All this time,
the life you were
supposed to live
has been rising around you
like the walls of a house
designed with warm
harmonious lines.
As if you had actually
planned it that way.
As if you had
stacked up bricks
at random,
and built by mistake
a lucky star.
jobb zsebemet az aprópénz csörgése,
a balt a lemerült telefonom csendje húzta,
reggel, egy fesztivál másnapján
így rohantam át a városon,
ahol nincsenek utcanévtáblák, csak házszámok,
és egy fülkét kerestem,
hogy elmondjam,
amit, mióta ismerlek, már mindig késő volt elmondani.
hogy engem is át akartak szoktatni
a balkezességről,
és hogy nekem ugyanaz a vércsoportom,
mint annak a nőnek,
aki gyufásdobozba gyűjti a rajzszögeket
a fákra tűzött apróhirdetésekről,
és hogy mikor eljöttem otthonról,
én is egy bank előterében,
az automata mellett aludtam,
és hogy még mindig megállok én is,
és megnézem a repülőket az égen,
és hogy akkor éjjel én fújtam graffitit
a vakolatlan tűzfalra a házatok mögött.
hogy annak a tizenéves prostituált fiúnak,
akit egyszer rendszámtáblával a kezében
láttunk az út szélén sétálni,
a bátyja osztálytársam volt.
nyolc-kilenc évesek lehettünk,
amikor ő az intenzíven feküdt,
én pedig csak a nála maradt játékaim miatt aggódtam.
hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet,
és egy kórházkerti padon, a naplemente fényében
végignéztem, amit a nevelőapádról meséltél.
és végre megkérdeztem volna azt,
amit a billentyűzet alatt összegyűlt morzsák miatt
eddig csak kijelentő módban tudtam leírni.
aztán kiderült, hogy téves.
hogy rosszul emlékeztem a számodra.
vagy talán a név még egyezett is.
talán csak rád emlékeztem rosszul.
A beléptetőkártya nyakbavaló zsinórja
elakadt a kápiapaprika szárában, hiába
rángatom – akasztott kalimpál így a hurkon –,
nem bírom elővenni a szatyromból, pedig
késésben vagyok, és mindjárt le kell szálljak,
fránya madzag, tőled kaptam, ebből se lesz vers,
pedig mennyire jó szó a beléptetőkártya,
pláne a kápiapaprika, mennyire jó, ha van
vers, van miről beszélgetni, fránya táska,
le kéne zárni, nem biztonságos kinyitva
a tömegben egymáshoz szorult testek
között, és itt már muszáj lesz kiszállnom,
de sehogyan se bírom kibogozni,
ha tovább erőltetem, még a végén
elszakad, nem megmondtam? Erre köss csomót!
THINGS THAT ARE DISTANT THOUGH NEAR
Crows on a fence post.
Ex-lovers on Facebook.
Facing-page translations.
Fellow commuters.
Last season’s computers.
Yesterday.
Today.
***
THINGS THAT ARE NEAR THOUGH DISTANT
Paradise.
Hell.
The Andromeda Galaxy.
Pen pals.
Laughter on the far side of the bay.
I don't have to give you a reason,
Mother said. If I say you can't
go outside after dinner, then you can't.
A policeman has to tell you why he's
giving you a ticket. But I don't have
to give you any explanations for my actions.
It's one of the perks of my job,
& I see no reason for changing it. But
if you cleaned your room, like you
promised me you would, not only
would you understand why I'm punishing you,
you'd also be able to go outside.
Isten a hetedik nap megpihent.
Hat napig tartott a teremtés,
a hatodik napon lett az ember.
Mióta vagyunk, isten nem dolgozik,
pihen.
De a vasárnap után lesz-e újra hétfő,
vagy marad örökre vasárnap,
s azzal vége az egésznek?
De ha új hét kezdődik,
mit lát majd isten,
mikor visszatér:
mi lett a világból,
amíg ő pihent?
Milyen lesz az a hétfő,
milyen?
A meggyfánál állnánk egy régi fotón.
Kétfelől fognánk a papa kezét.
Megörökölné a hótaposómat.
Felpróbálhatnám a Barca-mezét.
Rugdosnánk egymást az asztal alatt.
Aztán letagadnánk a tényeket.
Mesélnék neki a longobárdokról.
Elmagyarázná a géneket.
Útban a hajnali mandulaműtétre
a taxiban vicceket mondana.
Dühében egyszer belökne a tóba.
Aztán ruhástól utánam ugrana.
Megesne párszor, hogy felcserélnének.
Én nem bánnám persze, naná.
Egy távoli rokon a tengeren
túlról a nevemen szólítaná.
Lenne egy nagy, közös felfedezésünk.
A titok, hogy hogy kéne élni.
Hogy ne kelljen többé a rottweilertől, és a
megfertőződéstől félni.
Szeretne ezt-azt szétcsavarozni.
És ismerne egy pár trükköt.
Visszacsinálná tegnapelőttről
a matchboxszal bedobott tükröt.
Kreatív lenne és gyerekbarát.
És hirdetésmentes, mi más.
Hasznomra válna az életben -- inkább mint
bármely más alkalmazás.
Eltűrne értem még olyat is, amit más
véletlenségből se tűr el.
Szemébe mondaná anyának bátran, hogy
nem túl szép, amiket művel.
Mert mi az, hogy nyűgös, és mi az, hogy
fáradt, és tőlem egy perc nyugta sincs?!
Ő leülne mellém,
mert kíváncsi lenne,
és bízhatnék benne,
mert komolyan venne,
és minden új játékban
benne lenne -
ha lenne.
De nincs.
nem lesz semmiféle ősz
főleg nem november
se sapka se sál se puszi a szádra
mi nem futunk össze sehol
ahol látszik a lehelet
szemüvegeden a pára
nem lesz köd reggel induláskor
ne is reménykedj
telefon cigi kulcsok pénztárca
semmi sem lesz meg
a telefonomért nem szaladok vissza
amíg a kocsiról a leveleket söpröd
mert én ide többet úgysem állok
leszarom ezt a fát is
te velem nem leszel türelmes
te engem nem fogsz siettetni
hagyjál a romantikával
mi nem fogunk sehova se menni és
most már mindig augusztus marad
és mindig a hasadon fogok feküdni
egyáltalán nem is értem
hogy jön ide az ősz.
Megpróbálni
együtt lépni az esővel.
Méricskélni a hosszú fákat.
És hinni a reménynek, hogy majd idővel
sivatagodban megtalálnak.
A mindennapok merőlegesét viselni.
Utat találni hátsóudvarokba.
Nézni, ahogy üvegesre festi
az eget a szél festékes ujja.
Megtalálni a rosszkedvben a rést.
És az egyre halványuló múltban
könyékig dolgozó sebészt, a feledést.
Megállni és figyelni, mint a téglák.
S a hajnali fényektől megvakultan
elrágcsálni az éjjel maradékát.
There comes the strangest moment in your life,
when everything you thought before breaks free—
what you relied upon, as ground-rule and as rite
looks upside down from how it used to be.
Skin’s gone pale, your brain is shedding cells;
you question every tenet you set down;
obedient thoughts have turned to infidels
and every verb desires to be a noun.
I want—my want. I love—my love. I’ll stay
with you. I thought transitions were the best,
but I want what’s here to never go away.
I’ll make my peace, my bed, and kiss this breast…
Your heart’s in retrograde. You simply have no choice.
Things people told you turn out to be true.
You have to hold that body, hear that voice.
You’d have sworn no one knew you more than you.
How many people thought you’d never change?
But here you have. It’s beautiful. It’s strange.
He ringed my finger in the golden hour, late day
Of a long winter, & it has been spring
Ever since. This isn’t true, I know, & still:
I will say it. I will say it again: yes, yes. To marry,
My ancestors were first handfasted:
A handshake, an assurance. The promise
Was the more important ceremony, the word
Given & received. After that, the wedding
Hardly mattered. Spring ever since—
The sun always about to set & never setting.
Children bloom with the tulips, filling the empty street
With their little shouts & bicycles. The couple,
Once handfasted, were married
Upon consummation. We marry
& marry again, spent. The golden
Hour glances off my hand, a ring
Of light. My coat unbuttoned to the sun-stroked air,
& when he knelt, he rose steady as the perennials
Keep their yearly promise: all blossom & green.
My hand in his fist, my fist in his hand, my betrothed,
Engaged, affianced, intended—yes—
My intended, for all I could not say
But meant & mean.
olyan szánalmas
dolgot láttam nemrég
egy berúgott ember
próbált leesni
egy mozgólépcsőn azon
ami a harmincnegyedik utcában van a
pennsylvania felőli oldalon
nem tudott leesni oly
gyorsan ahogy
a mozgólépcső vitte felfelé de
vagány volt és kitartott
kitartott és
konok volt bizony
látni lehetett hogy
egész ösztönkészlete és
neveltetése azt parancsolta
essen le a lépcsőn ha
részeg és most
nem akart vereséget
szenvedni egy óráig
figyeltem azután
szomorúan elmentem és arra
gondoltam mennyi fájdalom
mennyi részegség oka
hogy nagy emberek céljaik
nem érik el
gyors röppenéssel de ők
azok
akik míg a többi aluszik
csak esnek egyre felfelé
az éjszakában
The sky told me nothing about myself
The stars told me nothing about myself
Jupiter gave me zero
Except that I am dust
Which is a lot to go on
But not enough to stop the death
Where are we going to live?
I said to my unknown self
When one of us is dead
She did not say
But opened up a curtain
Where her silence lived
And I went behind the curtain
And laid my skeleton down
I lay in silence as she stroked my tired head
And then I heard a roaring crowd
And knew that I had been onstage
And knew that I was good
Not all days. But most days
I do. Most days the garden’s
almost enough: little pink flowers
on the sage, even though
the man said we couldn’t eat
it. Not this kind. And I said,
Then, gosh. What’s the point?
The flowers themselves,
I suppose. The rain came
and then the hail came and my love
brought them in. Even tipped
over they look optimistic.
I know it’s too late to envy
the flowers. That century’s
over and done. And hope?
That’s a jinx. But I did set them
right. I patted them a little.
And prayed for myself, which
is embarrassing to admit
in this day and age. But I did it.
Because no one was looking
or listening anyway.
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
The body that used to
contain your daughter
we found it
behind the fence
It was in a red coat
It was collected
Is she saved
Is she in the system
You’re lucky
we have other bodies
to put your daughter in
Come on down
to the station
I've had my share of necessary losses,
Of dreams I know no longer can come true.
I'm done now with the whys and the becauses.
It's time to make things good, not just make do.
It's time to stop complaining and pursue
The pleasures of an ordinary life.
I used to rail against my compromises.
I yearned for the wild music, the swift race.
But happiness arrived in new disguises:
Sun lighting a child's hair. A friend's embrace.
Slow dancing in a safe and quiet place.
The pleasures of an ordinary life.
I'll have no trumpets, triumphs, trails of glory,
It seems the woman I've turned out to be
Is not the heroine of some grand story.
But I have learned to find the poetry
In what my hands can touch, my eyes can see.
The pleasures of an ordinary life.
Young fantasies of magic and of mystery
Are over. but they really can't compete
With all we've built together: A long history.
Connections that help render us complete.
Ties that hold and heal us. And the sweet,
Sweet pleasures of an ordinary life.
A szeretet cica. Törleszkedik,
puha és kedves, bújik, simogasd meg
a pociját, ugye, milyen finom,
és gyönyörű, ahogyan elnyújtózik
a fotelben a napsütötte folton,
noná, exhibicionista dög,
ő lehet csapodár, álmos, szeszélyes,
de te itt most foglalkozz csak vele,
és reggelit követel hajnalonként,
és ha késel, szóba sem áll veled
órákon át, de hogyha megbocsátott,
büszkén hordja megint a lábtörlődre
a szétroppantott gyíkot, madarat –
a szeretet vadállat. A világ cica.
Sometimes, when we're on a long drive,
and we've talked enough and listened
to enough music and stopped twice,
once to eat, once to see the view,
we fall into this rhythm of silence.
It swings back and forth between us
like a rope over a lake.
Maybe it's what we don't say
that saves us.
A ráérősen nyújtózó eget
aládúcolta mostanra a felhők
koszos, alkalmi rétege. Törik
a távolságban otthonos tekintet,
a rövidlátó viszonyok között
végességét tanulja. Eltűnődsz,
mi fér egy napba. Mint egy utazás
végén, ha mindent vissza kell pakolni
a bőröndbe (ha egyszer benne volt)
– csak ki ne nyíljon – erőszakosan
záródik ránk az este. Csak a vágy
álmodja át magát felhőn, fedélen,
s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.
anyám szerint nyálazzam meg sebeim,
ő is ezt csinálja, most már elkezdhetem én is.
az állatoktól leste el, a legjobb saját nyállal.
először megmutatja, rákeni a nyálát a karomra,
de ezentúl magam nyaljam a sebeimet, az újakat.
a legjobb mindenkinek a saját nyálával,
a kutyák is maguk nyalogatják a sebeiket,
és rákente nyálát a fakanál nyomára.
az új sebekre gondol, amikor a
gyógyulásról beszél, nem a régiekre.
My legs snore,
my hands snore,
my belly snores
like insolence.
I am the capital of the empire of snoring.
The complete happiness,
so to speak.
-- translated by Czeslaw Milosz & Leonard Nathan
I want to appear to you in sandwiches,
water markings on the ceiling,
mold above the toilet,
patterns in woven baskets,
a scatterplot depicting
the correlation between people who
lick their ice cream & people who bite
their ice cream & whether or not they
lie about how many books they’ve read.
I want you to gather strangers around
the image of me because you’ve gotta
make sure it’s me & not a trick
your eyes are playing on you.
& I want the strangers to confirm your vision,
I want them to tell tales about me,
I want endless products in the shape of me
available in delis & on the side of the road,
I want to be the one Abuelita’s light candles beneath
& I want to be the picture on the candle, stretched out
& replicated, I want to be the one who gets daughters
into colleges with full rides,
brings the Go-Fund-Me page to completion,
gets shoved
into the backpack during the big flood,
gets hanged
from doorknobs in new apartments
as a sign of protection, as a sign that
whoever lives there is loved
I want everyone to believe in me eventually
but I want it to be you
who finds me, plain as day,
blooming among the flowers,
shining from the hill,
taking shape everywhere I shouldn’t,
obvious & made of light.
Az ablakot résnyire kitártam.
Néztem: a szél a függönyt emeli.
Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam,
hogy pusztuljak én, de jó legyen neki.
Lent a város összevissza mozgott.
Az érzelem bár megrekedt Budán,
de összebújtak pesti lelkironcsok,
s elment megint egy péntek délután.
Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt.
Négyéves most a kislány, kit nevel,
és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált –
de játszottam, hogy rég nem érdekel.
Megszokásból végül inni kezdtem.
Nem bújtam hozzá aznap senkihez
és mentséget sem másokban kerestem,
csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz.
Mindkettőnket megtart már az élet,
sokat tanultunk, többre nem tanít,
komoly szülők neveltek félre minket,
belénk pakolva minden gondjaik.
S mert munka mellett társat nem találtak,
ezt a luxust nem tartjuk mi sem
dobjuk magunkat kedves pótanyáknak,
de legvégül már nem kell senki sem.
Nem számít, hogy végül majd mi bont szét.
Bármi lesz, történjék meg, hagyom.
Azt kívánom, éljen túl a szomszéd,
s helyettem is csak tartsa fenn fajom.
És míg a dolgok jól benépesülnek,
elténfergek, mert nincsen semmi más,
e szép országban minden este ünnep,
és nemzedékem nettó génhibás.
Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában.
Már bújnék is, de látom, nincs kihez.
Az ablakot, lám, résnyire kitártam,
s precíz lett minden, kőkemény, hideg.
Szép ez így, hogy minden mozdulatlan,
és szép ez így, hogy senki sincs velem,
ki hozzám ért, az éljen boldogabban,
és azt kívánom, tényleg így legyen.
There is a house
with all the rooms filled with Momma
but there is a river
that separates me from this house
it is a wide river
a river so wide that
it must be called a sea
yes, a sea
a sea so wide
that it must be called time
yes, time
a time so wide
that it must be called death
yes, death
Lenn a feneketlen vizek legalsó rétegében,
létezik egy szokatlan mélytengeri halfaj.
Nősténye áttetsző gömbre emlékeztet,
egylényegű a vízzel, pusztán csak lebeg
egy áramlások nélküli, sűrű tartományban.
A bolygó eme sokmillió négyzetkilométer
kiterjedésű természetes sötétkamrájába
nem hatol le semmi felszínről származó zaj,
egyetlen fénysugár emléke sem, csupán a több
kilométerrel fentebbi zónák bomlásterméke.
Az elhullott állatok maradványaitól, mintha
örök hóesés tarkítaná a mélység égboltját,
ahol a nyomás akkora, hogy bármely szárazföldi
emlős váza egy másodperc alatt összeroppanna.
A hím térfogata harmincszor kisebb a nőstényénél,
gömb helyett jobbára hengeres, garnélaszerű.
Találkozáskor szorosan egymáshoz tapadnak, bár
összeolvadásuk nem költői, leginkább csak végleges.
Kisvártatva a hím szíve leáll. Ritmusa már megzavarná
eggyé váló érrendszerüket. Teste a nőstény új végtagja lett.
Hormonok hatására időszakosan spermát injektál
a gazdaszervezetbe, amely közben saját szövetével élteti.
A közös vér összetételével és hőmérsékletével
feltámad egy új szövetség, lelket nem igénylő paktum.
Egymás halála innentől egyiket sem érinti mélyen,
állagukból felszívódtak a nyelvtani személyek,
míg alvó reflexeik szikrája öntudatra lobban
a közeg hideg méhébe oltott sötét utódaikban.
