our photos will gather; our years
         together will compete with the age of the brick walls and cobble
         stones below our vine-threaded balcony.

(*) Without exception, there shall be a central square with a water
      fountain where we shall sit every evening by the pageantry of
      cherubs, where we shall listen to the trickle of their coral mouths;
      where I shall trust the unspoken; where you shall never again tell
      me there’s nothing here for you, nothing to keep you, nothing to
      change your mind.

László Noémi: Apróságok dicsérete

Valamit adnék még neked:
mákszem nagyságú verebet,
tengeri sünt, törött csigát,
kallódó szarvaskoronát;
ösvényt, bozótosat, noha
tudod már: nem visz sehova;

amit egy pille itt hagyott:
tétova hangot, illatot,
parányi színes szirmokat,
takard be álmos arcodat,
mit bárki rögvest elfeled:
mindenből azt a keveset.

Percy Bysshe Shelley: A Szerelem Filozófiája

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

--Szabó Lőrinc fordítása

Stephen Levine: Half Life

We walk through half our life
as if it were a fever dream

barely touching the ground

our eyes half open
our heart half closed.

Not half knowing who we are
we watch the ghost of us drift
from room to room
through friends and lovers
never quite as real as advertised.

Not saying half we mean
or meaning half we say
we dream ourselves
from birth to birth
seeking some true self.

Until the fever breaks
and the heart can not abide
a moment longer
as the rest of us awakens,
summoned from the dream,
not half caring for anything but love.