Kormányos Ákos: Paraván mögött

ketten írjuk ezt a verset,
te onnan,
a paraván mögül lüktetéseddel,
és én, a választón innen
teljes valómmal,
mert ott vagy,
nem látlak, de érezlek.
játszótérnek használlak,
ahogy a levegő apró molekulái
másznak légcsöved létráin,
véred plazmája, játszik a körhintán,
ahogy gondolataid kergetik egymást,
egyre gyorsabban és gyorsabban.
tudom hogy ott vagy,
és te is tudod, hogy én itt,
hallgatod, amint szívem libikókázik
játszótereden, ahogy vágyakozik utánad.
csak árnyad látom innen,
de többet tudok tested működéséről
mint aki ezt a falat közénk húzta,
megakadályozván, hogy a sejtjeim
közötti résbe sejtjeid behatoljanak,
de szemeim folyton bőrünk határait fürkészik,
ezt a finom, varázslatos paravánt,
hogy átlátszó szövetein
néha napján
megpillanthassanak.

Lackfi János: Menekülős

Ha egy nő végzet asszonyát játszik,
ha fekete a rúzsa, a körme,
a szeme köré festett panda-karika,
ha zsilettpengét nyalogat,
ha véres csókjával üldöz,
szerelmeskedés közben pedig belekarmol
a nyaki ütőeredbe, hagyd a dagadt
ruhákat másra, Hadybandi, végy egy
pecabotot a legmenőbb szaküzletben,
fogd a demizsont, a csalit, a fülhallgatót,
irány a legközelebbi horgásztó,
menekülj!
Ha egy nő csillogó szemmel részletezi,
hogy már látja maga előtt a jövőt,
megírta hetekre előre a szuper
szexifitnesz étrendet és edzéstervet,
olyanok lesztek, mint két izmostestű,
izzó tekintetű, vadóc ősember,
akik lihegve hemperegnek a párducbőrön,
és szikrázik lényük minden atomja,
tedd le konyakodat, vakard meg sörhasadat,
ne lapozz tovább Spinoza gondolataiban,
csapj fel az idegenlégióba, töröld identitásodat,
menekülj!
Ha egy nő azzal fogad, hogy milyen jól
átrendezte az egész lakást, anyukád már látta,
és oda volt meg vissza, mert ugyan kinek van még
ilyen cuki, házias menye, mindenhol ezek a
leárazottan vett, ízléses kis nippek,
mámoros illatot lehelő potpurrik,
szárított rózsák, könnycseppes bohócmaszkok,
a falon meg szájjal-lábbal festő művészek
színpompás alkotásai, semmi cécó,
keresd meg az első űrállomást,
hiszen jól tudod, van már egy
lakható exobolygó.

Hal Sirowitz: Why There Are No More Miracles

God would perform miracles in the old days,
Father said, but nowadays if he set a bush
on fire, like he did for Moses, the fire department
would rush to put it out. The newspapers
would send our photographers. There’d be
an investigation. A reward would be given
to help find the arsonist. Some innocent person
would get blamed. God has enough people
believing in him. Why does He need
all that commotion for the sake of a few more?

Richard Donnelly: The Movies

I can’t make love to you
the way you want me to
I can’t be George Clooney
or Bradley Cooper
that would be impossible
and not because I can’t do
what they might do
it would be impossible because
I can’t look like them
I can’t drop the lights
stand thirty feet tall before
a rapt audience and say
I know why you love me
and it’s me

Krusovszky Dénes: A hazavezető út

A titkot, amit évek óta
őrzök, nem bírom tovább
magamban tartani,
szívem erdejét elhagyták
az állatok, és ebben
a hideg városban nem
találom a hazavezető utat.

David Wagoner: A Snap Quiz in Body Language

We can’t hear what they’re saying, but that man
is holding that woman in his arms. Your assignment
is to deduce their thoughts from what they do.
They’ve left no apparent space between their bodies.
It could be called a close embrace, but notice
her arms are at her sides, her hands relaxed,
her face impassive, while he’s whispering
something in her ear. His upper torso
is tilted slightly forward. Hers is yielding
but not in a way suggesting sweet surrender.
Is this a seduction scene? Is she being held
for questioning? Should she call a lawyer?
He’s looking into her eyes now. How wide open
would you say they are? What does he see in them?
If he were to let her go, class, what would she do?

Ferencz Mónika: Kilenc gyűrű

Néztem a Tiszát és világos lett,
a letehetetlen súly,
amit Pestről Szegedre cipeltem,
valójában én vagyok.

Két madár szállt a vízre,
mellettük egy-egy kavics gyűrűzött,
a négy szárny megrebbent.

Csak a Tiszát néztem.
Elviselhetetlennek tűnt az érzés,
hogy valakihez vagy valamihez
még ezeknél a borús hullámzásba
vissza-vissza kacsázó köveknél is
jobban ragaszkodom.

Turi Tímea: Akiket megsértettem

Nem is az, hogy elhagytam, de kopaszodik!
Elhagytam, és velem együtt nem hagyta el az idő.
Nála maradt, kényeztette, jól tartotta,
és meghizlalta azokat, akiket hátrahagytam.
És közben mégis itt maradt velem.
A szemem alatt betűk nélküli sorok nyoma,
senki se olvassa el.
Férfiak, akiket megsértettem.
Összeköt minket és hizlal a naptár,
fogyunk.

Anna Kamieńska: Conscience

You are alone with yourself
It’s not true
A whole court is with you
A prosecutor and a counsel for the defense
They quarrel about you
Guilty not guilty
Guilty says the prosecutor
You admit he is right
It’s natural
But the counsel for the defense
Talks quite sensibly too
The head turns from side to side
And only you don’t know
What to think of yourself
Always sentence yourself to death
And grant a reprieve
Finally you get bored
With the game of conscience
Sleep
In the morning God
Will give you back your soul
Freshly mended and laundered
Let’s just hope
You won’t get somebody else’s

-- translated by  Grazyna Drabik & David Curzon

Leonard Gasparini: The Photograph of My Grandfather Reading Dante

Every evening
He would sit for hours
In his old wooden rocking chair,
With a glass of homemade red wine,
The Divina Commedia in his lap,
And a snuffbox on the table beside him.

Under a floorlamp whose orange lampshade
Haloed his balding head,
My mother's father, Luigi,
Would immerse himself in profundities.

And while the rest of my family played
Briscola or listened to the radio,
I would watch my grandfather reading
Dante sotto voce. He was once
Photographed without
Even knowing it.

Áfra János: Nem készül

házak szürkülnek el,
ha pislogok, és azért sem
nézek rá, mert rám néz,
nem leszek senkinek az idéző-
jele, most is csak magunkat
zárjuk le, aztán felállunk és nem
tekintünk körül, érzelmesen
karol, könyörtelenül, mégsem
talál bennem elég ölelésre,
szívószálban lassulna így a lélek,
szemekben olvad ennyi nem,
azt mondja, nem úgy érti,
miközben az sem tiszta még,
az úgyot én hogy értsem,
de jövőre, ha majd kevesebbet
félek, lehet, hogy ki fogunk esni
egymásból, el kell magunkat
különítenem, mert ami nem
múlik el, az nincsen.

Kim Addonizio: The Moment

The way my mother bent to her car door, fumbling the keys,
taking forever it seemed
to find the right one, line it up with the lock and feebly push it in
and turn,
the way she opened the door so slowly, bending a bit more, easing
herself finally into the leather seat - She'd hurt her ribs, she
explained, but it wasn't injury
that I saw, not the temporary setback that's followed by healing,
the body's tenacious renewal;
I saw for the first time old age, decline, the inevitable easing
toward death. Once in the car, though,
settled behind the wheel, backing out and heading for the steady
traffic on the highway,
she was herself again, my mother as I'd always known her: getting
older, to be sure,
in her seventies now, but still vital, still the athlete she'd been all
her life; jogging, golf,
tennis especially - the sport she'd excelled at, racking up
championships - they were as natural
to her as breath. All my life she'd been the definition of grace, of a
serenely unshakable confidence
in the body; impossible ever to imagine her helpless, frail, confined
to walker or wheelchair.
She was humming now as she drove, that momentary fumbling
erased, no trace of it.
No acknowledgment of pain, of the ache she must be feeling
in her side. My mother
refused all that, she would go on refusing it. She peered ahead at
the busy road, the past all but forgotten -
somewhere behind us griefs, losses, terrible knowledge, but ahead
of us a day we'd spend together,
we were going there now, while there was still time, non of it was
going to be wasted.

Kemény Lili: Jelentés a türannosznak

Arcadiában, a galantéria
és kecsesség idilli földjén
fölállítottuk az első
traktorgyárat.

Atlantiszban, a bölcsesség
és a mágia ősi városában
beindítottuk az első
szappanoperát.

Betlehemből, az egyes számú
tiltott zónából folyton szökést
kísérelnek meg a… csak tudnánk,
hogy kicsodák!

Jávor László: Miattad éltem millió évig

A szemeid olyanok mint az anyámé
Ha homlokomon megpihennek
A szádat is a szádat is
Ilyennek álmodtam ilyennek
Miattad éltem millió évig
Mint moszat a tenger alatt
Gyíkok és polipok másztak át rajtam
Megérte megtaláltalak
Miattad ébredek minden reggel
Miattad nézek a tükörbe
Miattad szeretem a madarakat
Miattad szeretem önmagamat
Miattad veszek lélegzetet
És gyermeket ölbe
Miattad éltem millió évig
Mint moszat a tenger alatt
Hogy öled gejzíres katlanában
Megöljön egy pillanat

Emily Dickinson: To Make a Prairie

To make a prairie it takes a clover and one bee,
one clover, and a bee.
And revery.
The revery alone will do,
if bees are few.

Andrea Gibson: Gravity

We wear our traumas
the way the guillotine
wears gravity.
Our lovers' necks
are so soft.

Charles Bukowski: Nehéz nekik

néhány egyetemi tanár
úgy véli, nyers, durva, nyilvánvaló,
ismétlésekbe bocsátkozó és trágár vagyok
és ez gyakran igaz,
néha szándékosan
de nem kellene evvel
törődniük,
vannak barátaik,
társaik, hasonmásaik
akik nekik tetsző
verseket írnak.
de miért tőrnek
ellenem
kritikus esszéikkel
ez az amit furcsának
találok.
bár én sem szeretem az ő
írásaikat,
színtelenek,
erőltetettek, elcsépeltek
egy századdal lemaradtak a
kortól
de
én nem kritizálom
őket
csak abbahagytam olvasásukat
nem gyűlölöm őket,
nem érdekel hány könyvük
jelenik meg és, hogy ki olvassa
vagy nem olvassa
őket.
ők mégis nagyon aggódnak
létezésem és
hatalmas olvasótáborom miatt,
és majdnem hisztérikusan
elkeseredettek
hogy néhány helyen
komoly befolyással rendelkező,
egyéni írónak
tartanak.
Próbálok erről nem tudomást venni, ők
miért nem?
Ha helyet akarnak maguknak az
irodalom történetben,
rendben van, az övéké lehet.
én beleszarok.
én csak a saját munkámat
akarom
elvégezni.
ezt választom
a következő sorra öszpontosítok és az
utána következőre.
amit ők csinálnak és hogy kik ők
és mit akarnak
mit mondanak, mit
írnak
engem nem érdekel
és, szerencsétlenségükre
más
élőt, haldoklót vagy most
születőt is alig, ha
ha.

-- ismeretlen fordító (sehogyse találom, ki volt)

Mark O'Brien: Love Poem to No-One in Particular

let me touch you with my words
for my hands lie limp as empty gloves
let my words stroke your hair
slide down your back
and tickle your belly
for my hands, light and free flying as bricks
ignore my wishes and stubbornly refuse to carry out my quietest desires
let my words enter your mind
bearing torches
admit them willingly into your being
so they may caress you gently
within

Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.

--Zsille Gábor fordítása

Borbély Szilárd: A számítógép este

Vannak azok a pillanatok este amikor
az ember fáradt már bármit csinálni.
Csak ül csendben. Még nem álmos, de
nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,
elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint
az élet: csupán a testen hagy nyomot.
A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv

viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki
kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok
vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon,

hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél
elaludni. Mint a gyerek este, kifogást
keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.

Eavan Boland: The Necessity for Irony

On Sundays,
when the rain held off,
after lunch or later,
I would go with my twelve year old
daughter into town,
and put down the time
at junk sales, antique fairs.

There I would
lean over tables,
absorbed by
lace, wooden frames,
glass. My daughter stood
at the other end of the room,
her flame-colored hair
obvious whenever—
which was not often—

I turned around.
I turned around.
She was gone.
Grown. No longer ready
to come with me, whenever
a dry Sunday
held out its promises
of small histories. Endings.

When I was young
I studied styles: their use
and origin. Which age
was known for which
ornament: and was always drawn
to a lyric speech, a civil tone.
But never thought
I would have the need,
as I do now, for a darker one:

Spirit of irony,
my caustic author
of the past, of memory,—

and of its pain, which returns
hurts, stings—reproach me now,
remind me
that I was in those rooms,
with my child,
with my back turned to her,
searching—oh irony!—
for beautiful things.

Billy Collins: The Country

I wondered about you
when you told me never to leave
a box of wooden, strike-anywhere matches
lying around the house because the mice

might get into them and start a fire.
But your face was absolutely straight
when you twisted the lid down on the round tin
where the matches, you said, are always stowed.

Who could sleep that night?
Who could whisk away the thought
of the one unlikely mouse
padding along a cold water pipe

behind the floral wallpaper
gripping a single wooden match
between the needles of his teeth?
Who could not see him rounding a corner,

the blue tip scratching against a rough-hewn beam,
the sudden flare, and the creature
for one bright, shining moment
suddenly thrust ahead of his time—

now a fire-starter, now a torchbearer
in a forgotten ritual, little brown druid
illuminating some ancient night.
Who could fail to notice,

lit up in the blazing insulation,
the tiny looks of wonderment on the faces
of his fellow mice, onetime inhabitants
of what once was your house in the country?

Bertók László: Kert

(1)
Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.

(2)
Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.

(3)
Kőben a szellem,
ágaskodik a semmi
a semmi ellen.

(4)
A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.

(5)
Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.

(6)
Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?

(7)
Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.

(8)
Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.

(9)
Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.

Linda Pastan: I Am Learning to Abandon the World

I am learning to abandon the world
before it can abandon me.
Already I have given up the moon
and snow, closing my shades
against the claims of white.
And the world has taken
my father, my friends.
I have given up melodic lines of hills,
moving to a flat, tuneless landscape.
And every night I give my body up
limb by limb, working upwards
across bone, towards the heart.
But morning comes with small
reprieves of coffee and birdsong.
A tree outside the window
which was simply shadow moments ago
takes back its branches twig
by leafy twig.
And as I take my body back
the sun lays its warm muzzle on my lap
as if to make amends.

Rónay György: Ars poetica

Csak tartani a tollat mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.

Csapó Angéla: négysorosok

1.

Ma béke van. Nincs is kedvem
szóval karcolni szét.
Vagyok a világban, mint a sejt a testben,
s közben fölöttem tintát old az ég.

2.

A japánbirs megint elvirágzott.
Az almafa fehérlik most, épp, mint tavaly.
Nincsen rés sehol sem. Amit érzek,
nem tűri semmi meg sehol.