etettem félelmemmel, gondját viseltem,
fölneveltem, az ujjam hegyéig kitölt.
Bárhová megyek, a kastély velem tart.
De ha megfeledkezem róla, neheztelni kezd,
a honvágy pillanatnyi hiányát összekeveri
a felségárulással.
A bástya nem törődött velem,
hideg volt, és folyton elhúzódott.
De mikor indulni készült, átöleltem,
határa én lehessek.
A kastély én vagyok.
Egyre nagyobb bennem az üres szoba.
Ha egyszer kiömlenek,
elárasztják a bástyát,
és ő megint akkor hagy el,
mikor a legnagyobb szükségem van rá.
A kastély attól kastély, hogy egyedül van.
Szobáit egy megszelidített hiány lakja.
A másoktól való távolság tartja egyben,
nekifeszül a falainak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése