Kányádi Sándor: Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról - délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.

És most béke van. Hull a hó.

Billy Collins: Taking My Old Dog Out to Pee before Bed

Zeke's hips are too ground down
to lift a leg, so he just stands there. We both
just stand, looking into the darkness.
The moon silvers his thinning fur.
Orion strides across the heavens, his own dog
trotting at his heel. And a great live oak reaches over
from the neighbor's yard, dense black limbs
silhouetted against a paler sky. Single voluptuous
remnant of forests. Can a tree be lonely?
Zeke tips up his muzzle, scent streaming
through two hundred million olfactory cells
as he reads the illuminated manuscript of night-
raccoons prowling down the street, who's in heat
or just out for a stroll. Handsome still,
he reminds me of an aging movie star with his striking
white eyebrows and square jaw. He always
had an urbane elegance, a gentleman
who could carrry off satin lapels and a silver-tipped cane.
Tonight an ambulance wails. Someone not so far away
is frightened, in pain, trying to live or trying to die.
And then it's quiet again. No birds. No wind.
We don't speak. We just wait, alive, together,
until one of us turns back to the door
and the other follows.

Ellen Bass: Ode to the Pork Chop

As oil blisters in the cast-iron pan, my dog does
adoring prostrations at my feet and the pale pink chops
with their arc of rib and ribbon of fat lie innocently
on the white bone china we bought at Macy's
where my wife asked the salesclerk what kind of bones
the dishes were made from and the woman confessed
she had no idea, though surely they were crushed
from sorrowful creatures. Everything you do will cause
harm, so I start forgiving myself now. And this pig
was a happy pig, and his death, though death,
was good. I've boiled up his vertebrae, femurs
and fibulae, his head and his hocks,
and now the stock is cooling, the creamy lard rising
to the top like a thick slab of heaven. When these
choice cuts hit the skillet, the hiss and spit is
a lullaby that's soothed homo sapiens
since the discovery of fire. And lured the dogs
into the circle, shoulders hunched toward the flames.
As meat sears and butter bubbles, that sizzling
tells us all will be well. The egg will be released
from the ovary, the swaddled infant will suck.
There will be mayhem and there will be bliss,
and stuffed into every cell of our bodies,
that deep craving for grease.

Réman Zsófia: Cipzár

Lábujjhegyre álltam,
hogy elérjem a nyakamon a cipzárt.
Mire rájöttem, mi a baj,
már tudtam:
minden mással is ez.

Billy Collins: Down on the Farm

Whenever the conversation turns to the subject
of Tennessee Fainting goats,
the question that always comes up is why.
Are they so squeamish that they faint
like Victorian ladies whenever the farmer
uses language unbecoming a gentleman?

Or is it catching, one goat fainting
because he sees another one fainting,
but that still leaves open the question
of what makes the first goat faint.
Does the memory of having keeled
over one morning make one keel over again?

Are they in love? Or is it all just too much?
No one seems to know for sure
but it's something to think about
when I'm trying to get to sleep at night
or when I'm looking out a window
at the barn and the fenced-in pastures beyond.

To see a goat stiffen before pitching over on its side
with a thump is truly unnerving,
but when he rises in a minute or two, as if from the dead,
and goes back to munching with his head down
in the sweet grass on these hillsides,
then everything seems okay again, just like before.

Babiczky Tibor: Altató

Nézd elsötétült már az ég
csak a hold a hold ragyog
mint uzsonnára friss lepény
a nap gyorsan elfogyott

siess hát várnak új színek
csukott szemed mögött
és új ütemre ver szíved
a gond elköltözött

az álom csak egy telt mosoly
mint tejbeméz világít
s megfesti mind a szívgomoly
puha plüssbabáit

siess hát ébren ne maradj
az éjben egyedül
álmodj egy aranymadarat
mely fölötted repül

s most egy titokzatos úrnak
régi szeszélye miatt
a lámpák sorra kigyúlnak
a tiszta ég alatt

világítson az álmod is
maradjon álom életünk
s ne tudjuk hogy minden hamis
amíg fel nem ébredünk

Vidra Réka: Nem az a baj,

hogy én a barackosat szeretem jobban,
te pedig a kakaósat;
a baj az,
hogy én jobban szeretlek téged,
te pedig a kakaósat.

Billy Collins: Life Expectancy

On the morning of a birthday that ended in a zero,
I was looking out at the garden
when it occurred to me that the robin
on her worm-hunt in the dewy grass
had a good chance of outliving me,
as did the worm itself for that matter
if he managed to keep his worm-head down.

It was not always like this.
For decades, I could assume
that I would be around longer
than the squirrel dashing up a tree
or the nightly raccoons in the garbage,
longer than the barred owl on a branch,
the ibis, the chicken, and the horse,

longer than four deer in a clearing
and every creature in the zoo
except the elephant and the tortoise,
whose cages I would hurry past.
It was just then in my calculations
that the cat padded noiselessly into the room,
and it seemed reasonable,

given her bright eyes and glossy coat,
to picture her at my funeral,
dressed all in black, as usual,
which would nicely set off her red collar,
some of the mourners might pause in their grieving to notice,
as she found a place next to a labradoodle
in a section of the church reserved for their kind.

Judith Viorst: Wild Thing

I went for a walk in the sun without wearing my sunscreen.
I went out of town without making a reservation.
I placed my mouth directly upon a public drinking fountain, and took a sip.
I didn't bother flossing my teeth before bedtime.
I pumped my own gasoline at a self-service station.
I ate the deviled egg instead of the cauliflower with low-fat yoghurt dip.
I bought, without reading Consumer Reports, a new dryer.
I left my checking account unreconciled.
I know that the consequences could be dire,
But sometimes a woman simply has to run wild.

Erdős Virág: Viszony

Nem én főztem, nem nekem kell megenni.
A testem reklámfelület, az arcom maszk.
Én egy keresztnév vagyok, te egy keresztnév vagy.
A biciklim egy mozgó pont, a vacsorád egy háromjegyű szám.
Applikáción keresztül követed az útvonalamat.
Applikáción keresztül értesülök a tejallergiádról.
Tudom a kódot, amivel bejuthatok hozzád.
Tudod a számot, amin panaszt tehetsz rám.
Magázlak, te letegezel.
Jó napottal köszönök,, te azt mondod: heló.
Szép napot kívánok, te azt mondod: csá.
Ismerem a lakcímedet, tehát megvan rólad a véleményem.
Ismered a foglalkozásomat, tehát megvan rólam a véleményed.
Mosolyogsz rám, mert örülsz a vacsorádnak.
Mosolygok rád, mert borravalót remélek tőled.
Jelzed felém, hogy elmehetek.
Jelzem feléd, hogy késésben vagyok.
Holnap az utcán nem fogsz megismerni.
Holnap az utcán nem foglak megismerni.

Ha költő lennék, szájon csókolnálak.
Ha költő lennék, hasba szúrnálak.
Ha költő lennék, beleköpnék a levesedbe.

Nem vagyok költő.
Futár vagyok.
Nyugi.

Ellen Bass: Taking Off the Front of the House

I'm at the kitchen table, drinking strong tea, eating eggs
with poppy-gold yolks from our chickens, Marilyn and Estelle.
There's a red car parked across the street and my neighbor's gorgeous irises,
their frilled tongues tasting the air.

"Monsanto is suing Vermont," I say, turning the pages of the Times.

I say it loud because Janet's in the living room

in the faded chair the cat has scratched into hay

eating yogurt and the strawberries she brought home from the field

where she labors to relieve the tender berry of its heavy chemical load.

"What?" she says. She isn't wearing her hearing aids

so I take a breath and project my voice. And as I enunciate the corporate evils,

suddenly the front of the house is sheared away.

We're on a stage, the audience seated on the asphalt of Younglove Avenue,

watching this quirky couple eat their breakfast and yell

back and forth from one room to another.

And throughout the day, as I throw a load of laundry 

in the dryer, answer the phone, as she lies on the couch

reading Great Expectations and we bicker

about the knocking in the pipes and whether we really need to call a plumber,

I admire how the actor who plays the character of me

and the actor who plays the character of her

perform our parts so perfectly

in this production that will last

just a little while before it closes for good.

And when night comes, we smoke a little weed - something called Thunder Fuck,

which must be someone's high opinion of himself,

but in truth is quite nice, though we only take a couple tokes

since Janet's on blood pressure medication and she can't

do the way she did at twenty when she slung a goatskin bag

over her shoulder and wandered around Senegal in flip-flops.

As I reach for her, she says, "Now the audience can sit on the back deck

by the barbecue and this play can be called

The Old Lesbians Go to Bed at the End of the Day."

I light the candle her mother gave me for my last birthday

when she could still put on her lipstick.

The set is authentic - a messy stack of books on my nightstand,

on her side, the hearing aids that sit there all day.

And as she turns toward me and I feel again

the marvelous architecture of her hips, the moon,

that expert in lighting, rises over the roofline,

flooding us in her flawless silvery wash. 

Dezső Márton: Ha lehet

Egy nagypolgári családba
Szeretnék újraszületni
Ahol a nappaliban
Zongora áll
És esténként
Verseket olvasnak
Egymásnak a szülők
Miközben nővéremmel
Szőnyegen guggolva
Bontjuk ki sorra
Külföldi rokonok ajándékait.

Súlyos székekben reggeliznénk
Narancslé lenne az asztalon
Apám kezében napilap
Anyáméban divatmagazin
Nővérem tányérszélre
Száműzné a bacont
És hisztizne mert éppen
Nem figyelünk rá.

Fociedzésre vinnének
Aztán gitártanárhoz
Aki annyira kedvelne
Mint öreg kutyája a bacont
És szemüvegét törölgetve
Hangsúlyozná
Milyen tehetséges vagyok.

Nem férne hozzám szükség
Szorongás vagy halál
Húszévesen mégis
Otthagynám az egyetemet
Ahol keleti nyelveket
És filozófiát tanulnék
Hogy Indiában
Kétkezi munkásként segédkezzek
Egy keresztény templom
Restaurálásában.

Este pedig focizni tanítanám
Az utcagyerekeket mielőtt
Alamizsnát osztanék
A környék hindu bölcseinek.

A mumbai reptér termináljában
Naptól kifakult hajjal
Kultúraközi kommunikáció
Élményeitől bizseregve
Ismerném meg
Jövendőbeli feleségemet
Aki egy helyi vállalat
Európai képviseletét látja el
Szabad idejében jógázik
Videóblogja van
És több tízezren követik.

Élményeim és intellektusom miatt
Rendszeresen beszélgetős
Műsorokba hívnának
Kedves lennék kiegyensúlyozott
Egyszer megkérdeznék
Hova szeretnék újraszületni
Ha választani lehet
És azt válaszolnám hogy még
Soha nem gondolkoztam ezen.

Szlukovényi Katalin: Most

Ebédet főzök, fölajánlod,
hogy felaprítod a petrezselymet,
mondom, hogy jó, erre kimész,
és tovább pakolászod a papírjaidat,
negyedórával később utánad megyek,
hogy arról volt szó, hogy fölaprítod
a petrezselymet, mondod, hogy jó,
visszamegyek a cigánypecsenyéhez,
amíg sül, befejezem a mosogatást,
úgy tíz perc múlva jössz fölaprítani
a petrezselymet, mondom, kösz, már nem kell,
akkor kellett volna, amikor megbeszéltük,
a főzésnek ideje van, ritmusa, szerinted meg
az a gond, hogy nem mondtam, hogy most kell,
mondom, akkor ezt most tisztázzuk végleg:
MINDIG úgy értem, hogy MOST,
a nők mindig is úgy értették, az anyám is
ezért vált el az apámtól, mert nem győzte kivárni,
amíg elmosogat, vagy megfürdet engem,
végül jobban járt, ha megcsinálta maga,
úgyhogy a jövőben, ha bármire megkérlek,
mondjuk hogy fürdesd meg a gyereket,
úgy fogom érteni, hogy MOST, akkor is,
ha ezt külön nem teszem hozzá, a nyelv
mindig tele volt kifejtetlen elemekkel,
ha mindig mindent ki akarnál fejteni,
még reggeli előtt kihalna az emberiség,
most már te is begurulsz, hogy szóból ért az ember,
ha azt akarom, hogy most, akkor mondjam azt,
hogy most, ne terheljem rád az egész
felelősséget, igenis, vegyem a fáradságot,
és mondjam, hogy MOST, különben vethetek
magamra, ha nem lesz időben megfürdetve
a petrezselyem vagy fölaprítva a gyerek.

Judith Viorst: Exercising Options

I've been told that the vigorous moving-about of my body
Could discourage all ills from loose flesh to a heart attack.
But there isn't a fitness routine
That strikes me as anything less than obscene, so
I float on my back.

I respect those brave ladies who're burning their flab off with Fonda.
They still wear bikinis. I long ago switched to a sack.
But my horror of thickening thighs
Is surpassed by my horror of exercise, so
I float on my back.

I admire all those stalwarts out jogging in blizzards and heat waves
But if I want torture, I'd just as soon head for the rack.
Let my upper arms droop, I aspire
To no exertion that makes me perspire, so
I float on my back.

And I know that I richly desere the whole world's condemnation
For the firmness that both my torso and character lack.
Yes, my body's a total disgrace
But there is this big happy smile on my face as
I float on my back.

Chad Frame: Smoking Shelter

Outside the hospice ward of the VA Medical Center in Wilkes Barre, Pennsylvania

Easter, and the glass enclosure’s clouded 

like a rheumy eye. Old men are smoking,

wheezing in their service hats and wheelchairs.

We’ve brought my father’s dog. I know it’s not 

a man’s dog, he announces, chihuahua

resting on the blue quilt draped on his lap.

That’s a great dog anyway, says Cecil, 

his rumbling basso hoarse with settled phlegm. 

Looks about the right size for a football.

We lost our last one. What starts as laughter

in both throats turns to rasping, then wet coughs,

echoes from a deep well. My father says,

I hear come October we’re not allowed

to smoke here anymore. He looks at me. 

You’ll get me out of here before then, right?

But before I can answer, another 

chair-bound man slowly scoots over to us, 

tells my father, You look just like Jesus. 

I guess I can see it. The hair, the beard, 

the starvation, sallow skin, scroll parchment

stretched thinly over wooden finials.

You suffer like he did, he continues.

But I can’t heal you guys, my father says.

I wish I could. Another coughing fit.

You need something? my mother asks, reaching 

in her purse. Yeah, he says, wiping his mouth 

with a trembling hand. An Enditol pill.

I wonder, What will be your last pleasure?

A parking lot view, a few puffs, warm breeze, 

smelling secondhand gas station chicken? 

He is risen, and I realize each thing 

opens at its own pace—our hearts, the first 

spring blooms, church-bound women in yellow hats.

Vas István: November

„Három hét óta nem jártam az utcán.
Most is csak épp egy napra hagytam el
A sötétlő színekkel tarka könyvtárt.
Fekete ég volt, fekete november.
A városban jobbára fosztogattak,
Rendőrök, katonák és nyilasok,
Németek és magyarok. Szekerek,
Nagy teherautók, kézi talyigák
Vitték a szajrét föl a Várba és
Mindenfelé. Néha egy robbanásnak
Vagy ágyúszónak méne-tékel-ét
Hallhatta az elbarmult pesti nép,
De már hozzászokott, hülye közönnyel
Haladt a hevenyészett fahídon.
Először láttam a Dunába térdelt
Margit-hídat, a pesti pusztulásnak
Hasztalanul könyörgő hírnökét.
Egy napra jöttem el rejtekhelyemről:
Csak épp egyszer akartam látni még
A Hold utcát, a Szabadság teret,
A kávéházakat, a Lánchídat. De
Erre se jutott már idő. Anyámat
Láttam. Alig bírt lépést tartani:
Sokakkal együtt hajtották. Tízéves
Fiú ugrott ki hirtelen a sorból.
Szökni akart. Egy fegyveres suhanc
Utána lőtt. A fiú elbukott.
Hozzá ugrott az anyja is, de ő
Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán
Így szólt fiához: „Nini, a zsidókat
Hajtják ott!” A gyerek bámult. A hajtók
Között kevés volt sváb. Sokan ízes,
Vasi, alföldi vagy nógrádi nyelven
És győztes kedvvel nógatták a zsákmányt.
Nem mentek lassan. Mire én hajón
Budára értem, ott voltak batyukkal.
A sötétben, a zuhogó esőben
Anyám kicsiny alakja fekete
Ruhában és kifúlva tipegett
Újlak felé. Este a társaság
– Tán vígaszul? – arról beszélt, kiket
Kell majd akasztani. De én Anyut
Már szívesen képzeltem volna el
A sárban végignyúlva gyors golyótól.
A délutáni nő tán nemsokára
Majd így szól gyermekéhez: „Nini, hajtják
A nyilasokat!” Elgondoltam azt is,
Lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek,
És hogy a magyarrá ítéltetés
Életfogytiglan tart. Éjfél után
Behallatszott a zuhogó eső,
És tudtam, hogy a téglagyár szabad
Udvarán épp ez az eső szakad
Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem.
Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.”

Ellen Bass: Reincarnation

Who would believe in reincarnation
if she thought she would return as
an oyster? Eagles and wolves
are popular. Even domesticated cats
have their appeal. It’s not terribly distressing
to imagine being Missy, nibbling
kibble and lounging on the windowsill.
But I doubt the toothsome oyster has ever
been the totem of any shaman
fanning the Motherpeace Tarot
or smudging with sage.
Yet perhaps we could do worse
than aspire to be a plump bivalve. Humbly,
the oyster persists in filtering
seawater and fashioning the daily
irritations into luster.
Dash a dot of Tabasco, pair it
with a dry martini, not only
will this tender button inspire
an erotic fire in tuxedoed men
and women whose shoulders gleam
in candlelight, this hermit praying
in its rocky cave, this anchorite of iron,
calcium, and protein, is practically
a molluskan saint. Revered and sacrificed,
body and salty liquor of the soul,
the oyster is devoured, surrendering
all—again and again.

Tóth Krisztina: Vatera

Babát kerestem, eladó babát.
Egy játék babát a régi helyett,
karácsonyra a kislányomnak egy
olyat, mint amit egyszer elhagyott.

Azt írtam be, hogy használt, ép baba,
és reméltem, hogy annyiféle közt
találok ugyanolyat, mint másik,
és új ruhában neki adhatom.

Erre egy testet dobott fel a gép:
jóval nagyobbat, mint a kisdedé.
Rám nézett pont, a múltból jött elő,
és azt kérte, hogy vigyék innen el.

Én Istenem, hát hogy került ide?
Hol van a kisded, nem ezt akarom,
nem ezt a kétrét hajtott meggyötörtet,
de a képernyőn ő jött most elém.

Én licitáltam, de más leütötte
azt a rémült gyereklányarcú
százharminc magas guminőt, aki
fehér térdzoknit és szandált viselt.

Cserélhető szemszínnel, háromféle
hajszínnel, három testnyílással
hirdették, folyadék is a dobozban,
hüvelye tizenöt centiméter.

A folyadék a tisztításra szolgál.
Valaki azóta már kifizette,
elszállították, lesz majd neki apja,
diszkrét csomagban viszi a futár.

Szerettem volna elhozni a testet,
hogy abban a hosszúkás dobozban
valahol méltón eltemessem,
mielőtt télen csonttá fagy a föld.

Papírkoporsó, benne a gyerekkor,
kotortam volna avart is fölé,
hogy végre elnyugodjon, aminek kell,
de sokat kértek érte, túl sokat.

Folyton feltűnik valahol egy arc, hogy
hasonlítson egy másik, elveszettre,
de ha szólítom, elsüllyed megint,
és sírni kezd, ha mégse keresem.

Mindig hiányzik hozzá egy kevés.
Hányszor hallottam apámtól: terád
az Isten pénze nem elég. De hol van,
hol az az Isten, és mennyi az elég?

Bertók László: Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

Billy Collins: Walking My Seventy-Five-Year-Old Dog

 She's painfully slow,

so I often have to stop and wait 

while she examines some roadside weeds

as if she were reading the biography of a famous dog.

And she's not a pretty sight anymore,

dragging one of her hind legs,

her coat too matted to brush or comb,

and a snout white as a marshmallow.

We usually walk down a disused road

that runs along the edge of a lake,

whose surface trembles in a high wind

and is slow to ice over as the months grow cold.

We don't walk very far before

she sits down on her worn haunches

and looks up at me with her rheumy eyes.

Then it's time to carry her back to the car.

Just thinking about the honesty in her eyes,

I realize I should tell you

she's not really seventy-five. She's fourteen.

I guess I was trying to appeal to your sense

of the bizarre, the curiosities of the siedshow.

I mean who really cares about another person's dog?

Everything else I've said is true,

except the part about her being fourteen.

I mean she's old, but not that old,

and it's not polite to divulge the true age of a lady.

Billy Collins: The Function of Poetry

 I woke up early on a Tuesday,

made a pot of coffee for myself,

then drove down to the village,

stopping at the post office

then the bank where I cashed a little check

from a magazine, and when I got home

I read some of the newspaper

starting with the science section

and had another cup of coffee and a bowl of cereal.

Pretty soon, it was lunchtime.

I wasn't at all hungry

but I paused for a moment

to look out the big kitchen window,

and that's when I realized

that the function of poetry is to remind me

that there is much more to life

than what I am usually doing

when I'm not reading or writing poetry.

Turi Tímea: A tízmillió költő országa

Mikor félig leszedve már az asztal,
és a süteményes szalvéták fölött
még töltesz egy pohárral, és elengednéd magad:
a házigazda előveszi verseit.

Hány mappa lapul hány lakásban?
Hány múltban eltemetett régi napló,
hány kitépett noteszlap?
Mennyi túlcsorduló, megfogalmazhatatlan pillanat
ragadt a félköríves csészefolt alá?

Én nem tudok nevetni rajtatok,
ügyetlen rímek, mikrofonba búgott rossz hasonlatok.
Én is voltam kamasz, és ti se nőttetek még fel,
a hajatok hiába őszül.

Hiába állapodtatok meg,
a régi tévedések szóra bírnak.
Pedig hiába mondod ki, a szó attól még
nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne.

A házigazda felnéz, és kivár.
Még nem tudja, milyen hatást szeretne,
s míg arcunkra fagy a bíztató mosoly,
ő hangtalan lapoz. És csak lapoz.

Ellen Bass: Sous-Chef

I like cutting the cucumber, the knife slicing the darkness
into almost-transparent moons, each
with its own thin rim of night. I like smashing
the garlic with the flat of steel
and peeling the sticky, papery skin from the clove.
Tell me what to do. I’m free of will.
I carve the lamb into one-inch cubes.
I don’t use a ruler, but I’d be happy to.
Give me a tomato bright as a parrot.
Give me peaches like burning clouds.
I’ll pare those globes until dawn. The syrup
will linger on my fingers like your scent.
Let me escape my own insistence.
I am the bee feeding the queen.
Show me how you want
the tart glazed. I still have opinions,
but I don’t believe in them.
Let me fillet the supple bones from the fish.
Let me pit the cherries. Husk the corn.
You say how much cinnamon
to spice the stew. I’ve made bad decisions,
so I’m grateful for this yoke
lowered onto my shoulders, potatoes
mounded before me.
With all that’s destroyed, look
how the world still yields a golden pear.
Freckled and floral, a shimmering marvel.
It rests in my palm so heavily, perfectly.
Somewhere there is hunger. Somewhere, fear.
But here the chopping block is solid. My blade sharp.

Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.