Az ablakot résnyire kitártam.
Néztem: a szél a függönyt emeli.
Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam,
hogy pusztuljak én, de jó legyen neki.
Lent a város összevissza mozgott.
Az érzelem bár megrekedt Budán,
de összebújtak pesti lelkironcsok,
s elment megint egy péntek délután.
Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt.
Négyéves most a kislány, kit nevel,
és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált –
de játszottam, hogy rég nem érdekel.
Megszokásból végül inni kezdtem.
Nem bújtam hozzá aznap senkihez
és mentséget sem másokban kerestem,
csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz.
Mindkettőnket megtart már az élet,
sokat tanultunk, többre nem tanít,
komoly szülők neveltek félre minket,
belénk pakolva minden gondjaik.
S mert munka mellett társat nem találtak,
ezt a luxust nem tartjuk mi sem
dobjuk magunkat kedves pótanyáknak,
de legvégül már nem kell senki sem.
Nem számít, hogy végül majd mi bont szét.
Bármi lesz, történjék meg, hagyom.
Azt kívánom, éljen túl a szomszéd,
s helyettem is csak tartsa fenn fajom.
És míg a dolgok jól benépesülnek,
elténfergek, mert nincsen semmi más,
e szép országban minden este ünnep,
és nemzedékem nettó génhibás.
Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában.
Már bújnék is, de látom, nincs kihez.
Az ablakot, lám, résnyire kitártam,
s precíz lett minden, kőkemény, hideg.
Szép ez így, hogy minden mozdulatlan,
és szép ez így, hogy senki sincs velem,
ki hozzám ért, az éljen boldogabban,
és azt kívánom, tényleg így legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése