A távolság közöttünk... Attól a pillanattól
fogva, hogy láttalak kiszállni abból a liftből,
fejemben szaladgált apró másolatod,
képzeletem szorgalmasan termelte
a jeleneteket, mit csinálhatsz most,
fürdesz, olvasol, tanulsz vagy valaki
mással találkozol, mész buliba, igazából
sejtettem, hogy bár az én fejemben
kicsinyített másod megkezdte életét,
a te fejedben senki nem szaladgál,
aki rám hasonlítana, tenni kellett hát róla.
Ekkor hívtalak
el arra a nevezetes első teázásra,
hogy aztán hat órán keresztül beszéljek
lyukat a hasadba, és a köztünk lévő
távolság lerövidült egy kisasztalnyira,
ha előszedtem volna egy mérőszalagot,
egzakt módon megállapíthatom,
hogy a két csésze egy méteres
távolságon belül helyezkedik el,
ott voltál karnyújtásnyira, sejtjeid
milliárdja ott remegett egészen az én
milliárdnyi sejtkocsonyám közelében,
szemsugaram keresztezte szemsugarad,
a két indázó növény pedig, kettőnk lelke
alighanem kicsit egymásba kuszálódott
ennyi idő alatt.
Míg zagyva beszédemmel elkábítottalak,
észrevétlenül madzagot hurkoltam
a kislábujjadra, közönséges piros
pamutfonál, talán abban a pillanatban is
rengeteg nagymama és anyuka kötött
idétlen pulóvert, sálat, lábszárvédőt
gyerekének ugyanilyen anyagból.
A bolti fonál bevált, működött,
attól fogva ha csak megmozdultál,
bennem a fájdalom jelezte, hogy
távolodsz, elutazol, máshoz közeledsz,
vagy akár csak saját fenyegető belső
örvényeidbe ugrottál fejest, és most
pereg a fonál a mélység peremén,
surrog hangtalan. Így van ez ma is,
huszonnégy-huszonöt év óta
hiányod időnként belém tép olyankor is,
amikor csak vásárolni, misére, ügyet intézni
vagy valakivel beszélgetni szaladtál le,
időnként elutazol, és az autó, a busz mögött
nyúlik a fonal végtelen hosszan,
füvek közt surran, bokrokba akaszkodik,
én pedig idehaza küszködöm
a vonszolódó fájdalommal,
ha pedig én utazom, a repülőt a földdel
összekötve ugyanígy feszül a zsinór,
érzem, ahogy forgolódsz álmodban,
ahogy kimész vécére, a konyhába vizet inni,
ahogy sétáltatod a kutyát, hozod-viszed
a gyerekeket, én pedig lámpasoros
rakpartokon keresem a nyomodat,
várfokra kiállva mélységekbe pillantok,
zuhogó folyók szédítik tekintetemet,
észveszejtő mintázatokká összerakott
kőhalmok, épületek zegzugait járom,
és ebben a labirintusban próbálok
visszatalálni hozzád, Ariadné.
Kötélhúzás az életünk, és csak azoknak
a pillanatoknak van valódi értelme,
csak azok éltetnek igazán, amelyekben
a távolság közöttünk megsemmisül,
és végtelen hosszú kötelékébe gubancoltan
mint a selyemhernyó, bebábozódunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése