Igaz, nem is szükséges, a minap sem ismert meg.
Szegény, ő az egyik utolsó, akinek
még kezét csókolommal köszönök.
Hosszan faggatott kilétem felől, de csak a fejét rázta,
mégis rögtön a bizalmába fogadott.
Mérgezik őt - tudtam meg - évek óta,
még a tulajdon menye is,
s egyetértést sürgetve hunyorogtak
rám a szemek a ráncos, kicsi arcból.
És vádolta a fiát, unokáit,
szomszédait, az orvosát:
mind, akik gondját viselik, segítik.
Majd egyszerre csak elérzékenyült,
s szorongatni kezdte a kezemet.
Örült az idegennek,
akinek nincs kiszolgáltatva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése