Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet 

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tiéd, kölcsönveszik,

A közkönyvtárban elvesztik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég-

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

mert nemsokára könyv sem lesz,

költő se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacilusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó-

memóriából szedd elő

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, 

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed-

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hová mégy? Lelked elhagyott,

mihelyest a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn 

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

s mire való volt és mit ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!