valamikor, amikor az ülést is kinõjük, mint ahogy
kinõttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához - ott várnak a székek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése