Hogy sem szocializmus nem volt, sem nem létezett.
Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra,
Mindent a maga méretére kicsinyített:
Házat, utcát, életet, halált. Nem mintha nem
Lett volna a kisszerűségben is szenvedés,
De az is kisszerű volt, elfért olyan mondatokban,
Hogy „kiutazása közérdeket sért” és „ezt mi most
Elvisszük” (egy Jugoszláviában kiadott, magyar
Nyelvű újságot, a vasúti fülkéből, útban Zágrábból
Hazafelé) meg „szerencséje, hogy az őrnagy elvtárs
Tud angolul” (és így saját hatáskörében eldöntheti, hogy
Veszélyt jelentenek-e John Donne versei az államrendre
Nézve). A hülyeség volt kibírhatatlan; az, hogy ebben
Teljék el az életünk, hogy haló porunk fölött is otromba
Szoborrá öntött bronz izomemberek álljanak őrt. A diktatúra
Azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz,
Hogy egyik nap jön a másik után és mindegyik ugyanolyan,
Hogy meghízol és nem ismersz magadra a tükörben,
Mert az is ő, ahogy utálod, ahogy ellenállsz,
Míg történeted köré az éjszaka írja
A fényregény egyik lehetséges befejezését
Vörös köddé enyésző csillagaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése