Elloptam egy boldog ember szemét.
Kíváncsi voltam, mit nem veszek észre.
Becsavartam üregembe, napokig nem
láttam vele semmit, aztán egy reggel
arra ébredtem, hogy beborít a belső sugárzás.
Pupillám összepréselődött a vakító fényben.
Kerestem a formát, a dolgok helyét az ürességben.
Napokig matattam hasztalan magamban, mire ráébredtem:
nem is másé, sajátom volt, és ki sem nyitottam egészen.
Éjjelenként mint tudjuk
az angyalok bemásznak
az inkubátorokba
Láttam a legkisebbet
a gyermekünk mellett
Megrángatta a vezetékeket
hogy rendben van-e a csatlakozás
s megvizsgálta a gyermekorrot
a vékony tömlővel
Persze a monitorra is figyelt
amelyen piros sárga és zöld görbék
és cikcakkvonalak mutatták néki
a szív lélegzet agy hová hajol
Kora reggel ott cuppogott az angyal
ajkával a csöppnyi homlokon
és gyermekünk fülébe suttogott
Gyorsan körülnézett
majd mint a szél huss át az üvegen holott
még ki sem nyitottam egészen a nyílás fedelét
-- Tatár Sándor fordítása
The storm is over; too bad, I say.
At least storms are clear
about their dangerous intent.
Ordinary days are what I fear,
the sneaky speed
with which noon arrives, the sun
shining while a government darkens
a decade, or a man
falls out of love. I fear the solace
of repetition, a withheld slap in the face.
Someone is singing
in Portugal. Here the mockingbird
is a crow and a grackle, then a cat.
So many things
happening at once. If I decide
to turn over my desk, go privately wild,
trash the house,
no one across town will know.
I must insist how disturbing this is--
the necessity
of going public, of being a fool.
Someone had to do the dirty work,
spading the garden, moving mountains,
keeping the darkness out of the light,
and she took every imperfection personally.
Mr. Big Ideas, sure,
but someone had to run the numbers.
Then talk about babies: he never imagined
so many.
That was part of his charm, of course,
his frank amazement at consequences.
The pretty songs he gave the finches:
those spoke to his
innocence, his ability to regard
every moment as fresh. “Let’s give them
free will and see what happens,”
he said, ever the optimist.
Most már hiába nézi a falat,
egy csomó részlet utolérhetetlen.
Azt hitte: férfias, ha sose kérdez,
csak bennfentesen bólogat, igen –
de kiszáradt a lelke, mint az árok.
Félt megtudni, hogy mások mit szeretnek,
mert még kisül valami érdekes,
és indulni, a nyomukba szegődni,
az kínos volna. Így járt, amikor
legelőször az olvasóteremben
törzsolvasónak akart látszani.
Jobbnak látta szárazon mérlegelni,
hogy mennyit kérdezzen, mikor, kitől.
Óvta a képzeletét, mintha mások
meg tudnák fertőzni egy vallomással.
Úgy kerülte a kérdezősködést,
mint aki fél, hogy nehogy egyetértsen,
inkább ne mondják. Majd jön a tudás,
természetes csatornát vág magának.
A vége az lett, hogy nem kérdezett.
Meghaltak, elmentek, nem tudta meg.
He said it doesn’t look good
he said it looks bad in fact real bad
he said I counted thirty-two of them on one lung before
I quit counting them
I said I’m glad I wouldn’t want to know
about any more being there than that
he said are you a religious man do you kneel down
in forest groves and let yourself ask for help
when you come to a waterfall
mist blowing against your face and arms
do you stop and ask for understanding at those moments
I said not yet but I intend to start today
he said I’m real sorry he said
I wish I had some other kind of news to give you
I said Amen and he said something else
I didn’t catch and not knowing what else to do
and not wanting him to have to repeat it
and me to have to fully digest it
I just looked at him
for a minute and he looked back it was then
I jumped up and shook hands with this man who’d just given me
Something no one else on earth had ever given me
I may have even thanked him habit being so strong
a kórház kapujánál
távhővezetékek
sok görbére horpadt alumínium
foszlott bélések között
békésen szendereg a lélek
gőzpamacsok a fáradékony ködben
járóbeteg módjára
vánszorog a hajnal
lecsapódnak a remények
az ázott fémcsöveken
rozsdásan ásítozik az idő
tátott szájában hátul
fogakra tapadt lepedék
megbújik benne az isten
kockaköveket vet a sors
ki köhög
ki fullad
ki félrenyeli az áporodott perceket
gőzölgő tea
mintha láza lenne
minden kanyarulatnak
ambuláns lappal a kézben
kigurul a fényre
néhány nagyreményű gondolat
beleharap a készülő napsütésbe
a pizsamában bújt pillanat
cigaretták füstje
a csövek illesztésein
elszisszenő meleg
kávéskanalak tompa koccanása
mindennapi drogunkat add meg
bűn bocsánat bánat
ellenünk vétkezők
a kapu kinyílt
mögötte betonfalak
aki egyszer idekerült
az örökre itt is marad
Nem a gyász terjed szét bennem,
inkább üresség ez, mint ahogy
a vakok sem a sötétet látják,
hanem a semmit. A semmit persze
nem tudjuk elképzelni, az üresség-
értelemben vett vákuum voltaképp
nincsen. Gondolj csak bele, sokáig
azt hitték, légüres tér veszi körül,
pedig a Holdnak is van egy egészen
vékony és ritka légköre. A könnyebb
atomokat magával sodorja a napszél,
de néhány nehezebb a felszín
közelében marad. Álmomban megtalálni
téged az utca forgatagában: mintha
az univerzumban egy idegen élet
nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan
vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt
elpusztítja magát, hogy hírt adhatna
létezéséről. Ha mégis találkoznánk,
elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat:
hogy az éjszaka csak a bolygó ránk
vetülő árnyéka, hogy az emléked is,
mint a ritka légkör: még bőven
meg lehet fulladni benne.
I sit up late dumb as a cow,
which is to say
somewhat conscious with thirst
and hunger, an eye for the new moon
and the morning’s long walk
to the water tank. Everywhere
around me the birds are waiting
for the light. In this world of dreams
don’t let the clock cut up
your life in pieces.
What struck me first was their panic.
Some were pulled by the wind from moving
to the ends of the stacked cages,
some had their heads blown through the bars—
and could not get them in again.
Some hung there like that—dead—
their own feathers blowing, clotting
in their faces. Then
I saw the one that made me slow some—
I lingered there beside her for five miles.
She had pushed her head through the space
between bars—to get a better view.
She had the look of a dog in the back
of a pickup, that eager look of a dog
who knows she's being taken along.
She craned her neck.
She looked around, watched me, then
strained to see over the car—strained
to see what happened beyond.
That is the chicken I want to be.
Le kellett ugranom a kőről,
úszni tanultam, ez következett.
Amúgy csak lógatni szeretem bele a lábam,
– folyóba, életbe.
A mester engedte, hogy lemásszak a rajtkőről
(engedték – így mondtam otthon).
A mélység még mindig ijesztett.
Nem kellett nekifutnom, hagyta,
hogy leguggoljak a vízhez.
Nem rugaszkodtam el. Az Istennek se.
A vízből hívott.
Hangja a sátorponyva alatt
ide-oda verődve megsokszorozódott.
A pára orromba, szememre szállt.
Nem ugrottam. Egész közel jött,
hónom alá nyúlt,
csak hagyta, hogy becsússzam a vízbe.
Egész délután ugráltam, talpast, meg golyóban,
és este már fejest.
What do I care, in the dreams and the languor of spring,
That my songs do not show me at all?
For they are a fragrance, and I am a flint and a fire,
I am an answer, they are only a call.
But what do I care, for love will be over so soon,
Let my heart have its say and my mind stand idly by,
For my mind is proud and strong enough to be silent,
It is my heart that makes my songs, not I.
Mondd, gondoltál-e már rá,
Mikor hideg szobádban
Napi munkád végeztével
Fáradtan s fázva
Aludni vetkezel:
S reggelre kelve kesztyűd
S kabátod s inged s harisnyád
Mind úgy látod heverni
Kifordítottan -
Ahogyan lehánytad
Ruháidat magadról
Álmos kezekkel az este:
Hogy akkor egyszer az Isten is így
Készült lepihenni talán
A ködös űrben,
Kieszelvén a Teremtést -
S míg fáradtan s fázva magáról
Ledobálta mezét: neked ember
Csak visszájáról vetette oda
Egész, fonák világát?!
Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltünt –
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magánya megszünt.
…. Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas expressz,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
– amit utamból visszaadtál –
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi – pálya
amivel megrövöditetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek.
We live inside a house of many windows
where strangers walking by can see
our life of scrambled eggs, mashed potatoes,
of crossword puzzles and the empty nest
that is my hair. They watch us eating artichokes,
scraping bits of flesh from the base of the leaf
with our bottom teeth, the empty bowl
filling up with what remains. The trick,
my father told me before dying, is to keep on
breathing, and he did until the tumor
in his lung squeezed his heart wide open.
I think of all the lost hours of my life,
pockets full of maps I’ve drawn
on napkins; all the places that I meant to go,
forgotten in the closet. No one wants
to be a ghost, to wander in a world where
no one sees you. I tell myself that walking
barefoot is a kind of prayer, feet to earth,
breathing, lungs to air, even better, in the rain,
water on your skin. At night, we light a candle
so the strangers can still see us in the dark.
She said sex was a skill, not just something
you do. I fumbled with whips and leashes,
mistaking oddness for art.
No, you have to be creative, she said,
and I thought of Henry James’ line
about how a work of art needs a central force
to hold attention. I used bananas,
massage oils, Greek yogurt,
mistaking experimentation for
imaginative truth. Don’t you see,
she said, you must respond
to my body by sensing how I feel.
You do something to me out of inspiration,
and I respond, you react, a series
of creative acts which are the steps
to slowly climbing the mountain together, she said.
But I couldn’t see beyond the fact
of caress and thrust, like a novelist
who gives only descriptions and nothing
of the mystery of living. Then,
after months, I found that pleasure was so
simple, it could easily get lost
in gimmicks. That the climax should not ensue
until the lover is completely satisfied.
She could spot a mechanical move
from a mile away and knew when a body acted out of
unbearable instinct, or the smaller tincture
of thought. Don’t think, I told myself, just do,
but my body, aging with something
less than grace, wants less to act and more
to ponder. How sex is an art we can learn well
or not, like cooking or the complication
of tango. I want to learn and I don’t.
Marveling as I do at the ordinary, even the expected,
from which surprise always comes.
Arra gondol, milyen törékeny
minden, és a fal felé fordul.
Én pedig átvágok a parkon,
ahol egy háromfős család
bújócskázik a sűrű fák között
– ez itt már szinte erdő,
de amerről én jövök, látszik
az apa és a tizenegy éves lánya
a fák mögött –, s én nagyon igyekszem
nem elárulni őket a szememmel,
ahogy lassan elhaladok
a fájdalmasan egyedül maradt
fiatal nő mellett
Call it a good marriage -
For no one ever questioned
Her warmth, his masculinity,
Their interlocking views;
Except one stray graphologist
Who frowned in speculation
At her h's and her s's,
His p's and w's.
Though few would still subscribe
To the monogamic axiom
That strife below the hip-bones
Need not estrange the heart,
Call it a good marriage:
More drew those two together,
Despite a lack of children,
Than pulled them apart.
Call it a good marriage:
They never fought in public,
They acted circumspectly
And faced the world with pride;
Thus the hazards of their love-bed
Were none of our damned business -
Till as jurymen we sat on
Two deaths by suicide.
Tizenhét napja számontartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Reggel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök, és nem tudom,
mi mire ösztönöz.
Végzem a dolgom, számolok, és áltatom
magam: holnaptól mindent felrúgok,
de nem vagyok megrögzött lázadó,
csak kissé nyugtalan,
mert rég nem írok, rég nem olvasok,
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok,
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom,
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon
s ha elkerül,
kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.
Ha gyerekkoromban találkozom veled,
kézen fogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amelyik titkos jeleket sugároz.
Ha gyerekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a manókirály
lerombolta Palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk -
de csak azért, hogy erre azt mondd:
gyere velem haza.
Az éjszakai sírásokról
nem beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.
Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva
hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület
De aztán bevallottam volna azt is.
Lucy prefers cardboard
and crayons, scissors and glue—
she loves decorating a Poetry Box—
but she’s not so crazy
about writing. She makes faces
at the screen, adds emojis,
while I explain an ode is a poem
of praise. Pablo Neruda
wrote an ode to tomatoes!
He wrote an ode to bicycles!
OK, OK, she says,
pasting a smile on the screen.
She’ll write about Crossing Night—
At Crossing Night
we stopped cars
so salamanders
could cross the road.
She taps her pencil.
It was raining.
She taps her pencil.
Now can I draw a picture?
Max yawns into the screen,
insists he’s not tired.
Bored, maybe.
Something you love, I say.
Baseball? Minecraft? Star Wars?
He gives a sigh.
Blue, he says. The old dog
who’s going blind and deaf.
Sometimes when I lie down
next to her to scratch her ears
she doesn’t know it’s me.
Max looks into the corner of the screen
as if the next words might appear
there.
Sometimes she growls.
He rocks a little in his chair.
I have to learn to be careful.
Eliza starts in so quickly
I wonder if she’s heard me.
You’re writing an ode? I say.
She nods. What are you
praising?
She holds the poem out to me.
Antibodies.
Ust Kamenogorsk, Kazakhstan
I.
The video was
soft and grainy
as an
ultrasound: 11 seconds of a caretaker
holding a baby
girl up by the armpits
like a potted
plant. When the woman bounced
her in the air,
the infant shivered
the way petals
do when wind grasps a stem
too thin, too
breakable to hold.
We stood a foot
from the screen
for hours.
Rewind, and play. Rewind, and play.
Inside us,
something raised and gathered
like a scar. We
were an ache—a gash sealed
for someone
other than ourselves.
My husband
boiled pots and pots of tea.
We wouldn’t
sleep—that baby out there, burning.
Remote and
lonely as a star.
II.
At the
orphanage she learned early
not to
cry—no one came.
Twelve
children per nurse, she lay
with
sleeves safety-pinned
to the
mattress. By mid-afternoon
her
window darkened like a clot:
blackness
welled up and pooling—
pushing
even the clouds
from
their sky. Maybe in the stillness
she
heard a starling. Maybe she wanted
to
sing too—got as far as opening her mouth—but
didn’t
know any songs.
III.
To
adopt, you visit first.
This is
labor:
It is
unpinning your baby’s arms
from
her crib of toothpicks
and
lead paint. It is her squirm when caressed:
caught
between an instant of panic
and
her lifelong yearn.
It is
the cautious curl against a mother’s chest;
how
her brown lips part like an upturned beak
as you
darn the holes in her clothes. The punctures
made
when fettered to her sheets. It is your impulse
to
encircle her like a womb. To feel her
breathe
and kick in her sleep. To hear her heart
faintly
against yours—that pregnant syncopation
you
thought you’d never know.
IV.
Touch
had turned her hungry—all night
she
wailed, her mouth the O
of an
open drain.
The
next day a nurse yelled
you’ve
ruined her—held her too much.
The
vein running up her neck
stood
out like a blue cable.
She
had taught this child what was good
to
know: that life would be low pitched
and
solo. That dream is just another word
for tunnel.
That to be born means the same
as to
barrel—the way a train does
from
its station. The way this child had, from the body
of the
mother
who,
first, cut her brakes.
V.
Her
toes, like tiny golden hooks, pulled
me up
from the world. Mornings she
put the
undersides of her feet together,
as
though in prayer. I learned a new way to talk
to
God—her little feet
in my
mouth, in each sentence
I
spoke. Once, seeing her socks on the staircase,
the
shape of two white eggs,
I
burst, grateful, into tears.
VI.
—Did I
come from your tummy?
—No,
but Grace, you came from my heart.
She
hears this, and stretches wide
like
the confident roots of a flower.
An
outward, earthen stir.
See
how her veined palm draws, gently,
toward
the roots in mine? Our dangling threads
crocheted
into a trellis, like lace—a helix
we’ve
doubled and twisted
by
hand.
németországban
franciaországban
olaszországban
ha végigsétálok az
utcán
vihogó suhancok
kuncogó csitrik követnek
az öreglányok meg fel-
húzzák
az orrukat…
amerikában bezzeg
csak egy vagyok
a sok fáradt
vénember közül
és ugyanazt csinálom
mint a többi
fáradt
vénember.
persze van ennek
előnye is:
minden különösebb föltűnés nélkül
elvihetem a gatyáimat
a tisztítóba
vagy sorbanállhatok
az áruházban -
kegyes névtelenséggel
ajándékoztak meg az
istenek.
néha mégis
eszembe jut
a tengerentúli hírnév
de
jobb magyarázatot
nem találok
mint hogy
biztosan
baszott jó
fordítóim vannak.
legalább
a tököm
szőrével
tartozom
nekik,
ha nem
az egész
tökömmel.
Walking one evening
with my husband in the park,
we hear moaning from the bathroom—
a girl on her knees
clutching the toilet,
a guy fucking her from behind.
Should we call the police?
Or yell to see if she needs help?
According to my husband
they’re just kids too drunk
to care about the public
setting of their sex.
True, we didn’t see her struggle.
Do nothing, keep walking,
the cinderblocks darkening behind us.
A dozen years ago,
but I think of her sometimes.
Girl on her knees,
now nearing thirty,
does she remember
that night, or is it lost
in a blur of bad
or semi-bad, or only messy
attempts at love?
Maybe she was dragged
from the path
and what looked like lack
of struggle was betrayal,
her voice on mute and her body,
what could she do but abandon it?
My own voice
buried like a small animal
under a tree another animal
digs up and devours.
