A hínár már nem kiirtható. Beleakad a lábfejem,
és görcsbe rándul az izom. Elsüllyedek, akár a kavics.
Mint asztronauták az űrben, halak lebegnek mindenütt.
Távoli, idegen bolygókra gondolok, olyanokra,
amiknek még nem adtak nevet. Talán tudnánk ott is élni.
Mert nem lehet, hogy tényleg ennyire egyedül legyünk.
Agyonnyom a sötétség, a hideg, táguló anyag.
Egyszer téged is elveszítelek.
És akkor tényleg semmi sem marad.
Távol egymástól merülünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése