Lengyel Balázsnak
Várost és mezőt, záporvert tetőt,
felhőábrát, vésett kőtömböket,
szétgéppuskázott házfalak előtt
virágzó hársfát, lekaszált füvet.
Tanulni kell. Tőlük tanultam élni.
Történetük az én történetem.
Répát, nyers krumplit nem ettem,
fagyott földbe sem temettem -
örökségem mégis ostrom,
bombakráter, lótetem.
Tanulni kell. Tőlük tanultam írni.
Hogy továbbadjam, amit kaptak, adtak.
Verset a vershez, szót a kínhoz mérni,
és meghallani, amit elhallgattak.
Mert élnek ők, mert állnak az időben,
mert senki őket nem bánthatja többé,
a hangjuk is, az arcuk is időtlen.
Vannak és lesznek, örökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése