kellemetlenül érint az a tény,
hogy a zsebkendő,
mibe az orrodat fújtad imént,
én vagyok
bár sajnálom az örökös megfázásodat,
s hogy rajtad semmilyen kúra nem segít,
sem gyógyszer, sem szeretet, sem az ész,
de én csak épp az imént léptem be ebbe szobába,
ami az otthonod,
maradni nem szándékoztam,
köszönni csak, mert így szokás,
és menni tovább,
a körmödet,
melyet egy röpke pillanat alatt mégis
belém mélyesztettél,
míg én gyanútlanul benyitottam hozzád,
vágd le,
moss fogat,
ami a szádból kiesik, legközelebb tiszta legyen,
a test a lélek ecsetvonása
a szavaid betonba öntve
a pillantásod
az ezeréves tölgyfán villanó fény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése