Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany,
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zúzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Richard Denner: Refuge

Don't look at this poem.
You are staring.
I stare back.
Your eyes are clamped here.
It is damp here, but my throat is dry.
This poem is a shamble down an alley of broken glass,
relief from rowdy talk in the Tav.
You are asking questions this poem cannot answer.
At best you can rest here.
I cannot answer, but I sing a ragged song.

Kőhalmi Ildikó: Zörökké

a zörökkének van egy vékony kis
vonalkája amivel nagy dolgokat
lehet grafikázni a zéletre aztán
satírozni meg színezgetni végül
fekete kontúrokat húzni a lényeg
kiemelésére

a zember addig-meddig firkál
vonalkáz csíkoz sraffol és árnyal
míg semmi nem hasonlít semmire
olyankor csalódottan leteszi a tollat
nézi a zarcát és fogalma sincs mit
akart eredetileg

mert a zörökkét is tönkre lehet
tenni akár egyetlen oda nem illő
színnel vagy vonallal aminek
nincs köze valódi lényegéhez
ezért tűnik úgy hogy nem működik
a többi smafu

Fodor Ákos: Ujjlenyomat

tartani.
mindenáron: tartani
a távolságot és a kapcsolatot.
E kereszt metszés-
pontján (feszület?
célkereszt?)
kitartani

Margaret Atwood: Habitation

Marriage is not
a house or even a tent

it is before that, and colder:

The edge of the forest, the edge
of the desert
the unpainted stairs
at the back where we squat
outside, eating popcorn

where painfully and with wonder
at having survived even
this far

we are learning to make fire

Dorianne Laux: The Tooth Fairy

They brushed a quarter with glue
and glitter, slipped in on bare
feet, and without waking me
painted rows of delicate gold
footprints on my sheets with a love
so quiet, I still can't hear it.

My mother must have been
a beauty then, sitting
at the kitchen table with him,
a warm breeze lifting her
embroidered curtains, waiting
for me to fall asleep.

It's harder to believe
the years that followed, the palms
curled into fists, a floor
of broken dishes, her chainsmoking
through long silences, him
punching holes in his walls.

I can still remember her print
dresses, his checkered Taxi, the day
I found her in the closet
with a paring knife, the night
he kicked my sister in the ribs.

He lives alone in Oregon now, dying
of a rare bone disease.
His face stippled gray, his ankles
clotted beneath wool socks.

She's a nurse on the graveyard shift,
Comes home mornings and calls me,
Drinks her dark beer and goes to bed.

And I still wonder how they did it, slipped
that quarter under my pillow, made those
perfect footprints...

Whenever I visit her, I ask again.
"I don't know," she says, rocking, closing
her eyes. "We were as surprised as you."

Acsai Roland: Senki sem ismeri

Senki sem ismeri
közös reggeleinket,
És reggeleinket külön –
amikor eszembe jutsz
A háló és a konyha közt –
amikor nem ébresztesz
Fel hajnalban a rigókra –
amikor egyedül vagyok,
Mint az az alak a jelzőlámpán,
és hajad súlya helyett
Csak a csatod súlyát érzem –
amikor nem szólok
Fel kaputelefonon, hogy:
„Itt a tavasz”,
És te nem válaszolsz:
„Beengedem”.

Peter Bristol: [When that fair June with its spells so sunny...]

When that fair June with its spells so sunny
The whim of May has drowned in pots of honey,
And England’s every lamb and colt and calf
Basks in degrees twenty-two ’n’ a half,
Watching Helios with all his might aspire
To have the heating off in every single shire,
And good Britons on Margate’s shores assemble
A crispy pink marshmallow to resemble
- Of postings pics they never seem to tire,
Despite their known love for a single file;
When thirsty folk consume their pints galore
Exploring all the bars from Pole to Pole,
And weather forecasts become less random,
Then is the time to hold a referendum.
In all the counties’ all the nooks and crannies
Regiments of students, dads and grannies
All swarm like bees to seek the sacred urns
Reconquering the land of Hume and Burns.
Resentful of diktats on shape of eggs
They give their membership the prefix ex.
There goes a sage, there goes a boorish johnson,
Scholars and fools will all be there with knobs on.
Their little hearts ablaze to bounce the Czechs
Flutter with joy when they think of the tax
Staying at home to buy CAT-scans and pills
Syringes, stethoscopes  and dental drills.
The judgement of Paris can’t bother them less,
The Angel of Berlin will cause them no stress.
They tick the right box asserting with glee:
No man is an island, but a nation can be.

Kántor Péter: Zönge

Mi mindnyájan
szabadok akarunk lenni!
Hát te?
Mit keresel te itt?
He?
Nem látod, hogy ide
idegeneknek
tilos a belépés?!
Nem tudsz olvasni?
Hallod?
Sprechen Sie Deutsch?
Parlez-vous français?
Süket vagy?
Ki vagy te?
Mit akarsz?

Lackfi János: Vészjósló

Ha nem küldöd tovább ezt a verset huszonnégy órán belül
ötven barátodnak, könnyen lehet, hogy elpártol
tőled a szerencse, kedves ismerőseid elkerülnek
az utcán, szerelmed mobilja hirtelen nem lesz elérhető,
társaságodban mindenki szórakozott lesz és
lesüti a szemét, elkezdhetsz aggódni
Anyukád leesik a lépcsőn, combnyaktörést
szenved, és amikor mennél be a kórházba látogatni,
az autódat összetöri valami tahó, még neki áll feljebb,
összevitatkoztok, háromnegyed óra hosszat várjátok
a rendőrt, addig nem mozdulhatsz, a zsaru
a másiknak ad igazat, és hoppá-hoppá, a forgalmid
is lejárt két napja, sokba lesz ez neked, a kocsit
mindenesetre vagy elvontatják szépen, vagy
dobálhatod be érte egész nap a parkolópénzt,
lejárt papírral bele nem ülsz, azt a biztos úr
biztosan állíthatja Úgy kullogsz haza, mint akit
megvertek, ugyanis az aluljáróban tényleg megvertek,
és még a vadonatúj farmerkabátodat is
összehasogatták, mész, mint egy megátkozott,
amerre jársz, a májfoltos kezű öregek
zöldhályogos szeme megpattan, bereped,
egy terrorista épp most vacakol a plasztikbombájával
a közvetlen közeledben parkoló kocsiban,
úgyhogy az ovi, amelynek kerítése mellett elhaladsz,
hamarosan a levegőbe repül, fenn az égen legók,
barbik, rollerek meg leszakadt kisgyermekvégtagok
keringenek majd, és utoljára eszedbe villan, hogy én
figyelmeztettelek

Lisel Mueller: Hope

It hovers in dark corners
before the lights are turned on,
it shakes sleep from its eyes
and drops from mushroom gills,
it explodes in the starry heads
of dandelions turned sages,
it sticks to the wings of green angels
that sail from the tops of maples.

It sprouts in each occluded eye
of the many-eyed potato,
it lives in each earthworm segment
surviving cruelty,
it is the motion that runs the tail of a dog,
it is the mouth that inflates the lungs
of the child that has just been born.

It is the singular gift
we cannot destroy in ourselves,
the argument that refutes death,
the genius that invents the future,
all we know of God.

It is the serum which makes us swear
not to betray one another;
it is in this poem, trying to speak.

Kiss Gabriella: Mindennapi dolog

Mint vékony karcolások rajza ablak felszinén,
Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény,
Úgy jársz köröttem szüntelen, úgy járlak körbe én.

Vagy szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad,
Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad,
Úgy állok néha félszegen, úgy hinted rám magad.

Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár,
Mint tükröződik egymáson a villa és kanál,
Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.

Ana Blandiana: A határ

Úgy keresem a rossz legelejét,
ahogy gyerekkoromban az eső szélét.
Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda,
és lekuporodva
megpillanthassam végre a határt:
egyik oldalán esik, a másikon nem.
De az eső mindig elállt,
mielőtt felfedezhettem volna határait,
és újra eleredt,
mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég.
Nem ér semmit felnőttnek lenni.
Fejvesztve szaladok most is
a hely felé,
ahol leülhetnék egy percre figyelni
a választóvonalat jó és rossz között.
De a rossz mindig eláll,
mielőtt felfedezhetném határait,
aztán újra égszakadás-földindulás,
mielőtt megtudnám, meddig tart a jó.
Keresem a rossz legelejét
ezen a földön, rendre
hol borús, hol napos időben.

Charles Bukowski: The Aliens

you may not believe it
but there are people
who go through life with
very little
friction or
distress.
they dress well, eat
well, sleep well.
they are contented with
their family
life.
they have moments of
grief
but all in all
they are undisturbed
and often feel
very good.
and when they die
it is an easy
death, usually in their
sleep.
you may not believe
it
but such people do
exist.
but I am not one of
them.
oh no, I am not one
of them,
I am not even near
to being
one of
them
but they are
there
and I am
here.

Tamási József: Én

újból és újból
elkövetni ugyanazt a hibát
nem vall túlzott bölcsességre
de ha nem ezt tenném néha
az nem is Én lennék
hanem valaki más
mondjuk Te

Petz György: Hülye minden régész

hülye minden régész és logikátlan; abból indul ki, amit lát:
 volt egy jó cipőm és volt egy rossz. A rosszat szekrénybe
 tettem, kínkeservvel olykor, ha fölvettem reprezentálni
 egy-egy kivégzésre, esküvőre, színházba, temetésemre;
 bezzeg a jót viseltem mindenhová, még tán aludni is
 abban mentem; ronggyá hordtam, úgy szerettem – és hol
 a nyoma? Semmi lett. A régész ezer év múlva szekrényt lel,
 örül, enyém volt, rájön arra is – Jé, egy névtelen, korának
 reprezentáns senkije, amit róla megtudok, egy kort lefed!
 És túr, és kurtafarkú, a szekrény is már szétrohadt, örül:
- Megállapítom: egykoron fekete lakkcipőben járt az efféle,
 logikusan következtethetek gerincére és végbelére, hallani
 vélem lépteit, ahogy a konstrukciós hibán kompenzál,
 gyámoltalan volt, nem lázadó, megmaradt a látszatnál,
 mazoch alkat, szinte közösségi ember, fontos e cipő
az emberiségnek. Marha! mondanám neki, hát nem látja:
 amit látunk, s megvan – sosem szerették, undor tartósítja.
 Nem tudom, milyen kor jön majd, teista, ateista – mindegy,
 de tudom: akit nem találnak – szerette isten és elhasználta.

Amanda J. Nelson (grade 6): Erasers

Sometimes I wish I had an eraser,
not a normal one,
this one would erase differently,
erase the past,
like the night my family and I were sitting in the living room
watching a thriller, but our minds weren’t on it.
I was reading a good book, as always.
There were two tents in the background
which we planned to sleep in.
Popcorn was on my mother’s lap,
my little sister was doing a puzzle
and eating popcorn.
A perfect evening
ruined
with only a phone call.
My mom almost didn’t answer
but in the end she did.
I wish she hadn’t, although it wouldn’t have helped in the least.
Me, sitting in the background
while my father’s girlfriend was busy telling my mother
that my father died.
Too many drugs.
30 seconds changed my life.
That day turned out to be the worst in my whole life.
No erasers. Too bad.

Nayyirah Waheed: ism

‘i love myself.’
the
quietest.
simplest.
most
powerful.
revolution.
ever.

Egressy Zoltán: Olvadáspont

A graffit, tudtad-e, a gyémánt egészen közeli rokona,
mindkettő az elemi szén módosulata, vannak még a
fullerének, rokonok azok is, de őket ne bolygassuk,
minek ismeretlenségekkel vesződni, a lényeget kéne
elmondanom, mindenről külső körülmények tehetnek,
a nyomás meg a hőmérséklet, főleg ezekre gondolok,
ezek alakítanak ki eltérő kristályszerkezeteket, illetve
moláris tömegű verziókat, na, most meg bejött egy
moláris, hagyjuk ezt is, nem fontos, hülye szó, a kis
szénatomok másképp kapcsolódnak, ennyit jegyezz
meg, egyszerűen másképp fogódnak össze, ennyi az
egész, eltérő az olvadáspontjuk például, a gyémánté
a magasabb, ennek az egésznek egyébként allotróp
módosulat a neve, de ezt már tényleg csak azért, hogy
tudd, pontosan mi nem világos, erről az jut eszembe,
ami rólad is szokott, figyelj kicsit, mondom, általában
nem, de néha sokszor, nem érted, mondok példát, jó
lenne időnként reggel vacsoráznunk, általában nem,
de néha miért ne, akár sokszor, aztán elválik, grafitok
leszünk vagy begyémántozódunk, ennek kéne allotróp
módon nekimennünk, szénalapú szervezetek vagyunk
mi magunk is, tudtad-e, nem szénalakú szerkezetek,
alapról van szó és szervezetről, téged a fullerének
érdekelnek leginkább, értem, azokról sajnos én se
tudok sokat, a természetben csak úgy, simán nem
fordulnak elő, ennyit, mesterséges dolgok, nincs
közünk hozzájuk, tekintsünk el tőlük, meg a külső
körülményektől is, az összes mindent összezavaró
tényezőtől, mint amilyen a moláris moralitás például,
az a tömeggel függ össze, jól emlékszel, pontosan
ezt mondtam, igen, a dolgok súlyával kapcsolatos.

Kate DiCamillo: Snow, Aldo

Once, I was in New York,
in Central Park, and I saw
an old man in a black overcoat walking
a black dog. This was springtime
and the trees were still
bare and the sky was
gray and low and it began, suddenly,
to snow:
big fat flakes
that twirled and landed on the
black of the man’s overcoat and
the black dog’s fur. The dog
lifted his face and stared
up at the sky. The man looked
up, too. “Snow, Aldo,” he said to the dog,
“snow.” And he laughed.
The dog looked
at him and wagged his tail.

If I was in charge of making
snow globes, this is what I would put inside:
the old man in the black overcoat,
the black dog,
two friends with their faces turned up to the sky
as if they were receiving a blessing,
as if they were being blessed together
by something
as simple as snow
in March.

Tamási József: Oda-vissza

bezárkóztam önmagamba
néha kopogok
néha bekopognak

tovább nem megy

David Budbil: The Sixth of January

The cat sits on the back of the sofa looking
out the window through the softly falling snow
at the last bit of gray light.

I can’t say the sun is going down.
We haven’t seen the sun for two months.
Who cares?

I am sitting in the blue chair listening to this stillness.
The only sound: the occasional gurgle of tea
coming out of the pot and into the cup.

How can this be?
Such calm, such peace, such solitude
in this world of woe.

Michelle K.: You Are Enough

You are enough.
Paint it on your mirrors,
on the back of your eyelids,
drown it in your stomach,
sing it in every word you say.
You are never too much.
Eat your food,
sleep eight hours,
walk like you love yourself.
You are enough.
Say it in your sleep,
mantras to carry you through your day.
There is never enough of you.
You are a thirst that is never quenched.
I crave you when you’re away.
I love every piece of you.
But I cannot make you love yourself.

Katha Pollitt: Mind-Body Problem

When I think of my youth I feel sorry not for myself
but for my body. It was so direct
and simple, so rational in its desires,
wanting to be touched the way an otter
loves water, the way a giraffe
wants to amble the edge of the forest, nuzzling
the tender leaves at the tops of the trees. It seems
unfair, somehow, that my body had to suffer
because I, by which I mean my mind, was saddled
with certain unfortunate high-minded romantic notions
that made me tyrannize and patronize it
like a cruel medieval baron, or an ambitious
English-professor husband ashamed of his wife—
Her love of sad movies, her budget casseroles
and regional vowels. Perhaps
my body would have liked to make some of our dates,
to come home at four in the morning and answer my scowl
with “None of your business!” Perhaps
it would have liked more presents: silks, mascaras.
If we had had a more democratic arrangement
we might even have come, despite our different backgrounds,
to a grudging respect for each other, like Tony Curtis
and Sidney Poitier fleeing handcuffed together,
instead of the current curious shift of power
in which I find I am being reluctantly
dragged along by my body as though by some
swift and powerful dog. How eagerly
it plunges ahead, not stopping for anything,
as though it knows exactly where we are going.

Toroczkay András: telefonhívás

Az A38-ra mentem, a nyárnak már
vége volt. Péntek este a hajón
egy belga zenekar játszott.
A telefonhívás miatt kicsit
lemaradtam a többiektől. Apa volt.
Mikor pár órája először keresett aznap,
azt mondtam neki, majd visszahívom.
De nem hívtam vissza, elfelejtettem. Ő hívott megint.
Az A38 hídja előtt álltam. Néztem a Dunát,
a hajót, Pestet. Egy Drehert ittam, emlékszem.
A villamos sárgája, ahogy keveredik
az egyre feketébb kékkel. Tetszett. A belga zenekar
nevét már nem tudom. Azzal lettek híresek,
hogy az énekesük koncertjük közben
elkapott egy felé hajított korsó sört.
Mennyi esély van erre? Nullánál kevesebb. Ő meg
miután elkapta, mintha mi sem volna természetesebb,
nyugodtan beleivott, aztán tovább énekelt
az őt éltető embereken egyensúlyozva.
A világháló felrobbant ettől a képsortól.
Egy kicsit felrobbant. Tartottam a telefont.
Apa elmondta, amiért hívott.
Egy darabig még beszéltünk,
aztán letettük, és besétáltam a koncertre.

Brad Aaron Modlin: What You Missed That Day You Were Absent from Fourth Grade

Mrs. Nelson explained how to stand still and listen
to the wind, how to find meaning in pumping gas,

how peeling potatoes can be a form of prayer. She took questions
on how not to feel lost in the dark.

After lunch she distributed worksheets
that covered ways to remember your grandfather’s

voice. Then the class discussed falling asleep
without feeling you had forgotten to do something else—

something important—and how to believe
the house you wake in is your home. This prompted

Mrs. Nelson to draw a chalkboard diagram detailing
how to chant the Psalms during cigarette breaks,

and how not to squirm for sound when your own thoughts
are all you hear; also, that you have enough.

The English lesson was that I am
is a complete sentence.

And just before the afternoon bell, she made the math equation look easy. The one that proves that hundreds of questions,

and feeling cold, and all those nights spent looking
for whatever it was you lost, and one person

add up to something.

Turi Tímea: Az igazság ezzel szemben

Mostanában néha megkérdezik, hogy voltaképpen ki is vagyok.
A barátok elmaradnak, vagy nem is ismernek rám. Feleljek!
Mintha az, hogy az ember megmutassa önmagát, magától értetődő jó
és erkölcsileg helyes döntés volna. Micsoda önhittség!
Mintha volna valaki, akit megmutatnunk közérdek és érdekesség,
mintha lenne mihez képest őszintének lenni és hazugnak.
Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet.
Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak.
Hiszen tévedés azt gondolni, hogy van egy szöveg,
egy ismeretlen, de felfedezhető, amelyhez minden hozzámérhető.
Az igazság ezzel szemben az, hogy én az vagyok, aki este tízkor kinéz az ablakon.
Odakint váratlan vihar, az eső súlyos függönye,
morajló dörgés, és a lámpa fénye csak úgy imbolyog
a lombok súlyos rengésén keresztül.
Villámlik.
És én voltaképpen az vagyok, aki tudja, hogy mindez gyönyörű.