Aznap reggel munkába indulva,
ahogy a szűk előszobában
nehéz táskámmal imbolyogtam,
miközben a kölyökkutya
kajlán ott kajtatott keringett furakodott
a lábam és az ajtó,
az ajtó és a táska,
a táska és a lábam,
a lábam és a lábam
közötti térben,
szorult helyzetemben
ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,
nyalogatta is még délután sokáig,
de azt én már nem láttam.
te mesélted utólag.
Hajnalban keltél aznap is,
előbb megsétáltattad a kutyát,
aztán lezavartad a reggeli hajrát,
jutott uzsonna minden uzsonnás-zacskóba,
reggeli minden gyomorba,
füzetek könyvek csekkek igazolások minden táskába,
aláírások minden üzenő-füzetbe,
előre kiszámolt kiránduláspénz a borítékba,
gyerektest minden kabátba,
és most a kimerültségtől az asztalra borulva elaludtál ,
a kutya vinnyogására felriadtál rémülten kiszaladtál,
hallottad, ahogy dühödten becsapom az ajtót,
láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.
Nem tudtad, mindez miért,
aminthogy nem tudtam én sem,
mondtál valamit,
de a szavakat elnyelte az ajtó,
pedig vártam, esetleg kinyitod, utánam jössz,
magyarázatot kérsz és adok a drótüveg túloldalán.
De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt tekergetve
magam mögé göngyöltem a környék dombjait,
tarlót sárga fákat trágyahalmot,
szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen idők óta
a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,
ez járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok
mögötti térben, most azt hiszed,
direkt húztam rá az állat mancsára azt az ajtót,
csak mert a kutya hozzád tartozik,
te akartad álmodtál róla gyerekkorod óta,
te foglalkozol vele eteted tanítod,
jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a piszkát,
a te hangodnak engedelmeskedik igazán,
mindinkább azt hittem, azt hiszed, a te lábadra
akartam ráhúzni igazán azt az ajtót,azt akartam, neked fájjon te vonítsál,
vádoltalak magamban,
vádoltam magamat.
Tudtam, csak a könnyű, belül üreges
szürke műanyag telefonkagylót kellene felemelnem,
levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű zsinór,
könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,
mint így cipelnem egész nap ezt a téglával
teli láthatatlan tengerészgyalogos-zsákot,
de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel
telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél.
Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal önkínzó fájdalommal,
csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,
míg el nem mondom, nem direkt,
tele volt az a zsák kettőnk szétválogathatatlan nyavalyáival,
súlya estére annyira összetörte
csontom inaim húsomat,
hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom
a drótüveg vasajtó belső oldalán,
és testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg
szájammal az érintkezési pontokat
a nyakadon az orrodon
a homlokodon a szájadon
a lehunyt szemhéjadon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése