Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.
(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)
Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.
Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.
Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.
2.
A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.
Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek- és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.
Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.
3.
A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján
atlétában és rövid gatyában.
A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése