ahol egykor az avarok népe is, kikről egészen
a kilencszázhatvanas évekig nem hitték el,
hogy házakban éltek, hiszen vadak voltak,
és a vadaknak nem voltak házaik,
és féltek tőlük még a langobardok is,
pedig a gepidák ellen jó szövetségeseik voltak.
Éppen itt, ahol most lakom, a parttól ötszáz méterre,
a hatvanas években itt ásták ki az archeológusok
az avarok első házait, vagyis azóta, és innen
ismeri a tudomány egy másik oldaláról
ezt a nomád népet, kik senkinek sem kegyelmeztek,
így a gepidáknak sem, ezért a gepidák éppúgy „eltűntek,
mint az avarok, kiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen”,
ahogy a krónikás feljegyezte, én pedig most a várost jegyzem fel
itt, amely ugyanúgy el fog tűnni, ahogy az avarok házai,
vagy ahogy a szír íjászok tűntek el Intercisából,
ahogy Intercisa maga is eltűnt, éppúgy,
ahogy egyszer majd én fogok – az eltűnt város krónikása –,
Dunaújvárosból, az egykori Intercisából,
ebből a negyedik emeleti ablakból, ahonnan
ha kissé balra elnézek, az esőben zöld mezőt látok
a Duna, vagyis a világ másik oldalán: a Barbaricumot.
Nemzetségem onnan származik az erdőkön túlról,
ahonnan az avarok, ahonnan a cement és a tégla
ehhez a lakáshoz, amit talán éppolyan sztálinvárosi nők
építettek, teljesítve 210%-ot, mint aki mögöttem ül
az ágyon, forgat egy Czóbel-albumot, míg én az ablakból
nézem az ázott zöld mezőt ezek között a háztömbök között
itt Intercisában, Sztálinvárosban, Dunaújvárosban
ebben a záporban, a betonszürke ég alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése