a sárga holdat, mely sötét odún
búj meg, habár a csalogány neki
nem is dalolt még s csőre hangtalan,
úgy Szépségedtől béna ajkam
s lágy énekem is elhal szomorún.
Mint szél, amely hajnalban nyargal át
a sik mezőn, gyors szárnnyal, szertelen
s garázda csókjától lehull a nád,
pedig dalának ez a hangszere.
Úgy szivem is vad vággyal van tele
és elnémit titáni Szerelem.
De nézz szemembe, majd az megfelel,
mért nem bir szájam, ajkam zengeni:
ha ezt sem érted, váljunk csendben el.
Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt,
el nem csókolt csókok, el nem dalolt
dalok kopár kincsén merengeni.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése