Tóth Csilla: egy jó vers

egyszer olvastam egy verset
egy emberről, aki kizárta magát
egy házból, ahol korábban élt,

nem véletlenül és nem is a kulcsát
vesztette el,
és nem is csak ideig-óráig,
hanem makacsul, hosszú évek
munkájával zárta ki magát a helyről,
ahová korábban tartozott,

hogy aztán, az ajtó bezáródása után,
sóvárogva nézzen az ablakon át,
kívülről bámulja azokat, akik bent maradtak,
azt a szobát, ahová nincsen visszaút,

és sajnáljon mindent, magát is,
az az ember a versben,
aki tulajdonképpen én vagyok,
mert a jó vers már csak ilyen,
rólam szól, rólam is szól
egy jó vers,

ami persze szólhatna másról is,
valami egyszerűbb és kevésbé szomorú
dologról,

és nem arról a hülyéről,
akivel mindig ez történik,
makacsul zárja ki magát,
kényszerűségből vagy elhatározásból,
az élet velejárójaként zárja ki magát folyton
ebből vagy abból a dologból,

egy-egy pillanatra és hosszú órákra,
majd évekre zárja ki magát,
hogy egy napon tényleg
kívül találja magát mindenen,

és meghaljon úgy,
hogy nem is volt otthona soha ez a föld,
amiért kár, végül is,

bár erről nem szólt ez a vers,
ez csak bennem szólt még sokáig,
ami nem csoda, mert ez egy jó vers volt,
és a jó vers már csak ilyen