A kirakatban lévő asztalhoz ültünk
végül. Üres egyébként ez az egész.
Az étel ehető, de inkább csak
beszélünk, így hárman:
mi ketten meg a tulaj, aki tőlünk nem
messze járkál és egy érthetetlen
nyelven hadar a mobiljába.
A falon tükrök kirakva, körben,
mintha öröm lenne magunkat nézni;
és nem történik semmi, ha kérdik,
majd azt mondjuk, beszélgettünk;
te elmesélted, hogy Keleten
valahol, nem tudod pontosan, hol,
úgy kell enniük a nőknek, hogy nem érhet
étel az ajkaikhoz. Ott arrébb átjött a
felhők résein a nap, szemembe süt,
de mindegy, sokáig csak nézlek aztán;
vajon tényleg nem vetted észre, hogy
két napja nem értem hozzá a szádhoz?
Beszédünk mögött valaki egy
érthetetlen nyelven hadar,
szembenálló koszos tükrökben
egy közhely, meg mi ketten.
Ha már nem kellett, legalább
mondd meg, mi volt ez.
Tudjam, miért fizettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése