Garai Gábor: Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire
– mire beteljesednek –
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
– közönyös füst- virágok –
és az
“ennyi csupán az egész”
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha…
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban…
– míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
– Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
– el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.