2020. július 31., péntek

Nikita Gill: Kindness

And maybe this is how we learn the value of kindness.
When the whole wolrd is like a small child with a fever,
trying her very best to make herself feel better.
Maybe we find our unity in the near-losing of everything.
Where we have no choice but to depend upon each other.
This is what it takes to realise we are in this together.
A man helps someone he dislikes because they are in danger.
A neighbour delivers groceries to everyone ill on her street.
Old friends forgive each other, stop acting like they are strangers.
Maybe this time, the revolution arrives dressed as kindness.
People helping each other despite their differences.
Understanding truly, that without the aid of others,
we would be all alone in this.

2020. július 30., csütörtök

Ellen Bass: If You Knew

What if you knew you’d be the last
to touch someone?
If you were taking tickets, for example,
at the theater, tearing them,
giving back the ragged stubs,
you might take care to touch that palm,
brush your fingertips
along the life line’s crease.

When a man pulls his wheeled suitcase
too slowly through the airport, when
the car in front of me doesn’t signal,
when the clerk at the pharmacy
won’t say Thank you, I don’t remember
they’re going to die.

A friend told me she’d been with her aunt.
They’d just had lunch and the waiter,
a young gay man with plum black eyes,
joked as he served the coffee, kissed
her aunt’s powdered cheek when they left.
Then they walked half a block and her aunt
dropped dead on the sidewalk.

How close does the dragon’s spume
have to come? How wide does the crack
in heaven have to split?
What would people look like
if we could see them as they are,
soaked in honey, stung and swollen,
reckless, pinned against time?

2020. július 29., szerda

Lukács Sándor: Egymás nélkül

ma beszélgettem a kerttel
nyarakra emlékeztünk
rakoncátlan forró éjszakákra
simogatnak a füvek
és mindenki mindent felidézett
nem volt titok közöttünk
a hamar növő cseresznyefák
kamasz módra viháncoltak
a törpefenyők derűvel nyugtázták
az öreg bokrok szentenciáit
amikor rám került a sor elcsendesedtek
érdeklődéssel lesve szavaimat
s én próbáltam velük megértetni
hogy egymás nélkül
nem jutunk semmire –

2020. július 28., kedd

Sean Thomas Dougherty: Why Bother?

Because right now there is   someone

Out there with

a wound               in the exact shape

                          of your words.

2020. július 27., hétfő

Barukh: nyugalom

 

a legtöbb társaságban 
barukh kényelmetlenül
érzi magát

a legtöbb társaságban
szinte minden
társaságban

erőfeszítést
igényel tőle
hogy megteremtse
és fenntartsa
az udvariasság
látszatát

mert barukh
egyáltalán nem udvarias

barukh egyáltalán nem
civilizált

barukh nem civilizáltságból
vagy nagyszerűségből
toleráns

nem civilizáltságból
vagy nagyszerűségből
harcol
a beduinok
arabok
palesztinok
zsidók
szegények
elesettek
menekültek
melegek
nők
egyenlő jogaiért
méltóságáért

barukh önzésből toleráns

tizenegy éves korában lett az

akkor költözött el
a családjával
a szülővárosából
pécsről
budapestre

pécsen
volt afrikai
sváb
délszláv
ukrán
zsidó
magyar
osztálytársa

mindannyian
frissen épült
panelházakban laktak
és egy frissen épült
iskolába jártak

a kis barukh
és minden barátja
biciklizett
és verekedett
és szeretett volna
szandokán lenni
a maláj tigris

vagy gojkó mitics
a jugoszláv indián

vagy mindkettő
egyszerre

nem voltak
barukh legalábbis nem emlékszik arra
hogy lettek volna
jobb vagy rosszabb családok

családok voltak

amikor tizenegy éves korában
a saját családjával
budapestre költözött
a kis barukh
akkor találkozott először
olyan világgal
amiben
a pécsi grundhoz képest
ilyen nagy szerepe van
a kifinomult társalgásnak
a társasági viszonyoknak
annak
hogy ki kit ismer
és annak
hogy ki kivel van jóban

az udvariasságnak

amikor tizenegy éves korában
budapestre költözött
a kis barukh
akkor találkozott először
olyan világgal
amiben
a pécsi grundhoz képest
az emberek
ilyen
egyformán néznek ki

és a kis barukhnak
ez az élmény
akkor
egy életre beégett:

ha az emberek egyformán néznek ki
akkor olyan láthatatlan
szabályok alapján
működik a közösség
amit a kis barukh nem ért
és amiben ezért
kényelmetlenül érzi magát

amiben nem az számít
hogy ki milyen gyorsan
tud biciklizni

amiben nem az számít
hogy ki milyen elszántan
tud verekedni

amiben
az igazság
és a szabadság
vagyis azok az értékek
amikért
szandokán
és gojkó mitics
harcolt
nem a legfontosabb értékek

a kis barukh
akkoriban
ezen
nem sokat gondolkodott
inkább minden erejével
azon volt
hogy beilleszkedjen
ebbe az új világba

nagyon igyekezett
és mivel
annyira
igyekezett
azt hitte
hogy sikerült

harminckét éves volt
amikor először
érezte azt
hogy
talán
mégsem
sikerült

akkor járt először londonban
és akkor ment végig először
egy olyan utcán
amin minden arc
ami szembejött vele
más színű
és más formájú volt

arab
indiai
askenáz
pakisztáni
mediterrán
nyugat-európai
színű és formájú
arcok

a nagy barukh
szinte egy pillantás alatt
megnyugodott

nem tudta
hogy mennyire
nem volt nyugodt
amíg meg nem nyugodott

nem tudta
hogy huszonegy éve
nem érezte magát
olyan biztonságban
mint amilyenben pécsen
tizenegy éves koráig

nem tudta
egészen addig
amíg londonban
az oxford streeten
újra meg nem érezte
azt a régi biztonságot

azt a régi nyugalmat

a régi kisimult idegeket

pontosan azt
amit itt
izraelben
is érez
nap
mint nap
amikor
egyetlen
átlagos
nap
leforgása alatt
találkozik
beszél
és zsúfolódik össze
askenázokkal
és mizrahikkal
szekulárisokkal
és kucsmás ortodoxokkal
oroszokkal
és amerikaikkal
indiaiakkal
és vietnámiakkal
mohamedán arabokkal
és keresztény arabokkal
és keresztény afrikaiakkal
és mohamedán afrikaiakkal
és zsidó afrikaiakkal
és argetinokkal
és brazilokkal
és filipinekkel
és thaiföldiekkel
és japánokkal

barukh nyugodt
amikor így telik egy napja

mert amikor
ennyire színes
egy közösség
akkor ki van zárva
hogy a kifinomult társalgás
és az évszázados társasági szabályok
irányítsák az életet

mert amikor
ennyire színes egy közösség
akkor sokkal fontosabb
szandokán és gojkó mitics
igazsága és szabadsága

mert amikor
ennyire színes egy közösség
akkor sokkal fontosabb
hogy ezért
az igazságért és szabadságért
ki milyen elszántan
tud és hajlandó verekedni

2020. július 25., szombat

Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinõjük, mint ahogy
kinõttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.

2020. július 24., péntek

Dorianne Laux: Break

We put the puzzle together piece
by piece, loving how one curved
notch fits so sweetly with another.
A yellow smudge becomes
the brush of a broom, and two blue arms
fill in the last of the sky.
We patch together porch swings and autumn
trees, matching gold to gold. We hold
the eyes of deer in our palms, a pair
of brown shoes. We do this as the child
circles her room, impatient
with her blossoming, tired
of the neat house, the made bed,
the good food. We let her brood
as we shuffle through the pieces,
setting each one into place with a satisfied
tap, our backs turned for a few hours
to a world that is crumbling, a sky
that is falling, the pieces
we are required to return to.

2020. július 23., csütörtök

Linda Pastan: Ars Poetica

for Billy Collins
As I sit reading your book of poems,
page after page
of ordinary things
but with a twist– the kind of flavor
a twist of lime can give
a gin and tonic,

I wonder why I can’t
write poems like that, melancholy
but not sad exactly,
instead of writing the way
I always do
under a darkening cloud.

And so I take pencil to paper
and try to describe your book,
why it makes me happy.
But here comes that cloud again,
no larger at the moment
than a man’s hand.

2020. július 22., szerda

Fecske Csaba: Téged keres majd

már visszatértek hű virágaink
a tetszhalálból ébrednek megint
megannyi lenge szoknya tarka ing
megjött a tavasz menetrend szerint

a feldúlt testbe élet költözik
mint gazdátlan házba új lakó
örömében hosszú lesz mi rövid
volt, s nagyobb hullámot vet a jó

kidugja szép fejét egy pillanat
a szürke időből életöröm
itatja át s te élvezője vagy

szemedből ha kikukucskál a könny
nagyítóján át meglátod magad –
téged keres majd minden ami jön

2020. július 21., kedd

Maggie Smith: Good Bones

Life is short, though I keep this from my children.
Life is short, and I’ve shortened mine
in a thousand delicious, ill-advised ways,
a thousand deliciously ill-advised ways
I’ll keep from my children. The world is at least
fifty percent terrible, and that’s a conservative
estimate, though I keep this from my children.
For every bird there is a stone thrown at a bird.
For every loved child, a child broken, bagged,
sunk in a lake. Life is short and the world
is at least half terrible, and for every kind
stranger, there is one who would break you,
though I keep this from my children. I am trying
to sell them the world. Any decent realtor,
walking you through a real shithole, chirps on
about good bones: This place could be beautiful,
right? You could make this place beautiful.

2020. július 20., hétfő

Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa


Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje súrolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját széthárította.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

És lélegeztek mindaketten.

Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
                    Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.

Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.

2020. július 18., szombat

Lackfi János: [Van ez a töltő dolog...]

Van ez a töltő-dolog, tudod,
nem muszáj megvárni,
míg lemerül a lelked,
tettem beléd pót-aksit,
megy még a kütyü utána is,
csak hát egyes funkciók gyengülnek,
jönnek a kontakthibák,
az akadozások, szétesések.
Kívülről ugyanolyan csillivilli,
de szerencsésebb, ha felteszed hálózatra,
becsukod az ajtót, a szemhéjadat,
megnyitod magadat,
és én elkezdlek tölteni.
Ha felpattansz két perc után,
hogy most már muszáj menned,
nincs időd semmittevésre,
akkor azért nagyon ne csodálkozz,
ha nem sokáig tart ki a szint,
megint hamar kimerülsz, lemerülsz,
úgy csattog utánad a földön a lelked,
mint egy elgázolt balkáni gerle.
Nem tudlak hirtelen betölteni,
ahhoz túlságosan törékeny edény vagy,
ha egyszerre beléd zúdítanám lelkemet,
esnél szét darabokra.
Meg amúgy is, ez ilyen fészkelődős,
összebújós dolog kettőnk között,
nem a fizetős, gyors menet,
ami után rágyújt egy cigire,
aztán pörög tovább a kedves kuncsaft.
Ha érted, amire gondolok.
Akkor ad sokat,
ha hagyod megtörténni.

2020. július 17., péntek

Jane Kenyon: Coming Home at Twilight in Late Summer

We turned into the drive,
and gravel flew up from the tires
like sparks from a fire. So much
to be done—the unpacking, the mail
and papers … the grass needed mowing ….
We climbed stiffly out of the car.
The shut-off engine ticked as it cooled.

And then we noticed the pear tree,
the limbs so heavy with fruit
they nearly touched the ground.
We went out to the meadow; our steps
made black holes in the grass;
and we each took a pear,
and ate, and were grateful.

2020. július 16., csütörtök

Rudy Francisco: A lot like you

I was told
The average girl begins to plan her wedding at the age of 7
She picks the colors and the cake first
By the age of 10
She knows time,
And location

By 17
She’s already chosen a gown
2 bridesmaids
And a maid of honor

By 23
She’s waiting for a man
Who wont break out in hives when he hears the word “commitment”
Someone who doesn’t smell like a Band-Aid drenched in lonely
Someone who isn’t a temporary solution to the empty side of the bed
Someone
Who’ll hold her hand like it’s the only one they’ve ever seen

To be honest
I don’t know what kind of tux I’ll be wearing
I have no clue what my wedding will look like

But I imagine
The woman who pins my last name to hers
Will butterfly down the aisle
Like a 5 foot promise

I imagine
Her smile
Will be so large that you’ll see it on google maps
And know exactly where our wedding is being held

The woman that I plan to marry
Will have champagne in her walk
And I will get drunk on her footsteps

When the pastor asks
If I take this woman to be my wife
I will say yes before he finishes the sentence
I’ll apologize later for being impolite
But I will also explain him
That our first kiss happened 6 years ago
And I’ve been practicing my “Yes”
For past 2,165 days

When people ask me about my wedding
I never really know what to say
But when they ask me about my future wife
I always tell them
Her eyes are the only Christmas lights that deserve to be seen all year long
I say
She thinks too much
Misses her father
Loves to laugh
And she’s terrible at lying
Because her face never figured out how to do it correctly

I tell them
If my alarm clock sounded like her voice
My snooze button would collect dust
I tell them
If she came in a bottle
I would drink her until my vision is blurry and my friends take away my keys

If she was a book
I would memorize her table of contents
I would read her cover-to-cover
Hoping to find typos
Just so we can both have a few things to work on

Because aren’t we all unfinished?
Don’t we all need a little editing?
Aren’t we all waiting to be proofread by someone?
Aren’t we all praying they will tell us that we make sense
She don’t always make sense
But her imperfections are the things I love about her the most

I don’t know when I will be married
I don’t know where I will be married
But I do know this

Whenever I’m asked about my future wife
I always say

…She’s a lot like you

2020. július 15., szerda

Kántor Péter: Egy kavics

A romlandó és illékony valóság
sodrából olykor kiszűrsz valamit,
vizsgálgatod, elejted, dugdosod
fiók mélyére, memória-zsákba,
hátha megszólal és elmagyarázza
magát, és segít élni, hátha
kideríthető általa, miféle
kapcsolat van egy patakparti sétány,
sok fényes szarka és a napi hírek
között, ahogy átkarikázol köztük,
biztos-bizonytalanul, hogy mivégre,
egy poros utca, végül mi bír szóra?
egy furcsa nevetés, karja vesztett karóra,
egy kavics - ugyan mit mondhatna másnak?
tartod, hogy tartson, versbe foglalod,
hogy ne mossa el a tsunami, a másnap.

2020. július 14., kedd

Ellen Bass: The Small Country

Unique, I think, is the Scottish tartle, that hesitation
when introducing someone whose name you’ve forgotten.

And what could capture cafuné, the Brazilian Portuguese way to say
running your fingers, tenderly, through someone’s hair?

Is there a term in any tongue for choosing to be happy?

And where is speech for the block of ice we pack in the sawdust of our hearts?

What appellation approaches the smell of apricots thickening the air
when you boil jam in early summer?

What words reach the way I touched you last night—
as though I had never known a woman—an explorer,
wholly curious to discover each particular
fold and hollow, without guide,
not even the mirror of my own body.

Last night you told me you liked my eyebrows.
You said you never really noticed them before.
What is the word that fuses this freshness
with the pity of having missed it?

And how even touch itself cannot mean the same to both of us,
even in this small country of our bed,
even in this language with only two native speakers.

2020. július 13., hétfő

Győrffy Ákos: Védőbeszéd

Van még két vagy három életem ezen
kívül, amiből most beszélek ki. A két
vagy három másik életem helyszínei
és viszonyai sokkal egyszerűbbek és
letisztultabbak, mint ezé a -jobb híján
nevezzük így- saját életemé. Ha akarom,
azokban élek egy ideig, és azokban élni
elementárisabb, mint ebben. Akkor
másféle ég alatt vagyok. Azokban az
életekben a hangom is más, a mozdulataim
is, a gondolkodásom, másképp gesztikulálok.
Hogy ezt az életemet kénytelen vagyok
valóságnak tekinteni, míg azokat fantáziáknak,
csak a saját gyengeségem jele.

2020. július 11., szombat

Nagy Hajnal Csilla: Hetven

Mama álmában mindig egy
nagy fekete vonat után szalad, de
sosem éri el.
Nem kék, nem piros, mindig fekete,
így meséli. Ugyanolyan
hangsúllyal, mint azt, milyen
színű új ruhája volt tegnap
Gizi néninek a templomban.

Álmomban talán én ugyanaz elől a
nagy fekete vonat
elől futok, amelyik után
mama.

És ami a köztes térben van,
attól mindketten ugyanúgy rettegünk.

2020. július 10., péntek

Liz Queeney: Kissing Coco

It was March. I’d just turned twelve
two weeks before, so I was finally
old enough to think about having
sex with somebody outside
my family. Somebody not male,
and not too much older. Somebody
like Coco from Nasella Park.
She was everything I wanted
to be (smart & strong & very tough).
She smoked Lucky Strike nonfilters
and could spit as far as any guy.
Already thirteen, so I told her I was
too, pressing my biceps tight
against my sides, trying to make
my breasts appear bigger. Hers were
stretching out her too-tight sweater
(the sweater soft and blue
like her eyes). Catching me staring,
she boldly stared back. She grinned,
and then she winked at me.
I was afraid maybe she was
teasing me, afraid maybe she wasn’t.
My heart swelled up till it almost
hurt. In the past, wanting touch
had only brought pain, but I knew that
I could trust someone who purred
with stray cats. Late at night,
on the swing set in Nasella Park,
she opened up two Michelobs,
and asked, “Have you ever
gotten drunk?” “Of course! A lot
of times,” I lied. I wanted her
to think I was cool. She was
so hot. My mouth was dry.
I sucked down the beer, then
following her lead, I threw the empty
into the bushes. My mouth still dry,
I pulled a Certs from the pocket
of my Levi’s, then popped
it into my mouth with relief.
Coco asked, “Ya got any more?” then
seemed all disappointed to hear it was
my last. Without thinking, I offered
her the one in my mouth. “Sure,”
she said as she jumped off the swing.
Instantly her hands were on mine,
the chains of the swing digging into
my palms. I was sweating,
though the night air was crisp.
My heart beat so wild
I could hardly hear.
Coco commanded, “Give it up,”
opening her mouth before mine.
The swing no longer moving, still
everything was swirling
as our lips caressed and our tongues shared
the Certs and our first kiss.

2020. július 9., csütörtök

Chris Bursk: Ashes, Ashes, We All Fall Down

If I’m going to be ashes in a decade or so,
why stay up past midnight staring at the television
as if it might have a change of heart
and put a third-party candidate in office for once
or end the war, and, while it was at it, clear up my grandson’s acne?
Maybe I should just enjoy the dog’s howling next door.
All night it’s been tugging at its chain
as if the links might finally get bored with being metal and snap.

If I’m going to be incinerated — burnt to a crisp —
in roughly 3,650 days, why am I sulking
because this morning of all mornings my car tired of doing
the same thing it had done the morning before,
and because half my class chose not to show up for a lecture that
I, their professor, a year from retirement, had hoped
would change their entire outlook
on comma splices? Once I’m ashes drifting away on the water,

what will it matter that years ago I threw up on my senior-prom date,
or last week forgot my wife’s sixty-first birthday,
or this morning embarrassed my grandson in front of his friends?
How do any of us prepare for the future
when we’re so busy making a mess
of the present? Perhaps this is time’s truest revenge:
to make us aware of its passing, every minute
of every day. Approximately 5,256,000 minutes

from now — give or take a month or year or two —
my son is going to stand on a bridge
with his children and do something he never thought
he’d have to do: let his quirky,
annoying, yet lovable (I’d hoped!) father slip through his fingers.
That’s my only comfort: I will be ashes
so fine they won’t even question the rocks
they fall on, the creek that sweeps them away.
For once I’ll not embarrass anyone.
For once I’ll not have to worry
about whether I’m doing something right.
I’ll perform the one miracle of my life.

2020. július 8., szerda

Serfőző Simon: Maradj velünk

Szerelem,
ki egymásnak
hűséggel
adóztatsz minket,
ki emberpárt
vágyunkkal
egymáshoz fektetsz,
s áldasz a jóval,
fölvirradsz
virágokban,
kibomlasz az ágakon
tiszta levelekben:
maradj velünk
a fölkelő
nappalokban,
s minden időben.

2020. július 7., kedd

Billy Collins: Silence

There is the sudden silence of the crowd
above a player not moving on the field,
and the silence of the orchid.

The silence of the falling vase
before it strikes the floor,
the silence of the belt when it is not striking the child.

The stillness of the cup and the water in it,
the silence of the moon
and the quiet of the day far from the roar of the sun.

The silence when I hold you to my chest,
the silence of the window above us,
and the silence when you rise and turn away.

And there is the silence of this morning
which I have broken with my pen,
a silence that had piled up all night

like snow falling in the darkness of the house—
the silence before I wrote a word
and the poorer silence now.

2020. július 6., hétfő

Fecske Csaba: Hegyeken túl

Tavirózsán ül a vén Hold,
ez a nap csak buborék volt.
Harmat reszket a virágon,
a habokból kel az álom.
Hova mennél, hova futnál,
ha feledni sose tudnál?
Hegyeken túl idegen táj,
ami bánt, az nekem is fáj.

2020. július 4., szombat

Weöres Sándor: Öörk pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent —
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

2020. július 3., péntek

Steve Cushman: My Neighbor

who tried to hang himself from a garage
rafter two months ago, seems fine this
morning, blowing leaves off the back porch. 
Last night I saw him cooking burgers, a beer
in one hand, spatula in the other, surveying his
backyard, as if surprised by its simple beauty.
What makes a man want to take his life?
Mental illness, chemicals, abundant sadness? 
Yes and yes and yes and a million more yesses.
When is the bottom the bottom?
I don’t pretend to know, but he looks fine
now. But how can you forget
that moment when you kicked the chair away,
everything tightening as your throat snapped shut?
How can you ever forget that? 
Maybe you lock the door
and throw away the key, so that even
on those days when you reach
for the door again it will not let you in.
Last night, while grilling, I watched him
plant three pansies in a large backyard pot,
orange and purple and yellow,
as if he was trying to brighten the world a little.
When I asked how he was doing
he said, fine and day by day,
and he does look pretty good,
maybe thinner and a little shaky,
but if you didn’t know you wouldn’t suspect
he was someone who had stood on the edge of a cliff
and someone or something beyond himself
pulled him back, an act that surprised even him.

2020. július 2., csütörtök

Amy Miller: Higher Love

At the emergency animal clinic, I’m standing
in the bathroom thinking the crying room
big and softly lit, a plant in a corner, the walls
airbrushed in grays and browns. The only place
in the building you can be alone. I remember
meeting a woman one night in this clinic waiting
for her Collie, injury treated, disaster over,
big bill paid. She told me she’d lost count
of how many times she’d been there over the years.
This is the first one I’ve brought home alive.
It’s the 4th of July weekend and hell’s broken loose
out there, the stories I heard in the lobby—bitten
by another dog, hit by a car, ate a box of candy,
foaming at the mouth from some new med.
My own cat 16 years old and stricken down
so suddenly that all he could do was lie
like a fallen tree and watch me through the vents
in the carrier all during the half-hour drive.
The stay is two days, the bill two pages long,
and now I’m standing here in the bathroom thinking
of people crying, though they say I can bring him
home tomorrow, just one more night of fluids
under the futuristic hoses and wires and dark-faced
monitors, his orange body blanketed in a warm balloon
of air while the vet tech types numbers on a pad,
a distant dog shrieking, a sound I can still hear,
that carries through God knows how many walls.
I wash my hands and push through the door
into the lobby and hold it open because a woman
is running toward me, her face swollen as a bee sting,
wet, her shoulders convulsing, a sound drowning
in her mouth. She rushes past, and I don’t dare
look, but I can see everyone—the lobby full, couples
and singles and families, some waiting with a dog
or a cat, some sitting alone with their phones and Cokes
from the machine, maybe fifteen people, every one
looking at her, and—reader, you have to see this—
every one with a face full of love and complete
recognition. No judgment, irony, glad-it’s-not-me,
a whole room of understanding while she pulls
the door shut and latches it to cry for the baby
that I now see—I remember this man from earlier,
how she sat with him in the waiting room when I did—
and in his arms he carries a small body, terrier-size,
wrapped tight in a blue blanket head to foot,
motionless as he bears it through the front door
into the parking lot. I follow him out,
but I can’t see any more—how gently he lays it
on the back seat, I’m guessing—because I’m
getting in my own car, eyes down, letting him
have his peace alone. To intrude, to help—
it just isn’t done, or I don’t know how, and neither
did anyone back there, though we all know exactly
how high that love goes, most of us with no kids
or ones that are grown, most of us lying in bed at night
with a dog or cat snoring softly in the half-light,
the not quite deep-death night but the still-living kind
that makes us want to stay awake an hour longer,
the air outside alive with tires on the road and those crickets
that only started up a week ago and now sound like
they’ll keep singing that aria forever, even when
we all know sooner or later it will have to end.

2020. július 1., szerda

Fekete Anna: Mikor megütöttek

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.